Harry Harrison - Halálvilág 1

Nagyon gyorsan rájött, hogy valami szokatlan történt. Valamilyen módon — ezt senki sem tisztázta — a védőfal egy darabja áttört, és vészerősítést kellett bevetni, hogy elzárják a rést. Kerk tűnt a parancsnoknak, legalábbis egyedül neki volt hatálytalanító adóvevője. Általános parancsok kiadására használta. Ilyenkor a sok kis kép elhalványult, és az ő arca jelent meg, betöltve az egész képernyőt.

— Minden védelmi állomás küldje a létszám huszonöt százalékát a 12-es körzetbe.

A kis képek újra feltűntek, és megnőtt a zűrzavar. A vörös fény egyik arcról a másikra ugrott.

— …Feladni az első szintet, a savbombák nem képesek elérni.

— Ha tovább tartjuk, el leszünk vágva, de a nyugati szárny felől párkány van mellettünk. Erősítést kérünk.

— NE, MERVV… NINCS ÉRTELME!

— …és a napalmtartályok csaknem mind elvesztek. Mi a parancs?

— A teherautó még ott van, vigyétek el az utánpótlásraktárba, ott találtok még napalmot.

A hangok zűrzavarából csupán az utolsó két töredéknek volt valami értelme. Jason megfigyelte az alsó szintek feliratát, amikor bejött. Az épület alsó két szintje tömve volt hadifelszereléssel. Eljött a lehetőség, hogy bekapcsolódjon az eseményekbe. Szörnyű volt csak ülni és nézni, hogy mi történik. Különösen amikor a veszély kétségbeejtően nagy volt. Jason nem értékelte túl saját érdemeit, de biztos volt benne, hogy van még hely egy újabb fegyver számára.

Mire levonszolta magát az utca szintjére, egy turbóteherautó csikorogva fékezett a rakodóemelvény mellett. Két pyrrusi napalmtartályokat gurított ki vakmerően, semmibe véve saját biztonságukat. Jason nem mert beállni a gördülő fémtartályok forgatagába. Úgy gondolta, akkor segít a legtöbbet, ha a helyükre húzza a nehéz tartályokat a teherautón, mialatt a többiek felgurítják az újakat. Köszönet nélkül elfogadták a segítségét.

Izzasztó, kimerítő munka volt az erős gravitácóban húzgálni az erős tartályokat. Egy perc után Jason szeme elé vörös köd ereszkedett, s csak a vér dobolását hallotta fülében, miközben dolgozott. Csak akkor vette észre, hogy készen vannak, amikor a teherautó hirtelen megugrott, és ő a padlóra esett. Ott feküdt, és mellkasa sajgott. Ha a nehéz jármű kanyarodott, Jason tehetetlenül gurult ide-oda. Már elég jól látott, de még mindig levegőért kapkodott, amikor fékeztek a tűzvonalban.

Jason számára ez egy hihetetlen zűrzavar színtere volt. Tüzelő fegyverek, lángok, rohanó férfiak és nők körös-körül. A napalmtartályokat az ő segítsége nélkül rakodták le, és a teherautó eltűnt, hogy újakat hozzon. Jason egy félig lerombolt épület falának támaszkodott, és megpróbált tájékozódni. Lehetetlen volt. Úgy tűnt, nagyon sok kis állat van ott, kettőt lelőtt, mert megtámadták őt. De egyébként képtelen volt meghatározni a csata természetét.

Egy pyrrusi bukkant fel, cserzett arca sápadt volt a fájdalomtól és a megerőltetéstől. Jobb karja, melyen egy nyílt sebből még csöpögött a vér, erőtlenül lógott. Frissen, ügyetlenül fölvitt sebészeti hab borította a karját. A férfi bal kezében tartotta fegyverét, melyből kilógott az irányítókábel csonkja. Jason úgy gondolta, a férfi elsősegély helyet keres. Nagyobbat nem is tévedhetett volna.

A fegyvert foga közé szorítva a pyrrusi megragadott egy hordó napalmot ép kezével, és oldalára borította. Aztán újra kezébe véve fegyverét, lábával gurítani kezdte a tartályt a földön. Lassú, fáradtságos munka volt, de legalább még mindig küzdött.

Jason átfurakodott a rohanó tömegen, és lehajolt a tartályhoz.

— Hadd csináljam én! — ajánlkozott. — Te közben fedezhetsz mindkettőnknek a pisztolyoddal.

