Arkagyij Sztrugackij - Lakott sziget

Gaj halkan felnyögött. El kéne némítania ezt a kölyköt. Betömni a száját. Istenem, hogy lehet az, hogy egy jelölt ilyen képtelen hülyeségekkel cseszegesse a káplárját fél órával a bevetés előtt?

— Nincs időnk játszadozásra — mondta olyan hűvösen, ahogyan csak tudta.

— Nyugtalanít valami? — kérdezte Maxim együttérzően.

Gaj elkeseredetten rázta meg a fejét. Mi az ördögöt kezdjen vele? Teljes képtelenség elhallgattatni ezt a jólelkű óriást, aki mindennek tetejében a nővére megmentője is, és mindenben sokkal különb nála, leszámítva a katonai fegyelmet. Gaj körbepillantott, és mentegetőzni próbált: — Nézd, Mak, átkozottul kellemetlen helyzetbe hozol. Mikor a kaszárnyában vagyunk, akkor én vagyok a főnök, én adom a parancsokat, és te engedelmeskedsz. Ezt már belevertem abba a buta fejedbe.

— De én kész vagyok engedelmeskedni neked. Gyerünk, adj valami parancsot! Tudom én, mi az a fegyelem.

— Már adtam. Ellenőrizd a felszerelésedet.

— Ne haragudj, Gaj, de nem ezt a parancsot adtad nekünk. Azt parancsoltad, hogy ellenőrizzük a felszerelést, és pihenjünk. Elfelejtetted? Nos én ellenőriztem a felszerelésemet, és most pihenek. Tehát mi lesz a szójátékkal? Kigondoltam egy jót.

— Mak, értsd már meg! Egy alárendelt csak a szabályzatnak megfelelően szólíthatja meg a feljebbvalóját. És csak katonai dolgokkal kapcsolatban!

— Igen, emlékszem. Kilences paragrafus. De csak akkor, ha szolgálatban vagyunk. Pillanatnyilag pihenünk.

— Miből gondolod, hogy én pihenek? — kérdezte Gaj. Egy szögesdrótos léckerítés makettje mögött álltak, ahol, hál' Istennek, senki nem láthatta őket. Senki sem láthatta, ahogy ez a nagy melák a kerítésnek dől, és a káplárja gombját húzogatja. — Nézd, Mak, én csak otthon pihenek, de még ott sem engedhetném meg egy alárendeltemnek, hogy… szállj le a gombomról, és gombold be a sajátodat!

Maxim begombolkozott.

— Gaj, én nem értelek. Szolgálatban így viselkedsz, otthon meg másképpen. Miért?

— Ne menjünk megint bele ebbe. Belebetegszem, hogy mindig újra és újra elmagyarázzam neked ugyanazokat a dolgokat. És ez a vigyorod… mikor fogsz leszokni arról, hogy mosolyogj az alakzatban?

— A szabályzatban semmi olyasmi nincs, hogy nem mosolyoghat az ember — felelte Maxim megfontoltan. — Ameddig te újra és újra elismétled nekem ugyanazokat a dolgokat, nekem is van valami mondanivalóm a számodra, Gaj. Nos, ne sértődj meg azon, amit mondani fogok. Tudom, hogy nem vagy egy… beszélő… egy szavaló…

— Egy micsoda?

— Nem vagy olyan ember, aki szépen tud beszélni.

— Szónok?

— Szónok. Igen, ez az a szó. Nem vagy egy szónok. De nem ez a lényeg. Ma tartottál nekünk egy beszédet. A megfelelő szavakat használtad, jó szavakat. De otthon, mikor a Légióról beszéltél, a feladatról, amit el kell végeznie, és az országotok helyzetéről, az nagyon érdekes volt. A szívedből jött, azok tényleg a te szavaid voltak. De itt mindig ugyanazt ismételgeted újra meg újra, és ezek nem igazán a te szavaid. Minden, amit itt mondasz, az igaz, de mindig ugyanaz. És nagyon unalmas. Nem sértődtél meg, ugye?

Nem, Gaj természetesen nem sértődött meg, de egy apró, jeges tű csak beleszúrt az egójába: mostanáig azt hitte, ő mindig ugyanolyan gördülékenyen és meggyőzően vezeti elő a dolgokat az embereinek, mint azt Szerembes káplár tette. És a kapitány, ő is ugyanazt a beszédet ismételgeti három éve. Nincs ebben semmi meglepő, vagy szégyellnivaló. Végül is igazából semmi nem változott az ország bel- és külpolitikájában az elmúlt három év alatt.

— És azt ki mondta, Mak, hogy az alárendelt megdorgálhatja a felettesét?

— A szabályzat pont az ellenkezőjét mondja — ismerte be Maxim. — Azt hiszem, ez hiba. Nézd, te kikérted a tanácsomat, mikor ballisztikai problémákat próbáltál megoldani, és elfogadtad a javaslataimat, mikor hibát vétettél a számításokban.

— De az otthon volt! Otthon mindent lehet.

— Jó, tegyük fel, hogy rossz irányadatokat adsz meg a tüzérségi lőgyakorlaton. Mondjuk elszámolod a szélfaktort. Akkor mi van?

