Arkagyij Sztrugackij - Lakott sziget

Az, szokás szerint, telve volt az ózon kellemes illatával. Dupla képernyők villogtak. A kopasz, agyonhajszolt asszisztens a lehetetlen nevével, akit Maxim Állólámpának nevezett el, úgy tett, mintha a berendezést állítaná be, miközben a laboratóriumban folyó vitát figyelte.

Víziló karosszékében, Víziló asztala mögött egy szögletes, hámló arcú, és dülledt, véreres szemű idegen ült. Víziló csípőre tett kézzel előtte állt, és rikácsolt. Nyaki erei kidagadtak, kopasz feje búbja tüzes naplemente-vörösre váltott, és szájából nyál fröcskölt minden irányba.

Maxim, megpróbálva nem magára vonni a figyelmet, csendben a munkahelyéhez ment, és halkan üdvözölte az asszisztenst. Állólámpa, akinek idegei már teljesen tropára mentek, hátrahőkölt a rémülettől, és elcsúszott egy vastag kábelen. Maximnak éppen csak sikerült őt a vállánál elkapnia. Állólámpa ernyedten összecsuklott. Milyen különös ember! Halálosan félt Maximtól. Halacska a semmiből került elő hirtelen, és egy kidugaszolt palackot nyomott Állólámpa orra alá. Állólámpa csuklott, és életre kelt. Mielőtt újra az öntudatlanságba siklott volna, Maxim egy acélszekrénynek támasztotta, és gyorsan elhúzódott tőle.

Miután leült a vizsgálószékbe, észrevette, hogy az idegen megszűnt Vízilóra figyelni, és őt nézte átható pillantással. Maxim barátságosan rámosolygott. Az idegen kissé megbillentette a fejét. Abban a pillanatban Víziló öklével az asztalra csapott, és megragadta a telefont. Kihasználva a szünetet, az idegen mondott néhány szót, de Maxim csak a „muszáj” és „nem szabad”-ot tudta megkülönböztetni belőlük. Aztán az idegen felvett egy fényes zöld szegélyű, vastag, kékes papírlapot, és meglengette Víziló orra előtt. Víziló bosszúsan félresöpörte, és azonnal parancsoló hangon beszélni kezdett a telefonba. A „muszáj”, „nem szabad”, és a rejtélyes „masszaraks” többször is elhagyta az ajkát, és Maxim még az „ablak” szót is el tudta csípni. Végül Víziló dühösen lecsapta a kagylót, rábődült az idegenre, és miután szitkok özönét zúdította rá, kimasírozott, és becsapta maga után az ajtót.

Aztán az idegen felkelt a székéből, kinyitotta az ablakpárkányon fekvő hosszú, lapos dobozt, és kivett belőle egy sötét ruhát.

— Gyere ide! — mondta Maximnak. — Vedd fel ezt.

Maxim Halacskára nézett.

— Gyerünk! — mondta Halacska. — Vedd fel. Muszáj!

Maxim rájött, hogy valaki, valahol, meghozta a döntést a sorsáról, amire várt. Ledobta magáról a csúf kezeslábast, és az idegen segítségével felvette az új ruhát. Maxim úgy gondolta, sem nem csinos, sem nem kényelmes, de ugyanolyan volt, mint az a ruha, amit az idegen viselt. Talán az idegen az egyik saját tartalék ruháját adta neki, mert a kabát ujjai túl rövidek voltak, és a nadrág lötyögött rajta. De mindenki más meg volt elégedve Maxim megjelenésével. Az idegen elismerően dünnyögött. Halacska vonásai ellágyultak, mikor lesimította a vállait, és kiegyengette a kabátot. Még Állólámpa is halványan elmosolyodott a vezérlőpult mögött.

— Gyerünk! — mondta az idegen az ajtó felé menet.

— Viszlát! — mondta Maxim Halacskának. — És köszönöm, — tette hozzá linkoz nyelven.

— Viszlát! — válaszolta Halacska. — Maxim jó. Erős. Muszáj menni.

Zaklatottnak tűnt. Vagy talán azért aggódott, mert a ruha nem illett rá eléggé. Maxim intett a sápadt Állólámpának, és az idegen után sietett.

