Harry Harrison - Halálvilág 1

Jason érezte a hiábavaló küzdelem belső nyomását. Bárkihez fordult, senki sem értette meg.

— Te intelligens ember vagy, Brucco, mégsem látsz tovább az orrodnál. Azt hiszem, ez vitathatatlan. Földi mértékkel mérve a pyrrusiak szuperemberek. Hihetetlenül kemények,gyorsak és legyőzhetetlenek vagytok. Bárhol leejtenek benneteket, mindig talpra érkeztek. Tökéletesen megállnátok a helyeteket, mint texasi rangerek vagy kanadai lovasrendőrök, sőt a Vénusz mocsaraiban való járőrözés sem jelentene gondot számotokra. Olyanok vagytok, mint a régmúlt idők daliás határvidéki úttörői. Egy ilyen világba valók vagytok. A pyrrusi környezetben izmaitok és reflexeitek hihetetlenül kifejlődtek. De ez a fejlődés zsákutcája. Az emberiséget az agya emelte ki a barlangi világ sötétségéből, és juttatta el a csillagokig.

Amikor megint az izmainkkal kezdünk el gondolkodni, visszasüllyedünk a barlangi élet szintjére. Es vajon már most is nem ilyenek a pyrrusiak? Egy nagy ősemberhorda, akik kőbaltával verik fejbe az állatokat. Gondolkodtatok már egyszer is azon, miért vagytok itt? Mit csináltok? És hová fog ez vezetni?

Jason megállt; kimerült, levegő után kapkodott. Brucco az állat simogatta elgondolkozva. — Barlangok? — kérdezte. — Természetesen nem élünk barlangokban, és nem használunk kőbaltát. Nem értem, hová akarsz kilyukadni.

Nem lehetett rá haragudni. Jason válaszolni akart, de aztán elnevette magát. Nagyon szomorú nevetés volt ez. Túlságosan fáradtnak érezte magát, hogy tovább érveljen. Ha a pyrrusiakat akarta meggyőzni, mindig ugyanabba a falba ütközött. Ők csak a jelenben tudtak gondolkodni. A múlt és a jövő megváltoztathatatlan, megismerhetetlen, éppen ezért senkit sem érdekel.

— Melyik területen folyik még a harc? — kérdezte, hogy témát váltson.

— Befejeződött. Vagy legalábbis már nemsokára vége lesz. — Diadalittasan mutatta Jasonnak a támadás képsorait. Nem vette észre Jason közömbösségét.

— Ez volt az évente megismétlődő legkomolyabb áttörés, de idejében megállítottuk. Rossz rágondolni, mi történt volna, ha néhány héttel ezelőtt nem fedezzük fel a közelgő veszélyt.

— Mik voltak ezek? — kérdezte Jason. — Valamiféle óriáskígyók?

— Ne nevettesd ki magad! — mondta Brucco. Ujjával finoman közelebbire állította a vetítő képét. — Gyökerek. Ennyi az egész.

Nagyon ügyesen mozgó gyökerek. Mélyen a külső védelmi gát alatt hatoltak be. Igazán nem veszélyesek, mert lassú mozgásúak. Ha elvágjuk őket, hamar elpusztulnak. A vezélyességük abban áll, hogy számtalan föld allatti járatot készítenek. Két-három állatfaj él ezen a szinten, amelyek a járatokban szabadon mozognak. A határ minden részét ügyesen aláásták, és egyszerre több oldalon tudtak behatolni.

A pusztulás határszéle. Az egész olyan, mintha a pyrrusiak egy kitörni készülő vulkán peremén élnének. Számukra minden nap, amikor világuk nem pusztult el teljesen, szinte örömünnep. Úgy látszik, nem tudnak változtatni életszemléletükön. Jason nem akart erről többet beszélni. Visszavitte a Pollux Victory hajónaplóját a saját szobájába. A sebesült pyrrusiak rá se hederítettek, amikor leheveredett az ágyra, és kinyitotta a könyvet az első oldalon.

Két napig ki sem mozdult a szobájából. A sebesültek lassan felépültek, és elhagyták a kórtermet, így végül egyedül maradt.

Oldalról oldalra átrágta magát a könyvön, míg megismerte Pyrrus gyarmatosításának minden részletét. Észrevételei, feljegyzései már halomba gyűltek körülötte. Meglehetősen pontos térképet készített az eredeti településről, amelynek maradványaira épült a jelenlegi város.

De a két település körvonalai nem fedték egymást.