— Semmilyen körülmények között nem kérdőjelezheted meg a feljebbvalód parancsát.

— Még egy ilyen esetben sem?

— Tüzelsz, a parancs szerint — mondta Gaj szigorúan. — Mak, az utóbbi tíz percben eleget mondtál ahhoz, hogy két hónapra sittre vágjalak miatta. Megértetted?

— Nem, nem! De tegyük fel, hogy harc közben…

— Mi van a harc közben?

— Rossz adatokat adsz meg. Akkor mi van?

Gaj sosem vezetett még szakaszt harci körülmények között. Hirtelen eszébe jutott, mikor Bahtu káplár harcfelderítés közben rosszul olvasta le a térképet. Az egész szakaszt egy szomszédos egység tűzvonalába vezette. Ő maga hátramaradt, és a szakasz felét a halálba küldte. Ők átkozottul jól tudták, hogy tévedett, de senki nem is gondolt rá, hogy kijavítsa.

— Jó Isten! — gondolta Gaj hirtelen — soha meg sem fordult volna a fejünkben, hogy kijavítsuk. Maxim nem értett meg semmit. Minden világos, de ő ezt nem ismeri el. Hányszor végigvettük már! Fogja a legnyilvánvalóbb tényeket, fejtetőre állítja őket, aztán képtelenség meggyőzni róla, hogy nincs igaza. Helyette pont az ellenkezője történik: az ember saját magában kezd kételkedni. Beleszédül, és mielőtt észrevenné, máris teljesen összezavarodott. Pedig ő biztosan nem buta ember. Egy hónap alatt megtanulta a nyelvünket, és két nap alatt tanult meg olvasni és írni. Aztán további két nap alatt elolvasott mindent, amim csak volt. A matematikához és mechanikához jobban ért, mint a szakértők. Vagy vegyük például az eszmecseréit Kaan bácsival.

— Mostanában az öreg minden vacsora melletti eszmecseréjét Maximmal folytatta le. És nekünk is folyton azt bizonygatja, hogy manapság Maxim az egyetlen élő ember, aki ilyen szokatlanul sokat tud a megkövült ősállatokról, és ennyire érdeklődik irántuk. Ő felskiccelt valami különös kinézetű állatokat Maximnak, aztán Maxim rajzolt néhány még azoknál is különösebbet. És arról vitatkoztak, hogy melyik volt a régebbi, melyik származott melyiktől, és miért. A bácsi tudományos könyveket is hozott a könyvtárából, de Maximot gyakran még ez sem győzte meg. A bácsi egyik pillanatban rekedtre ordította magát… a következőben meg darabokra tépte a rajzokat, és megtaposta őket. Tudatlannak nevezte Maximot, még Sapszunál is nagyobb bolondnak. Aztán simogatni kezdte ritkás, szürke haját a tarkóján, és ideges mosollyal azt mondta: „Merész elképzelés… Masszaraks, magának aztán van fantáziája, fiacskám!”

— Ért a matematikához és a mechanikához; a katonai kémiát igen jól ismeri; és az őslénytan? Ki ért mostanában, egy ilyen korban, a paleontológiához? Úgy rajzol, mint egy művész, úgy énekel, mint egy hivatásos énekes. És olyan nagylelkű, hogy az már szinte természetellenes. Elintézett egy csapat banditát, többségüket megölte, segítség nélkül, a puszta kezével. Ha bárki más ilyen csapdába kerül, úgy felhúzta volna magát, hogy ihaj! De ő egy rossz szót sem szólt, sőt, még ő bánkódott miattuk, nem tudott aludni, mérges lett, mikor megdicsértük és megköszöntük neki, egyszer még le is gorombított minket. Elfehéredett, és azt kiabálta, nem jó az, ha valakit gyilkosságért megdicsérnek. És az micsoda munka volt, míg meggyőztem, hogy lépjen be a Légióba! Mindent megértett, mindennel egyetértett, akart is belépni, de azt mondta, akkor lőnie kellene. Emberekre. Ezért hát azt mondtam neki: nem emberekre, hanem degenekre, mindenféle gyülevész népségre, akik rosszabbak a banditáknál is. Abban megegyeztünk, hál’ Istennek, hogy kezdetben, míg hozzá nem szokik a gondolathoz, egyszerűen csak lefegyverzi majd az ellenfeleit. Mulatságos, mégis valahogy ijesztő. Nem csoda, mindig arról hablatyol, hogy egy másik világról jött. Én ismerem azt a világot. A bácsinak van róla egy könyve: „Zartak ködös földje”. Abban azt mondják, Zartak az Alabástrom-hegységben fekszik, és boldog nép lakja. A könyv szerint mind olyanok, mint Maxim. De ha valamelyikük elhagyja a völgyet, rögtön elfelejti hogy honnan jött, és minden mást a korábbi életéről. Csak arra emlékszik, hogy egy másik világból jött. A bácsi azt mondja, hogy ilyen völgy nem létezik, hogy ez csak szófia beszéd, hogy van egy Zartak hegység, de azt olyan alaposan megszórták szuperbombákkal a háború alatt, hogy a hegyi emberek maradandó emlékezetkiesést szenvedtek.