Arkagyij Sztrugackij - Lakott sziget

Leszállt az este, és bekapcsolódtak a magasan a föld felett felaggatott erőtlen utcai lámpák. A főbb utcák mostanra teljesen bedugultak. A tömegtől elszakadva Maxim egy félig elhagyatott, gyengén megvilágított mellékutcában találta magát. Úgy döntött, erre a napra már elege volt a városból, és megállt.

Három ragyogó aranygömböt vett észre, egy fénycsövekből kirakott villogó kék feliratot, és egy pincehelyiségbe vezető ajtót. Azt már megtanulta, hogy a három gömb olyan helyet jelent, ahol élelmet lehet szerezni. Lement néhány kicsorbult lépcsőfokon, és egy kicsi, alacsony mennyezetű helyiséget pillantott meg tucatnyi asztallal. A padlót tiszta fűrészpor borította vastag rétegben, és üvegpolcokon színjátszó folyadékokat tartalmazó palackok sorakoztak. A helyiség majdnem üres volt. A polcok előtt, a pult mögött egy fonnyadt, idősebb nő mozgott csigalassúsággal; kicsit odébb egy alacsony, de erősnek látszó, vastag, fekete bajuszos fickó üldögélt egykedvűen egy apró asztalnál.

Maxim belépett, kiválasztott egy asztalt kissé távolabb a pulttól, és leült. Az idős nő vetett felé egy pillantást, és mondott valamit rekedt, de erős hangján. A férfi kifejezéstelen arccal ránézett, aztán elfordult, felvett egy átlátszó folyadékkal telt magas poharat, és kortyolt egyet. Kinyílt egy ajtó, és fehér csipkés kötényt viselő, vonzó, fiatal lány lépett a helyiségbe. Észrevéve Maximot az asztalához ment, de ahelyett, hogy a szemébe nézett volna, mereven elnézett a feje felett. Tiszta, finom bőre volt, apró pihék a felső ajkán, és gyönyörű szürke szeme. Maxim udvariasan orra hegyéhez érintette az ujját, és bemutatkozott: — Maxim.

A lány meglepetten pillantott le rá, mintha most látná először. Olyan bájos volt, hogy Maxim önkéntelenül, szélesen elmosolyodott. Aztán a lány is mosolygott, és az orrára mutatott: — Rada.

— Jó, — mondta Maxim. — Vacsora.

A lány bólintott, és kérdezett valamit. A biztonság kedvéért Maxim is bólintott, és mosolygott.

Figyelte a távozó lányt. Karcsú, kecses alakja emlékeztette rá, hogy lám, ezen a világon is vannak gyönyörű emberek.

Az idős nő hosszan kommentálta az eseményt, aztán eltűnt a pult mögött. Maxim észrevette, hogy a bajuszos meglehetősen ellenségesen bámul rá. Talán ő maga sem tűnt különösebben barátságosnak. Annyi baj legyen…

Rada újra megjelent, egy tányérnyi gőzölgő húsos-zöldséges kását, és habzó folyadékkal telt vastag üvegkorsót szolgált fel Maximnak.

— Jó, — mondta Maxim. Az asztalra mutatva hívta, csatlakozzon hozzá.

Bárcsak leülne, és beszélgetne vele, amíg eszik. Micsoda öröm volna hallani a hangját. Szerette volna, hogy a lány tudja, kedveli őt, és örül a társaságának.

De Rada csak mosolygott, és megrázta a fejét. Mondott valamit — Maxim megértett egy szót, „ülni” — és visszament a pulthoz. Kár, gondolta Maxim. Felvette a kétágú villát, enni kezdett, és próbált megfogalmazni egy mondatot a harminc szóból, amit ismert. Egy mondatot, amivel kifejezhetné a barátságát, és vágyát a kommunikációra.

Ahogy karját a mellén keresztbe fonva a pultnak dőlt, Rada időről időre vetett rá egy-egy pillantást. Minden alkalommal, mikor tekintetük találkozott, egymásra mosolyogtak, és Maxim igencsak meglepődött, mikor Rada mosolyai egyre halványabbak, és vonakodóbbak lettek. Vegyes érzések kerítették hatalmukba. Élvezte, ha Radára nézett, de örömét elrontotta valami növekvő nyugtalanság. Örült, hogy az ételről kiderült, meglepően ízletes és tápláló, de ugyanakkor érezte a férfi nyomasztó oldalpillantásait, és a helytelenítést az idős nő tekintetében. Kortyolt egyet a korsóból. Igen, sör volt — hideg és friss, de túl erős — gondolta.

