Margaret Weis - A tavaszi hajnal sárkányai

— Laurana — szólította meg Tanis és a hangja elcsuklott, amint a lány felé fordította szép arcát —, Laurana, ezt te adtad nekem egykor — nyújtotta a lány felé a kis aranygyúrút. — Akkor még egyikünk sem tudta, mi az igazi szerelem és elkötelezettség. Ma már sokat jelent számomra ez, Laurana. Abban az álomban ez a gyűrű hozott vissza engem a lidércnyomás sötétjéből, éppen úgy, ahogy a te szereteted mentett meg a saját lelkemre telepedett homálytól. — Beszéd közben érezte, hogy élesen mar belé a megbánás... elhallgatott. — Most már szeretném megtartani, ha te is úgy akarod, hogy nálam maradjon. És szeretnék adni neked egy másikat. Viseld azt, ennek párjaként!

Laurana hosszan, szó nélkül nézett a gyúrűre, azután fölemelte a fél-elf tenyeréről, és... hirtelen mozdulattal belehajftotta a szakadékba. Tanis felnyögött és félig fölemelkedett ültéből. A gyűrű megcsillant Lunitari vörös fényében, majd alábukott a homályba. — Tehát ez a válaszod — mormolta Tanis. — Nem hibáztatlak érte.

Laurana nyugodt.arccal fordult vissza hozzá. — Amikor azt a gyűrűt neked adtam, Tanis, az első szerelem lobogott egy zabolátlan szívben. Igazad volt, amikor visszaadtad, most már belátom. Föl kellett nőnöm hozzá, hogy megtudjam, mi az igazi szerelem. Azóta keresztülmentem túzön és 1 ángokon. Sárkányokat öltem meg. Könnyeket hullattam azok teteme fölött, akiket szerettem. — Fölsóhajtott. — Hadvezér voltam. Felelősséget vállaltam. Erre Kova hívta föl a figyelmemet. De mindezt eldobtam magamtól... és beleestem Kitiara csapdájába. Akkor... túl késón... megértettem, milyen felszínes is volt a szerelmem. Aranyhold és Zúgószél igaz szerelme elhozta a reményt erre a világra. A mi kicsinyes szerelmünk pedig majdnem elpusztította azt.

— Laurana — szólalt meg Tanis sajgó szívvel.

A lány keze rákulcsolódott az övére.

— Csitt, csak még egy pillanatra — suttogta Laurana. — Én szeretlek téged, Tanis. Szeretlek, mert most már megértelek. Szeretlek a benned lévé fényért és sötétségért egyaránt. Ezért hajítottam el azt a gyúrűt. Lehet, egy szép napon a szerelmünk elég erős alap lesz hozzá, hogy építhessünk rá. Lehet, hogy egy napon adok neked egy másik gyúrút és elfogadom a tiédet. De az nem fűzfaleveleket formáz majd, Tanis.

— Nem — mosolyodott el a férfi. Kinyújtotta és a lány vállára tette a kezét, hogy közelebb vonja őt magához. Laurana megrázta a fejét és megpróbált ellenszegülni. — Az a gyűrű félig aranyból és félig acélból lesz. — Tanis még szorosabban karolta át.

Laurana belenézett a szemébe, maga is elmosolyodott, engedett a szorításnak, odasimult Tanishoz és a vállára hajtotta a fejét.

— Talán meg is borotválkozom — mormolta Tanis és megvakarta a szakállát.

— Ne — suttogta Laurana és vállára terítette a fél-elf köpenyének szárnyát —, már egészen megszoktam!

Ezen az éjszakán a társaság egyként virrasztott a fák alatt, úgy várta a hajnalt. Fáradtan és sebesülten sem tudtak elaludni... Tudták, hogy még nincs vége a veszélynek.

Kilátóhelyükről megfigyelhették, amint sárkányfattyak csapatai szóródnak szét a templom környékén. Vezéreiktől megszabadulván a hüllőemberek hamarosan rablásra és gyilkolásra adják a fejüket, hogy megszerezzék mindennapi betevőjüket. Es voltak még Sárkány Nagyurak is. Bár egyikük sem mondta ki a nevét, mindnyájan tudták, hogy egy majdnem teljesen biztosan túlélte a templom körüli zúrzavart. Az is lehet, hogy még másféle gonosszal is meg kell majd mérkőzniük, olyan sötét hatalmakkal, amilyeneket eddig el sem tudtak képzelni.

Ám most még maradt néhány békés pillanatuk és rettegve várták azok elmúlását.