Zsákutcának látszott. A két térképet egymásra helyezve, gyanúja beigazolódott. A hajónapló térképábrázolása eléggé pontos volt. A város a leszállás óta hihetetlenül sokat változott. A könyvtárban talált adatokat mind kielemezte. Más források az idők folyamán megsemmisültek.

Eső kezdett kopogni a feje fölötti ablakon, majd hirtelen villámlás világította be az eget. A láthatatlan vulkán megint aktív volt, a föld mélyén fortyogott, de hatását a felszínen is érezni lehetett.

A pusztulás fájdalmas gondolata nehezedett Jasonra. Egy fárasztó nap megint véget ért.

Jason egy nyomasztó napot töltött az ágyán fekve, megpróbálta elfogadni a vereséget. Kerk parancsa, hogy nem hagyhatja el az épületet, teljesen megkötötte a kezét. Ugy érezte, közel jár a megoldáshoz, mégsem érheti el soha. Egy nap a vereség gondolatával túl sok volt számára.

Kerk álláspontja teljesen érzelmi alapon nyugodott, és mellőzött mindenfajta logikát. De ez a gondolat annyira belevésődött Jason tudatába, hogy képtelen volt szabadulni tőle. Élete korábbi szakaszában megtanulta, hogy az olyan cselekedetekben, amelyeket érzelmek vezérelnek, sohase bízzon. Nem értett egyet Kerkkel, és ez arra sarkallta, hogy a hátralévő tíz nap alatt mégiscsak próbálja meg megoldani a problémát. És ha ez azt jelenti, hogy Kerk utasítását meg kell szegnie, akkor meg is fogja szegni.

Újult lelkesedéssel szedte össze jegyzeteit. Korábbi információs forrásait már kimerítette, de talán van még más is. Tolla végét rágcsálva alaposan végiggondolta további lehetőségeit. Minden ötletet, bármilyen vadnak tűnt is elsőre, gondosan feljegyzett.

Amikor a lap megtelt, kihúzta a hosszadalmas, bonyolult megoldásokat meg azokat, amelyekhez külső történelmi adatokra volt szükség. Ezt a problémát csak itt a Pyrruson lehetett megoldani, vagy sehol.

Végül a listán csak két lehetőség maradt. Vagy megpróbál régi naplókat, feljegyzéseket felkutatni, amelyek talán még a pyrrusi lakosoknál megtalálhatók valahol, vagy a szájhagyományok alapján kezdi meg a kutatást. Az első megoldás biztosabbnak látszott, ezért emellett döntött. Gondosan megvizsgálta sérüléseinek állapotát, valamint kézifegyverét, majd megkereste Bruccót.

— Történt valami új vagy halálos dolog a világon, amióta nem találkoztunk? — kérdezte.

Brucco rámeredt.

— Nem mehetsz ki, Kerk megtiltotta.

— Megbízott téged az őrzésemmel, ha mégsem engedelmeskednék?

Jason hangja csendes és nyugodt volt.

Brucco elgondolkodva simogatta az állat, végül vállat vont.

— Nem, én nem őrizlek téged, nem is vállalnám ezt a munkát. Úgy tudom, ez a kettőtök ügye, és jobb is így. Bármikor elmehetsz, és megöletheted magad csendesen valahol, hogy aztán ne okozhass több gondot senkinek.

— Hasonló jókat neked is! — mondta Jason. — De még szólhatnál pár szót a vadállatokról.

Az egyetlen új mutáns faj, amelyre a biztonsági rendszerek egyelőre nem terjedtek ki, egy palaszínű gyík volt, amely a szájából halálos idegmérget spriccel ki. A halál néhány másodpercen belül bekövetkezik, ha a méreg az ember fedetlen bőrfelületére kerül. A gyíkot meg kell találni, és lelőni, mielőtt a hatósugarába kerülne az illető. A gyakorlóteremben töltött egyórás gyíkvadászat után Jason úgy érezte, hogy elegendő tapasztalatot szerzett.

Ezután csendben elhagyta az épületet, és senki sem látta őt elmenni.

A térképet követve a közeli barakkok felé indult, végigbotladozva a füstös, romos utcákon. Nyugodt, meleg délután volt, a csendet néha távoli dübörgés szakította meg.

A vastag falú barakkok között már valamivel hűvösebb volt a levegő. Lerogyott egy kőre, és pihent egy kicsit, míg izzadsága megszáradt, szívverésének hevessége pedig alábbhagyott. Azután odament a közeli szabadidőközponthoz, és megkezdte a kutatást.