Margaret Weis - A tavaszi hajnal sárkányai

Caramon tompán nézte a jelenetet, túl gyenge és gyámoltalan volt hozzá, hogy igazán törődjön vele. Csak annyit hallott, hogy újabb fegyverek csörrennek, újabb hangok üvöltenek föl. Előrebukott, lába megbicsaklott és a sötét hullámok összecsaptak fölötte... Egyszer csak szilárd talajt érzett maga alatt. Pislogva fölnézett. A sziklapárkányon ült, fivére mellett. Raistlin ott térdelt mellette, varázspálcájával a kezében.

— Raist! — nyögött fel Caramon könnybe lábadó szemmel. Kinyújtotta reszkető kezét és megérintette fivére karját, érezte a fekete köpönyeg finom bársonyát.

Raistlin ridegen elvonta tőle a kezét. — Jól jegyezd meg, Caramon —mondta olyan húvösen, mint az alattuk kavargó sötét folyó —, most az egyszer megmentem az életedet és ezzel kiegyenlítődik a számla...! Többé nem tartozom neked semmivel.

Caramon nyelt egyet. — Raist — mormolta lágyan —, én nem úgy gondoltam...

De Raistlin oda sem figyelt rá. — Meg tudsz állni a lábadon? — kérdezte zordan. — A...azt hiszem — felelte Caramon bizonytalanul. — De te... ne ... nem használhatnád a...azt a hogyishívjákot, hogy kivigyen innen bennünket? — és a sárkánygömb felé intett. — Megtehetném, de nem igazán élveznéd azt az utazást, testvér. Különben,

megfeledkeztél róla, hogy mások is voltak veled?

— Tika, Tass! — nyögött föl a harcos. Belekapaszkodott a nedves sziklákba és nehézkesen fölállt. — És Tanis! Mi lehet ve...

— Tanis járja csak a maga útját. Neki már tízszeresen megadtam a tartozásomat. De talán most másokkal is rendezhetem a számlát... — mormolta Raistlin.

Ordítozás és üvöltözés hallatszott az alagút mélyéból, amint fekete páncélos katonák gázoltak bele a sötét vízbe, hogy teljesítsék Királynőjük végső parancsát.

Caramon fáradtan nyúlt kardja markolata után, de fivére csontos ujjainak hideg érintése megállította a mozdulatát.

— Nem, Caramon — suttogta Raistlin. Vékony ajka sötét mosolyra húzódott. — Most nincs rád szükségem. Többé nem lesz rád szükségem... soha. Idenézz!

A földalatti barlang sötétségét hirtelen vakító fénnyel árasztotta el Raistlin varázsereje. A harcos, kardjával a kezében, csak állta testvére mellett és ámulva nézte, amint Raistlin igéi hatására sorban hullanak el ellenfeleik. Ujjaiból villámok szökkentek elő, tenyeréből lángok csaptak föl, és olyan rémalakok bukkantak föl, amelyek már a puszta látványukkal is képesek voltak megölni bárkit, aki csak rájuk nézett.

Goblinok zuhantak el üvöltve, amintkeresztüldöfték őket Raistlin intésére, harci dalaikat énekelve előtörő lovagok dárdái, hogy a varázsló parancsszavára ismét nyomtalanul eltúnjenek. A sárkánykölykök rémülten iszkoltak vissza fészkeik sötét, titkos zugaiba, sárkányfattyak pörkölődtek feketére a föllobbanó lángokban. A királynőjük utolsó parancsára a lépcsőn lefelé özönlő sötét papokat izzó lándzsák nyársalták föl... végső imáik átkozódó halálordításba fulladtak.

Végül a Fekete Köpönyeges varázslók következtek, a Rend vénei, hogy végezzenek ezzel az ifjú bitorlóval. Legnagyobb megrökönyödésükre azonban azt kellett tapasztalniuk, hogy bármennyire vének is, Raistlin valami rejtélyes módon még náluk is öregebbnek bizonyul. Hatalma lenyűgöző és a vének egy szempillantás alatt ráébredtek, hogy számukra legyőzhetetlen. A levegő: megtelt vibráló varázsigékkel, amelyek hatására — éppoly gyorsan, ahogy jöttek —, a Fekete Köpönyegesek egyenként eltünedeztek és legtöbbjük mélységes tisztelettel hajolt meg Raistlin felé, mielőtt annak varázsigéje szárnyán elszelelt.

Utána csönd lett, csak a víz lomha csobogása hallatszott. A varázspálca tovább árasztotta kristályfényét. Rövid egymásutánban vad rengés rázta meg a templomot, mire Caramon rémülten nézett föl a mennyezetre. A tusa mindössze pár pillanatig tarthatott, bár Caramon lázas tudatának úgy tűnt föl, hogy fivérével együtt e borzalmas helyen töltötték egész eddigi életüket.

