Arkagyij Sztrugackij - Lakott sziget

Úgy látszott, nagyon siet. Mindenesetre bársonyos zúgásig gyorsította a motort; bekapcsolt valami fülsértő hangú szerkezetet, és minden biztonsági szabályt figyelmen kívül hagyva, előzni kezdte a teherautók sorát, éppen csak elkerülve a feléje száguldó kocsikat.

Megelőzték a teherautó-menetoszlopot. Csaknem kirepültek az útpadkára, mikor megfarolva kikerültek egy piros járművet magányos vezetőjével; eltéptek egy hatalmas, billegő kerekeken guruló fa szekér mellett, amit valami ősöreg, farkatlan bestia vontatott; egy csoport vászonköpenyt viselő gyalogost leszorítottak az árokba; nedves fák lombsátra alatt száguldottak, amiket szabályos sorokban ültettek az út mindkét oldalán — és Fank tovább gyorsított. Mikor rájött, hogy a kocsit nem ilyen sebességre tervezték — túlságosan instabil volt — Maxim kezdte kényelmetlenül érezni magát.

Hamarosan az utat házak kezdték szegélyezni. A kocsi bevágtatott a városba, és Fanknak hirtelen csökkentenie kellett a sebességét.

Az utcák aránytalanul keskenyek voltak, zsúfolásig tele járművekkel. Mindkét oldalról minden elképzelhető fajta járművekkel körülvéve Frank kocsija nehezen haladt előre. Előttük egy furgon, aminek a hátulját embereket és állatokat ábrázoló rikító ábrák és tarkabarka képek borították, szinte eltakarta előlük az eget. A bal oldalukon két teljesen egyforma kocsi araszolt, zsúfolásig tele élénken gesztikuláló férfiakkal és nőkkel. Gyönyörű nők voltak, színesek, nem olyanok, mint Halacska. Távolabb valamiféle egysínű vasúti kocsi gördült, utasokkal megrakva. Jobbra egy folyamatos aszfaltsáv volt, elzárva a járműforgalomtól. Különös, ibolyaszínű és fekete ruhákba öltözött emberek ütköztek egymásnak, mentek el egymás mellett, és kerülgették egymást rajta, amint vállukkal utat törtek maguknak a tömegen át.

Több fakó, nyúzott arc volt közöttük, olyan, mint Halacskáé. Szinte mindenki csúf volt, fájdalmasan vékony, túlságosan sápadt, esetlen, és szögletes. Mégis elégedettnek tűntek: gyakran nevettek, és nyugodtnak látszottak, szemük csillogott, és életteli hangok töltötték be a levegőt. — Talán — gondolta Maxim — ez mégiscsak egy jól szervezett társadalom. — A házak vidámnak tűntek… fények ragyogtak szinte minden ablakban, ami azt jelentette, hogy nincsenek szűkében az elektromos energiának. A háztetők felett sokszínű fények hunyorogtak derűsen. Az utcákat tisztára mosták. Szinte mindenki szépen, ízlésesen volt öltözve. De mégis, habár ez a világ a felszínen jómódúnak, virágzónak tűnt, valami nem volt rendben vele: túl sok volt a beesett arc.

Hirtelen és váratlanul megváltozott a hangulat. Izgatott kiáltások hasítottak a levegőbe. Egy férfi felmászott egy üvegezett elárusító bódéra, és kiabálni kezdett. Szabad kezével integetett, míg a másikkal kapaszkodott. Énekszó hangzott fel a járdáról. A járókelők megálltak, kalapjaikat a levegőbe hajigálták, énekeltek, és rekedtre ordították magukat. Nyúzott arcukat az utcán keresztben villogó hatalmas, színes felirat felé fordították.

— Masszaraks! — sziszegte Fank, és a kocsi élesen elkanyarodott. Maxim ránézett. Fank arca eltorzult, halálosan fehér volt. Kezeit erőlködve levette a kormánykerékről, és az óráját bámulta.

— Masszaraks! — nyögte. Mondott még néhány szót, de Maxim csak annyit tudott kivenni belőle: — Nem értem!

Fank hátrapillantott a válla felett, és arca még inkább eltorzult. Maxim is hátranézett, de nem látott semmi szokatlant. Csak egy élénksárga, doboz alakú automobilt.

Mostanra a kiáltozás és sikítozás az utcán a tetőfokára hágott, de Maximnak nem volt rá ideje, hogy ezen gondolkozzon. Fank elvesztette az eszméletét, és a kocsi még mozgásban volt. Előttük a furgon vezetője a fékre taposott, és a masszív, rikítóra festett fal egyenesen Maxim felé közeledett. Aztán egy tompa puffanás, idegborzoló csikorgás, és kocsijuk motorházteteje felpattant.

— Fank! — kiáltott fel Maxim. — Fank! Nem szabad!

Fank ott feküdt nyöszörögve, teste a kormánykerékre borult. Fékek sivítottak, a forgalom megállt, szirénák bőgtek. Maxim megrázta Fankot a vállánál fogva, aztán kinyitotta az ablakot. — Gyorsan! Fáj neki! — kiáltotta.