A férfi mondott valamit, és Rada odament az asztalához. Éppen mikor a fojtott hangú beszélgetés elkezdődött, egy légy támadta meg Maximot, és ő harcba szállt vele. Hatalmas, kék, és pimasz volt, úgy tűnt, mintha egyszerre tudott volna ugrani minden irányba; zümmögött és nyöszörgött, mintha szerelmet vallott volna Maximnak. Ragaszkodott hozzá, hogy osztozzon vele az asztalán és a tányérján. Sétált rajta, kóstolgatta. Makacs volt, és bőbeszédű. A kaland azzal végződött, hogy a légy beleesett a sörébe, mikor Maxim éppen rosszkor húzott belőle egyet. Finnyásan letette a korsót egy másik asztalra, és folytatta az evést. Rada visszatért, ezúttal nem mosolygott; másfelé nézett, és kérdezett valamit.

— Igen, — válaszolta Maxim, megint a biztonságra játszva. — Rada jó.

A lány leplezetlen ijedtséggel bámult rá, odament a pulthoz, és egy csészealjon kis pohár barna folyadékkal tért vissza.

— Finom! — mondta Maxim. Barátságosan, aggodalommal nézett a lányra. — Mi rossz? Rada, leülsz. Beszélsz. Muszáj beszélsz. Nem szabad elmész.

Maxim legnagyobb meglepetésére gondosan válogatott szavai nem tettek mély benyomást Radára. Az volt az érzése, a lány sírással küszködik. Suttogott valamit, és kirohant a helyiségből. Az idős asszony a pult mögött mondott néhány dühös szót. — Valami rosszat csináltam — gondolta Maxim feldúltan. — De mit? — A férfi és a nő nyilván nem szerette volna, ha Rada leül, és beszélget vele. De mivel nyilvánvalóan nem voltak sem kormányhivatalnokok, sem a törvény őrei, és mivel ő láthatóan nem sértett meg semmiféle törvényt, a legjobb az lesz, ha nem törődik ellenséges pillantásaikkal.

A férfi kiürítette a poharát, az asztal alól kivett egy vastag, lakk-fekete sétapálcát, és lassan Maxim felé sétált. Leült vele szemben, a pálcát keresztben az asztalra tette, és anélkül, hogy Maximra nézett volna, de nyilvánvalóan neki címezve, lassan és nehézkesen beszélni kezdett, sűrűn ismételgetve a „masszaraks” szót. Szavainak rosszindulatú ellenségességét furcsán tompította hanghordozásának és arckifejezésének közönyössége, és színtelen, üveges szemének üres pillantása.

— Nem értem! — felelte Maxim dühösen.

A férfi lassan felé fordította kifejezéstelen arcát, úgy látszott, mintha egyenesen keresztül nézne rajta. Lassan és tagoltan kérdezett Maximtól valamit, aztán hirtelen kirántott egy hosszú, csillogó kést a sétapálcájából. Maxim meghökkent. Nem tudván hogy mit mondjon, vagy hogy reagáljon, felkapott egy villát, és pörgetni kezdte az ujjai között. A hatás meglepő volt. A férfi székét fellökve hátraugrott. Kését maga előtt tartva, képtelen módon lekuporodott. Az idős nő fülsértően felsikított. A meglepetést kihasználva Maxim felugrott. A férfi hirtelen mellette termett. Abban a pillanatban megjelent Rada, kettőjük közé plántálta magát, és kiabálni kezdett, először a férfival, aztán Maximmal. Ettől már Maxim teljesen összezavarodott. A férfi felvette a sétabotját, a kést visszadugta a rejtekhelyére, és csendben a kijárat felé sétált. Az ajtóban megfordult, mormogott valamit, aztán eltűnt.

Rada sápadtan és remegve felemelte a felborult széket, feltörölte a barna tócsát az asztalról, és eltakarította a piszkos edényeket. Aztán visszajött, és mondott valamit Maximnak, aki szokás szerint igennel válaszolt. Reménytelen dolog volt. Rada megismételte ugyanazokat a szavakat, de ezúttal dühös hangon, habár Maxim úgy érezte, inkább volt ijedt, mint dühös. — Nem — felelte, és abban a pillanatban a nő a pult mögött úgy elkezdett ordítozni, hogy az arca is remegett belé. — Nem értem — ismerte be végül Maxim.

A nő előugrott a pult mögül, Maximhoz rohant, és lecövekelte magát előtte. Megragadta az ingénél fogva, és turkálni kezdett a zsebeiben. Maxim úgy megdöbbent, hogy nem is állt ellent, csak ismételgette: — Nem szabad! —, és panaszosan nézett Radára. Az idős nő úgy tett, mintha hirtelen sorsdöntő elhatározásra jutott volna, visszarohant a pult mögé, és megragadta a telefont.