Reggelre ugyanis eljön a búcsúzás órája.

Senki sem szólt semmit, még Tasslehoff sem. Nem volt szükség közöttük szavakra. Már mindent kimondtak, amit meg nem, az meg várhat. Nem kívánták fölkavarni a múltat, sem sürgetni a jövendőt. Csak egy kis nyugalmas időt kértek a sorstól, hogy pihenhessenek. Talán meg is kapják.

Éppen hajnal előtt, amikor a fölkelőben lévő napnak még csak az első halovány sugara jelent meg a keleti látóhatáron, Takhisisnak, a Sötétség Királynőjének Temploma fölrobbant. Iszonyú ereje megrengette a földet. A fénye ragyogó, vakító volt, mintha új nap született volna.

A tomboló fénytől elvakultan nem láttak világosan. De úgy túnt föl nekik, mintha a templom szikrázó darabkái fölszállnának az égre, fölrepítené őket valami hatalmas, mennyei forgószél. Az izzó szilánkok egyre csillogóbban fénylettek, amint behatoltak a csillagok pöttyözte sötétségbe, míg ugyanúgy nem ragyogtak, mint maguk azok a csillagok.

Mi több, valóban csillagokká váltak. A szétzúzott templom mindegyik felröppent darabkája, egyenként megtalálta a az égen a maga helyét, betöltve az úrnek azt a két fekete foltját, amelyekre még Raistlin hívta fól a figyelmüket az elmúlt ászön, amikor a Kristály tóról, a csónakból fölnézett az égre.

Az eltúnt csillagképek ismét ott ragyogtak fölöttük.

A Bátor Vitéz..., Paladine..., a Platinasárkány... ismét elfoglalta helyét az éjszakai égen, míg vele szemben megjelent a Sötétség Királynője, Takhisis, az Őtfejű, Sokszínű Sárkány. Újrakezdték örökkévaló keringésüket, mindig éles szemmel figyelve egymásra, amint fáradhatatlanul lejtették körtáncukat Gielan, a Semlegesség Istene, a Mérleg Nyelve körül.

Senki sem fogadta ót, amikor belépett a városba. Egy csöndes, sötét éjszaka kellős közepén érkezett. Egyetlen hold volt csak az égen, az, amelyet kizárólag az ő szeme láthatott. A zöld sárkányt is elküldte, hogy a fészkén várja új parancsait. Nem a város kapuján lépett be, egyetlen lélek sem volt tanúja érkezésének.

Nem is volt szüksége a kapura... A közönséges haladók korlátai ót már nem érintették többé. Láthatatlanul és ismeretlenül ballagott végig a csöndesen szunnyadó utcákon. Egyvalaki azért mégiscsak akadt, aki tudomást szerzett a jelenlétéről. A Nagy Könyvtárban Astinus, aki, mint mindig, most is a munkájába merült, abbahagyta az írást és fölemelte a fejét. Tolla egy pillanatra megállt a pergamen fölött, azután a tudós egy vállrándítással visszatért a krónikaírás örökké tartó munkálatához.

A férfi gyorsan lépdelt végig a sötét utcákon, botjára támaszkodva, amelyet fölül egy sárkánymancsba foglalt kristálygömb ékesített. A kristály sötét volt. Nem volt szüksége fényre, hogy megvilágítsa az útját. Tudta, hová megy. Gondolataiban már hosszú századok óta rótta ezt az utat. Fekete köpönyegének szárnyai a bokáját verdesték mentében. Fekete csuklyája alól elévillanó aranyszeme túnt az egyetlen parányi fénynek az egész, álomba merült városban.

A városközpontba érve nem állt meg. Még csak föl sem pillantott a sötét ablakaikat koponyák szemüregeként tátogató, elhagyott épületekre. Lépteit le sem lassította, amint belépett a magas tölgyfák árnyékába, pedig az még egy surranó szívében is rémületet keltett volna. A felé kapkodó, őrködő csontkezek porrá omlottak a lába előtt és ő közömbösen gázolt keresztül rajtuk.

Ekkor fölbukkant előtte a magas torony, a fekete égnél is még feketébben, akár egy, a sötétségbe vágott ablak. Itt a fekete köpönyeges férfi végre megállt a kapu előtt és fölnézett a toronyra. Tekintete mindent befogott... Hűvös elismeréssel nézte az omladozó kis tornyokat és a csillagok halvány fényében hidegen ragyogó, simára csiszolt márványt. Lassan, elégedetten bólintott.