Amikor az utolsó varázslót is elnyelte a sötétség, Raistlin szembefordult fivérével. — Nos, látod már, Caramon? — kérdezte hűvösen.

A nagydarab harcos szótlanul, tágra meredt szemmel bólintott.

A föld tovább rengett alattuk, a búvópatak vize fölcsapott a parti sziklákra. A barlang végében az ékköves oszlop megrázkódott, majd kettéhasadt. Széttöredezett sziklák pora hullott a beroggyanó mennyezetre fölnéző Caramon arcába.

— Mit jelent ez az egész? Mi történik itt? — kérdezte a harcos ijedten.

— Ez a véget jelenti — mondta Raistlin. Összébb vonta magán fekete köpönyegét és ingerülten nézett Caramonra. — El kell mennünk innen! Van hozzá elég erőd?

— Igen, csak adj még egy percet! — nyögte Caramon. Eltaszította magát a kőfaltól, egyet lépett előre, de máris megingott és kis híján elvágódott.

— Gyöngébb vagyok, mint gondoltam —motyogta és sajgó oldalához kapott. — Csak hadd... szusszanjak még egyet! — ezzel kiegyenesedett és elfehéredő ajakkal, verejtéktál csatakos arccal még egy lépést tett előre.

Raistlin sötét mosollyal nézte, amint a fivére felé támolyog. Végül a varázsló előrenyújtotta a karját.

— Támaszkodj csak rám, testvér! — suttogta lágyan.

Az Audiencia Csarnokának hatalmas, boltíves mennyezete szélesen megnyílt. Hatalmas kádarabok zuhantak alá a terembe, kioltva minden, útjukba kerülő életet. A csarnokban uralkodó zűrzavar azonnal rémült pánikba csapott át. Parancsnokaik szigorú utasításaira fittyet hányva — pedig a tisztek minden parancsszó mellé korbácsütéseket és kardcsapásokat is osztogattak —, a sárkányfattyak tébolyultan menekültek az összeomló templomból, kíméletlenül lemészárolva mindenkit, aki az útjukba akadt..., még saját harcostársaikat is. Egyik-másik, különlegesen nagy hatalmú Sárkány Nagyúrnak sikerült némi lelket vernie a testőrségébe és így kimenekülnie a szabadba. Sokan elestek azonban, részben társaik kardcsapásaitól, részben az alázuhanó kőtömbök által, vagy éppen a menekülök tiporták őket halálra.

Tanis keményen tört magának utat a kavarodásban és egyszer csak megpillantotta azt, amiért az istenekhez fohászkodott... Aranyló hajtömeget, amely gyertyalángként lobbant föl Solinari sugaraiban.

— Laurana! — kiáltotta — bár tisztában volt vele, hogy hangja elvész a rettentő lármában. Dühödten próbálta keresztülverekedni magát a tolongókon. Egy lepattant kőszilánk fólsebezte az arcát. Érezte, amint a forró vér csurog a nyakába, de most sem a fájdalom, sem a vér nem tűnt valóságosnak és hamar meg i s feledkezett róluk, amint ütve-vágva-szúrva tört előre a nyüzsgő sárkányfattyak között, hogy utolérje a lányt. Olykor már egész közel került hozzá, hogy a következő pillanatban ismét elsodorja tőle a vak áradat.

Laurana az egyik előcsarnok ajtaja mellett vetette meg a lábát, harcolt a sárkányfattyakkal, a hosszú, háborús hónapok alatt elsajátított szakértelemmel forgatva Kitiara kardját. Tanis már-már elérte őt, amikor ellenségeit leverve, a lány magára maradt egy pillanatra.

— Laurana, várj! — üvöltötte túl a bömbölő zsivajt.

A lány végre meghallotta. Ránézett a holdfényben úszó termen át és Tanis látta, hogy a tekintete nyugodt, a szeme meg sem rebben.

— Ég veled, Tanis! — kiáltotta Laurana elf-nyelven. — Az életemmel neked tartozom, de a lelkemmel nem!

Ezzel megfordult és otthagyta a férfit..., kilépett az előcsarnok ajtaján és eltűnt a sötétben. A templom mennyezetének egy nagyobb darabja zuhant ekkor a gránitpadlóra és törmelékkel borította el Tanist. A fél-elf egy pillanatra kimerülten megállt, úgy bámult a lány után. Szemét elborította homloksebének vére. Szórakozottan letörölte és váratlanul folkacagott. Addig rázta a nevetés, amíg könnyei össze nem keveredtek a vérével. Végül nehezen erőt vett magán, megmarkolta vérfoltos kardját és Laurana után eredt a sötétbe. — Ezen a folyosón menekültek, Raist... Raistlin. — Caramon belegabalyodott saját fivére nevébe. Az a régi becenév valahogy már nem illett ehhez a csöndes, fekete csuhás alakhoz.