Áthaladtak néhány ósdi, terjedelmes berendezésekkel telezsúfolt szobán. Egy zajos felvonóval lementek az első szintre, és beléptek az alacsony mennyezetű előcsarnokba, ahol Gaj leadta Maximot néhány nappal azelőtt. Most, mint akkor is, várniuk kellett, amíg elkészítettek néhány dokumentumot, míg a képtelen fejfedőt viselő mókás kis ember firkantott valamit a rózsaszín kártyákra, az idegen firkantott valamit a zöldekre, és az optikai erősítőt viselő lány rovátkákat préselt beléjük. Aztán mindenki kicserélte a kártyáját, és minden jól összekeveredett, és végül az abszurd fejfedőt viselő kis ember magához vett két zöld kártyát, és egy rózsaszínt. És az idegen átvett két rózsaszínűt, egy vastag kéket, és egy fém cédulát, rajta írással. Egy perccel később mindezeket átnyújtotta egy fénylő gombos, testes embernek, aki a kijáratnál állt. Mikor már kívül voltak, a testes fickó hirtelen rekedt hangon kiáltozni kezdett, és az idegen újra visszament hozzá; úgy tűnt, elfelejtette magával vinni a kék kártyát.

Maxim az idegen jobbján ült egy nevetségesen hosszú automobilban. Az idegen mérges volt valami miatt. Fújtatva és zihálva Víziló kedvenc kötőszavát kezdte ismételgetni: „Masszaraks”.

A kocsi felmordult, óvatosan elindult a járda mellől, átmanőverezett az egy helyben álló kocsik seregén, végiggurult az épület előtti aszfaltnégyszögön, elment egy nagy, fonnyadt virágágyás, aztán egy sárga fal mellett, rágördült az autópálya felhajtójára, aztán hirtelen fékezett.

— Masszaraks! — sziszegte az idegen, és kikapcsolta a motort.

Egyforma teherautók végtelen sora húzódott végig az autópályán. Egy sor mozdulatlan, nedvesen csillogó fémből készült kerek tárgy nyúlt ki belőlük az oldalpallók fölött. A teherautók lassan haladtak, megtartva a szükséges követési távolságot, motorjuk ritmikusan morajlott. Szörnyű kipufogóbűzt árasztottak szerteszét.

Maxim a mellette lévő kis ajtót tanulmányozta, kikövetkeztette, hogy működik az ablak, és felhúzta. Anélkül, hogy felé fordult volna, az idegen egy hosszú, és teljesen érthetetlen mondatot mondott.

— Nem értem — felelte Maxim.

Az idegen meglepett arckifejezéssel fordult felé, és a hanglejtéséből ítélve kérdezett valamit. Maxim a fejét rázta.

Az idegen még meglepettebbnek tűnt. Beletúrt a zsebébe, kihúzott egy apró, lapos dobozt, benne kis fehér rudacskákkal, egyet a szájába dugott, és a maradékot Maximnak kínálta. Udvariasságból Maxim elfogadta a kis dobozt, és tanulmányozni kezdte. Kartonpapírból volt, és erősen bűzlött valamiféle szárított levelektől. Maxim kivette az egyik kis rudacskát, leharapott belőle egy darabot, és megrágta. Gyorsan letekerte az ablakot, kidugta a fejét, és kiköpte. Nem ennivaló volt.

— Nem szabad! — mondta, és visszaadta a dobozt. — Íz rossz.

Az idegen leesett állal bámult rá. A fehér rudacska az ajkán lógott. Maxim, alkalmazkodva a láthatólag helyi szokáshoz, egy rudacskával megérintette az orra végét, és bemutatkozott: — Maxim.

Az idegen dünnyögött valamit. Hirtelen egy kis láng jelent meg a kezében; a fehér rudacska végét hozzá érintette, és abban a pillanatban a kocsi megtelt undorító füsttel.

— Masszaraks! — kiáltott fel Maxim dühösen, és gyorsan kinyitotta az ajtót. — Nem szabad!

Most jött rá, mik voltak azok a rudacskák: mikor Gajjal utaztak, szinte minden férfi ugyanazzal a fajta füsttel mérgezte a levegőt, de a fehér rudacskák helyett ők rövid és hosszú fatárgyakat tettek a szájukba, amik úgy néztek ki, mint a kis fasípok, amiket a gyerekek használtak az ősi időkben. Láthatóan valamiféle narkotikumot inhaláltak — kétségtelenül igen veszélyes szokás. Maxim emlékezett rá, mennyire megkönnyebbült, mikor megtudta, hogy Gaj szintén elítéli ezt a szokást.

Az idegen gyorsan kidobta a narkotikumos rudacskát az ablakon, és tenyerét meglengette az arca előtt. Maxim a biztonság kedvéért szintén meglengette a kezét, aztán újra bemutatkozott. Megtudta, hogy az idegen neve Fank, és ezzel a beszélgetés véget is ért. Ültek és vártak nagyjából öt percig, barátságos pillantásokat váltottak, és mutogatták egymásnak a teherautók végtelen sorát, ismételgetve: „Masszaraks!” Aztán a végtelen sor véget ért, és Fank ráfordult az autópályára.