Arkagyij Sztrugackij - Lakott sziget

Aztán egyedül maradt. A vezér a bunkósbotjával a barlang kijárata felé rohant, mert neki, mint minden vezérnek, voltak a leggyorsabb reflexei, és ő volt az első, aki felfogta, hogy mi történt. Egy pillanatig Maxim szánalmat érzett iránta: látszólag olyan lassan reagált… a másodpercek tovább nyújtóztak, és a fürge vezér a lábát is alig mozdíthatta, mikor Maxim, átsurranva a másodpercek között, utolérte. Futtában ütötte le, és állította meg.

Az idő újra visszatért normális folyásába: a barlang most boltív volt; a hold csupasz villanykörte; és a pandorai Óz Földje rejtélyes város egy rejtélyes bolygón. Még a Pandoránál is rejtélyesebben.

Maxim csak állt ott, pihent. A vezér fájdalmasan odébb mászott a földön. Maxim sebesült vállából vér szivárgott. Rada zokogva megfogta a kezét, és tenyerével végigsimította nedves arcát. Maxim körülnézett; testek hevertek zsákként a piszkos betonon. Gépiesen megszámolta őket. Hat, beszámítva a vezért is; kettőnek, gondolta, sikerült elmenekülni. Rada érintése leírhatatlan örömmel töltötte el, tudta, hogy helyesen cselekedett; megtette, amit tennie kellett. Nem többet, nem kevesebbet. Nem törődött a menekülők üldözésével, habár könnyen utolérhette volna őket. Még most is hallotta cipősarkuk kopogását az utca végéről.

Azok, akiknek nem sikerült elmenekülniük, a földön feküdtek; néhányan halálukon voltak, néhányan már meghaltak. Ezek, jött rá, szintén emberek voltak, nem majmok vagy páncélos farkasok, habár leheletük áporodott volt, kezük piszkos, gondolataik visszataszítóak és vérgőzösek. Valami megbánásfélét érzett, megértette, hogy elvesztett valamit, valami szépet és tisztát, egy részt a lelkéből, és rájött, hogy a régi Maxim mindörökre eltűnt. A veszteség ellenére úgy érezte, valami különös büszkeség kavarog benne.

— Gyere, Maxim — mondta Rada csendesen.

Maxim engedelmesen követte.

— Röviden, hagyta kicsúszni a kezei közül.

— Mit tehettem volna? Tudja, hogy van ez.

— A fenébe, Fank. Egyáltalán semmit sem kellett volna tennie. Csak annyit, hogy visz magával egy sofőrt.

— Rendben, ez az én hibám volt. De ki gondolta volna…

— Jó, elég. Milyen intézkedéseket tett?

— Rögtön amint elengedtek, telefonáltam Megunak. Megu semmit sem tudott róla. Ha visszatér, azt Megu rögtön tudatni fogja velem. Aztán minden elmegyógyintézetet ellenőrzés alá helyeztem. Nem juthat messzire. Olyan feltűnő, mint szálka a gyulladt hüvelykujjban.

— És?

— Riasztottam az embereinket a rendőrségnél. Utasítottam őket, hogy nyomozzanak le minden ügyet, még a közlekedési szabálysértéseket is. Nincsenek papírjai. Informálnak róla, ha bárkit letartóztatnak, akinek nincsenek papírjai. Nem tudna elrejtőzni, akkor sem, ha akarna. Csak két vagy három nap kérdése. Sima ügy.

— Sima, azt mondja? Mi lehetett volna simább, mint fogni egy kocsit, átmenni vele a telecenterbe, és átfuvarozni ide azt az embert? De maga még ezt sem tudta elintézni.

— Jó, ez az én hibám. De a véletlenek ilyen egybeesése…

— Elegem van a véletlenekből. Tényleg azt hiszi, hogy az az ember őrült?

— Nehéz lenne megmondani. Sokkal inkább egy vadember. Mint egy jólöltözött, jólfésült vadember a hegyekből. De könnyen el tudnék képzelni olyan szituációt, amiben úgy viselkedne, mint egy holdkóros. Aztán ott van az az idióta mosolya, a hülye szövege. Tisztára bolond.

— Természetesen. Maga megtette a szükséges lépéseket. De van itt még valami, Fank. Vegye fel a kapcsolatot az alvilággal.

— Nem értem, mi dolga lehetne egy vadembernek az alvilággal.

— Egész csomó van belőlük az alvilágban. Ne tegyen fel hülye kérdéseket… csak tegye azt, amit mondok magának. Ha megint elveszíti, kirúgom.

— Nem fog még egyszer előfordulni.

— Jól van. Van még valamije számomra?

Csacsu kapitány befejezte az eligazítást, és kiadta a parancsot: — Gaal káplár marad. A többinek oszolj!