Az éneklő, kiabáló tömeg összegyűlt a kocsi körül. Maxim teljesen összezavarodott. Ezek az emberek vagy feldühödtek a baleset miatt, vagy őrülten el vannak ragadtatva valamitől, vagy megijesztette őket valami. Nem lett volna értelme segítségért kiáltani; ezek még a saját hangjukat sem hallották. Így hát visszafordult Fankhoz. Fank most fejét hátravetve az ülésnek támaszkodott, és teljes erejéből a halántékát és arcát masszírozta. Nyál szivárgott a szája sarkából. Mikor rájött, hogy Fanknak rettenetes fájdalmai vannak, Maxim erősen megragadta a könyökénél fogva, és gyorsan megfeszítette az izmait, felkészült rá, hogy a fájdalmat átvezesse a saját testébe. Nem volt biztos benne, hogy egy földönkívülivel is működik a dolog, és hiába kereste a pontot, ahol idegi kontaktust tudna létesíteni. Ráadásul Fank elvette a kezét a halántékáról, és minden maradék erejével igyekezett Maximot eltolni magától, kétségbeesetten és érthetetlenül motyogva magában. — Menj, menj! — Maxim csak ennyit értett belőle. Biztos volt benne, hogy Fank teljesen magán kívül van.

A Fank melletti ajtó szélesre tárult. Két fekete barettes fej nyomult be a kocsiba. Fémgombok sora csillogott. Maxim ajtaja kinyílt, és erős kezek ragadták meg a vállát, oldalát, és nyakát. Elhúzták Fanktól, és kivonszolták a kocsiból. Nem tanúsított ellenállást. Mikor belökték a zajló tömegbe, látta, hogy a két barettes ember a sárga kocsihoz vonszolja a vonagló Fankot, míg három másik barettes megtisztítja az utat a karjukkal hadonászók tömegén át. Aztán a morajló tömeg összezárult az összetört kocsi körül; a kocsi esetlenül megdőlt, a levegőbe emelkedett, aztán az oldalára fordult. A tömeg megfogyatkozott körülötte, még mindig énekeltek és kiabáltak. Mindenkit áthatott az őrjöngő elragadtatás.

Maximot hátralökdösték egy épület falához, és nekiszorították egy nedves kirakatnak. Nyakát nyújtogatva megpillantotta a sárga kocsit. Harsogó, jajgató hangot adva éppen elindult. Áttörte magát a tömegen, és eltűnt a szeme elől.

Késő estére Maximnak elege lett a városból. Farkaséhes volt. Egész nap talpon volt, sok mindent látott, de szinte semmit nem értett. A beszélgetéseket hallgatva összeszedett néhány új szót, és most már felismert néhány betűt a feliratokon és plakátokon, de ez volt minden. A Fankkal történt baleset összezavarta, de mostanra már visszanyerte az önuralmát. A függetlenség nagyon fontos volt számára; nagyon hiányzott neki, amíg be volt zárva Víziló nyomorúságos szellőzésű ötödik emeleti hangyabolyába. Újra átgondolta a helyzetét, és úgy döntött, egyelőre nem tér vissza Vízilóhoz, inkább kivesz egy kis szabadságot. Igaz, az udvariasság a házigazdánk felé fontos dolog, de az információszerzés lehetősége szintén megfontolandó. Igen, az átkozottul fontos, hogy kommunikálni tudjon ezekkel az emberekkel, de talán sosem lesz rá még egy ilyen lehetősége, hogy első kézből szerezzen információkat. Tehát a kommunikáció még várhat.

A város ámulatba ejtette. Szinte odatapadt a földhöz. Minden mozgás vagy a felszínen, vagy alatta történt. Az épületek és az ég közötti határtalan teret csak füst, eső, és köd töltötte ki. A város szürke, füstös, színtelen volt. Mindenütt ugyanaz az egyhangúság. Nem az épületeiben — némelyik igazán szép volt — nem is a tömeg monoton nyüzsgésében az utcáin; nem az örökös nedvességben, sem szilárd kő- és aszfalttömegének szembetűnő élettelenségében… egyhangúsága valami mindent átfogó, alapvető tulajdonságában rejlett. Egy gigantikus óraműre hasonlított, amiben minden alkatrész különbözik, sőt minden mozog, forog, a fogaskerekek fogai összekapcsolódnak és szétválnak egyetlen, végtelen ritmusban; ahol a ritmus megváltozása csak egyet jelenthet — a szerkezet hibáját, lerobbanást, megállást. Egy különös világ, ahol semmi sem olyan, mint amit valaha is látott. Talán egy igen komplex társadalom, amit törvények sokasága kormányoz. De volt valami, amit Maxim már felfedezett magának: az alkalmazkodás. Tedd azt, amit mindenki más is tesz, ugyanúgy, mint mindenki más. És ő pontosan ezt tette. A tömegbe beleolvadva piszkos üvegtetők alatt gigantikus raktáráruházakba lépett be; a tömeggel együtt hagyta el őket, lement a föld alá, zsúfolt elektromos vonatokra préselte fel magát, és indult el velük valamerre, hihetetlen dübörgő zaj közepette; aztán, sodortatva magát a tömeggel, újra felment a felszínre, az utcákra, amik teljesen ugyanolyanok voltak, mint amiket nemrég elhagyott.