A férfi keze fejével kitörölte az izzadságot szeméből, és hunyorogva nézett Jasonre. Úgy tűnt, felismerte. Mosolya inkább fájdalmas grimasz volt.

— Csináld. Lőni még tudok. Két félember… együtt talán kiteszünk egy egészet.

Jason túl keményen dolgozott ahhoz, hogy tudomást vegyen a sértésről.

Egy robbanás mély gödröt vájt az utcába előttük. Két ember volt az alján, és lapátokkal még mélyebbre ásták. Az egész dolog értelmetlennek tűnt. Amint Jason és a sebesült odagurították a tartályt, a két ember kiugrott, és lőni kezdett a mélybe. Egyikük egy fiatal lány volt, csupán tizenéves.

— Hál istennek — lihegte. — Megtalálták a napalmot. Az egyik új szörny a 13-as körzet felé tör át, épp most találtuk meg.

A lány, miközben beszélt, elfordította a tartályt, kirúgta belőle a dugót, és elkezdte lezúdítani zselészerű tartalmát a gödörbe. Amikor fele már lebugyogott, a lány lerúgta magát a tartályt is. A társa előhúzott övéből egy jelzőrakétát, meggyújtotta és a hordó után dobta.

— Gyorsan vissza! Nem szeretik a meleget — mondta. Nos, ez enyhe kifejezés volt arra, ami ezután történt.

A napalm hatni kezdett, lángnyelvek és gomolygó, nehéz füst kúsztak az ég felé. Jason lába alatt megmozdult a föld. Valami hosszú, fekete mozdult meg a lángok között, aztán fejük felé tornyosult. A perzselő hőség közepén még mindig mozgott, idegenszerű, szaggatott mozgással. Óriási volt, legalább két méter vastag, és hosszát még sejteni sem lehetett. A lángok nem állították meg, csupán zavarták.

Jasonnak volt némi elképzelése a lény hosszúságáról, mivel az utca a gödörtől mindkét irányban még ötven méterre is recsegett, ropogott és hullámzott. A lény testének nagy hurokszerű részei bukkantak fel a földből. Jason is lövöldözött rájuk, akár a többiek. Nem mintha lett volna bármi hatása. Egyre több ember tűnt fel, különböző fegyverekkel felszerelkezve. Úgy tűnt, a sugárvetők és a kézigránátok a leghatásosabbak.

MEGTISZTÍTANI A KÖRZETET, ÁTITATJUK!

VISSZAVONULNI!

A felszólítás olyan hangos volt, hogy sértette Jason fülét. Megfordult és felismerte Kerket, aki egy kocsirakomány felszereléssel érkezett.

Hátán hangosbeszélő volt, melynek mikrofonja a szája előtt lógott.

Felerősített hangja azonnali reakciót váltott ki a tömegből. Mozogni kezdtek az emberek.

Jason számára nem volt világos, mit kell tenni. Megtisztítani a körzetet? De milyen körzetet? Kerk felé indult, aztán észrevette, hogy a többi pyrrusi éppen az ellenkező irányba halad. Még a kétszeres gravitáció alatt is nagyon gyorsan mozogtak.

Jasonnak kényelmetlen érzése támadt, egyedül maradt a színen. Az utca közepén állt, és a többiek eltűntek. Senki sem maradt, kivéve a sebesült férfit, akinek Jason segített, ó Jason felé botladozott, ép karjával integetve. Jason nem értette, mit mond. Kerk újabb parancsokat kiáltott az egyik teherautóról. A teherautók is mozogni kezdtek. Ez a sietség feltűnő volt, és Jason is futni kezdett.

Már késő volt. A föld körös-körül repedezett és hullámzott, ahogy a föld alatti dolognak egyre több része tört utat a fényre. Jasont nem messze várta a biztonság — csak éppen boltívként magasodott előtte a lény egyik piszkosszürke része.

Vannak olyan másodpercek, amelyek végtelennek tűnnek. A szubjektív idő pillanatai, melyeket megragadunk és végtelen hosszúra nyújtunk. Ez egy ilyen pillanat volt. Jason dermedten állt.

Még a füst is mozdulatlanul függött az égen. Az idegen lény felmagasodó burka éppen előtte volt, minden részlete jól látszott.

Embermagasságú volt, szürke és bordázott, akár egy régi fakéreg.

Minden részéből indák nyúltak ki, sápadtak és kígyóként tekeregtek és vonaglottak. Alakjuk egy növényre hasonlított, mégis állatként mozogtak. S közben egyre hasadoztak. Ez volt a legszörnyűbb.