Miután a szakaszparancsnokok sorban kivonultak, a kapitány székével hintázva, és a „Nyugi, mama” kezdetű régi katonanótát fütyörészve tanulmányozta Gajt egy darabig. Csacsu kapitány nem hasonlított Toot kapitányra. Zömök volt és barna bőrű, feje búbja nagy darabon kopasz, sokkal öregebb Tootnál, és mostanáig nyolc partvidéki akcióban vett részt. Megkapta a Tüzes Keresztet, és háromszor az „Izzó Gyűlöletért” érdemrendet a tűzvonalban tanúsított bátorságáért. Az emberek még mindig emlegetik fantasztikus párviadalát egy fehér tengeralattjáróval: a tankját telibe találták és az kigyulladt, de ő tovább tüzelt, amíg el nem veszítette az eszméletét súlyos égési sérülései miatt. Azt beszélték, hogy egész testét átültetett bőr borítja. Három ujj hiányzott a bal kezéről. Nyers volt, és egyenes, igazi harcos. A hallgatag Toot kapitánnyal ellentétben ő sosem érezte szükségét annak, hogy érzéseit elrejtse alárendeltjei vagy feljebbvalói elől. Ha jó hangulatban volt, azt az egész brigád tudta, de ha rossz volt a kedve, és a „Nyugi, mama” nótát fütyörészte, nos, akkor vigyázni kellett vele.

Amint egyenesen a szemébe nézett, Gajt elkeserítette a gondolat, hogy így kiábrándította és megharagította ezt a rendkívüli embert. Gondolatban gyorsan számba vette minden kisebb bűnét, a szakaszáét is, de semmit sem tudott felidézni, amit a kapitány nem intézett volna el nyomorék kezének nemtörődöm legyintésével, és zsémbes, torokhangú dörmögésével: — Jól van, hát ilyen a Légió. A pokolba vele!

A kapitány abbahagyta a hintázást és a fütyörészést.

— Én nem szeretem a sok beszédet és irkafirkát, káplár — mondta. — Vagy javaslod Szim jelöltet, vagy nem. Nos?

— Igen uram, javaslom — felelte gyorsan Gaj. — De…

— Nincs „de”, káplár! Igen, vagy nem?

— Igen, uram.

— Akkor mit jelentsen ez a két papírfecni?

A kapitány papírokat húzott elő a zsebéből, széthajtogatta az asztalon, és leszorította őket nyomorék kezével. — Azt mondja: „Javaslom a fent nevezett Mak Szimet, mint lojális és jó képességű személyt”… jó, ezt értem… „kinevezni az előkelő jelölti rangba a Harcos Légió állományába.” És itt a másik feljegyzésed: „A fent nevezettel kapcsolatban kötelességemnek érzem, hogy felhívjam a parancsnokság figyelmét a Harcos Légió jelölti rangjára javasolt Mak Szim alapos leellenőrzésének szükségességére.” Masszaraks! Mi az ördögöt akarsz ezzel mondani, káplár?

— Kapitány úr, — felelte Gaj izgatottan — igazán nem tudom, mit mondjak. Tudom, hogy Szim jelölt lojális állampolgár, hűséges a Légió eszményeihez. Biztos vagyok benne, hogy nagy hasznára válik majd a Légiónak. De úgy gondoltam, mivel a Légióba csak feddhetetlen…

— Úgy gondoltad! — csattant fel a kapitány. — Káplár, én megmondom, mit fogsz tenni. Most megfogod az egyik feljegyzést, és összetéped. Értsd meg, nem mehetek oda a brigadéroshoz két nyilatkozattal. Csak vagy az egyikkel, vagy a másikkal: igen, vagy nem. Ez itt a Légió, káplár, nem a filozófia tanszék. Van két perced, hogy átgondold a dolgot.

A kapitány kivett az iratszekrényből egy vastag dossziét, és undorodva az asztalra dobta. Gaj elkeseredetten nézett az órájára. Nehéz döntést kellett meghoznia. Becstelen és légióshoz méltatlan lett volna eltitkolni a hatóságok elől, hogy nem ismeri tökéletesen az embert, akit ajánlott, még akkor is, ha Makról van szó. Másrészt becstelen és légióshoz méltatlan lett volna kibújni a felelősség alól, és azt a kapitányra hárítani, aki csak kétszer látta Maximot, akkor is csak az alakzatban. — Jó, rendben, vegyük át még egyszer. Ami mellette szól: szívvel-lélekkel elfogadta a Légió eszményeit; simán átment az orvosi alkalmasságin; Toot kapitány és doktor Zogu elküldték valami szupertitkos intézetbe, nyilván alapos kivizsgálásra, amin szintén átment. Igaz, erre az utóbbi állításra csak Maxim szava a bizonyíték… azt állította, minden papírját elveszítette. És végül: bátor, és született harcos. Rövid úton elintézte a Patkány bandáját, puszta kézzel. Együttérző, jó természetű, tökéletesen önzetlen. És rendkívül tehetséges. Mi szól ellene: Egyáltalán semmiféle elképzelésünk sincs arról, hogy kicsoda ő, és honnan jött; vagy semmire nem emlékszik a múltjából, vagy nem hajlandó beszélni róla. És nincs semmiféle igazolványa. De miért kéne ezen fennakadnunk? Elvégre a kormányzat jelenleg csak a határokat, és a központi régiót ellenőrzi. Országunk kétharmadát még anarchia szaggatja, járványok, és éhínség sújtja. Az emberek menekülnek ezekről a területekről, és egyiküknek sincsenek igazolványai… a fiatalabbak még azt sem tudják, mi az az igazolvány. És közülük mennyien vannak, akik elvesztették az emlékezetüket! És mennyi a degen! De egy dolgot biztosan tudunk, a legfontosabbat: Maxim nem degen.