Harry Harrison: A technicolor időgép

— Nem szabad türelmetlenkednie, uram. Az ónorvég csaknem ezer éve halott nyelv, csupán írásos formái révén ismerjük. A legközelebb álló modern nyelv az izlandi, ezért az ennek megfelelő kiejtést és hanglejtést használom…

— Jó, jó. Leckékre aztán végképp nincs szükségem. Gondoskodjatok a kényelméről, olajozzátok meg a nyelvét néhány itallal, és haladjunk végre.

Tex széket lökött a viking térdhajlatához. A fogoly leült, és változatlan ellenségességgel meredt rájuk. Barney a hamis Rembrandttal álcázott bársonyszékből elővett egy üveg Jack Danielst, és félig megtöltött egy söröskorsót. Amikor a vikingnek nyújtotta, az elrántotta a fejét, és a láncait csörgette.

— Eitr [4] Méreg! — vicsorgott.

— Azt hiszi, meg akarják mérgezni — magyarázta Lyn.

— Ezen könnyen segítünk — mondta Barney. Felemelte a poharat, jót húzott belőle. A viking ezúttal hagyta, hogy a szájához emeljék a poharat. Szemei egyre szélesebbre nyíltak, míg fenékig kiürítette.

— Ódinn ok Frigg! [5] Odin és Frigg (A norvég istenek királya és királynője) — bömbölte boldogan, és kirázta a könnyeket a szeméből.

— Még jó, hogy ízlik neki, Sáskánként hét dollár huszonötért, nem számítva az adót — jegyezte meg L. M. — Fogadjunk, hogy otthon náluk nem isznak ilyesmit. Meg unikumot se. Kérdezze meg még egyszer a nevét.

A viking összeráncolta a homlokát, úgy koncentrált, hogy megértse a változatos módokon feltett kérdést, és egészen készségesen válaszolt:

— Ottar — mondta, vágyódó pillantást vetve a palackra.

— Így már jobb — mondta L. M. Ránézett az asztalán álló órára. — Mindjárt négy óra. Szeretnék hajnal előtt a végére járni ennek a dolognak. Kérdezze ki ezt az Ottart a valutaárfolyamról. Egyáltalán, Lyn, miféle pénzt használnak ezek?

— Hát… leginkább cserekereskedelmet folytatnak, de az ezüstmárkáról is találni említést.

— Ez lesz a megfelelő. Hány márkát ér egy dollár, de mondja meg neki, hogy fütyülök a bankokra. A szabadpiaci árat akarom. Egyszer már átráztak így, a márkát pedig megvehetem Tangierben, ha szükséges…

Ottar felbömbölt, kitépte magát a székből, belelökte Barneyt a glédába állított cserepes virágokba, és rávetette magát a palackra. Épp a szájához emelte, amikor Tex fejbe vágta az ólmos bottal. Ottar eszméletlenül rogyott a padlóra.

— Mi történik itt! — kiabált L. M. — Gyilkosság a saját irodámban! Untig elég őrült van már a szervezetben, jobb, ha ezt itt visszaviszitek oda, ahonnan jött, és hoztok valakit, aki tud angolul. Nem vesződöm tolmácsokkal.

— Egyikük se beszél angolul! — Barney morcosán húzgálta a kaktusztöviseket a kabátja ujjából.

— Akkor tanítsatok meg egyet… de az őrültekből elegem van.

Barney Hendrickson elnyomott egy nyögést. Ajkaihoz emelte a feketekávéval teli papírpoharát. Keze alig észrevehetően remegett. Már elfelejtette, hány órája — vagy évszázada — jutott utoljára alváshoz. Kávéját kortyolgatta, miközben a telefonkagylóban dühös darázsként zümmögött Dallas Levy hangja.

— Egyetértek, Dallas, egyetértek! — recsegte Barney; hangszálait kikezdte az egyvégtében elszívott három csomag cigaretta. — Csak maradjatok mellette, és tartsátok kordában, az égadta világon senki nem jár azoknak a régi raktárhelyiségeknek a tájékán… Jó, az utolsó három órára kétszeres órabért kaptok… Rendben, mostantól háromszorost, magam hagyom jóvá a kiutalást… Csak lakat alatt legyen az ipse, és fogja be a száját, amíg eldöntjük, mit kezdünk vele. És szóljatok Lynnek, hogy jöjjön fel hozzám, mihelyt végzett Mr. Böhömmel.

Barney letette a telefont, igyekezett az előtte heverő költségvetési űrlapra összpontosítani. Ez idáig a legtöbb rubrikában ceruzával berajzolt kérdőjel szerepelt: ennek a filmnek még a költségvetése is kemény diónak ígérkezett. Hát még akkor mi lesz, ha a rendőrség tudomást szerez az odalent őrzött vikingről? Vajon vádat emelhetnek-e Barney ellen, amiért elrabolt egy évszázadok óta halott személyt? Megáll az ész, motyogta, és megint kávé után nyúlt. Hewett profesz-szor mit sem vesztett frissességéből. Fel-alá járkált az irodában, zsebkalkulátora gombjait nyomogatta, az eredményeket kis jegyzetfüzetébe irkálta.

— Van-e már eredmény, prof? — kérdezte Barney. — Vissza tudunk-e küldeni annál a teherautónál nagyobb eszközöket is a múltba?

— Türelem. Tanuljon meg uralkodni a türelmetlenségén! A természet csupán a legnagyobb vonakodással árulja el a titkait. Egyetlen rossz helyre tett tizedesvessző lehetetlenné teheti e titkok feltárását. Az egyenletek az időbeli fizikai mérések általánosan elfogadott négy dimenzióján túl is számos változót tartalmaznak. Figyelembe kell vennünk a térbeli helyváltoztatás három dimenzióját, a tömeget, a halmozott hibát, mely utóbbi egyébként véleményem szerint az entrópia következménye.

— Kíméljen meg a részletektől, csak a végeredményre vagyok kíváncsi.

Megszólalt a házi telefon. Barney kiszólt a titkárnőjének, hogy beengedheti dr. Lynt. Lyn elhárította a felkínált cigarettát, s belehajtogatta hosszú testét egy székbe.

— Halljuk a rossz híreket — mondta Barney. — Hacsak nem ilyen sötét a normális arckifejezése. Semmi eredmény a vikinggel?

— Ahogy mondja. Semmi eredmény a vikinggel. Először is kommunikációs nehézségeink vannak, mivel ónorvég nyelvtudásom távolról sem tökéletes. Ehhez még hozzáadódik, hogy Ottar alig vagy egyáltalán nem érdeklődik az üzlet iránt, amit szeretnék megvitatni vele. Mindazonáltal úgy vélem, megfelelő ösztönzéssel érdekeltté tehetjük abban, hogy angolul tanuljon…

— Ösztönzéssel…?

— Pénzzel, illetve a pénz tizenegyedik századbeli megfelelőjével. A legtöbb vikinghez hasonlóan Ottar is nagyon pénzsóvár. Szinte bármit megtenne, hogy gyarapítsa a vagyonát, és erősítse a társadalmi helyzetét, bár természetesen szívesebben éri el mindkettőt csatában, öldökléssel.

— Természetesen. Fizethetünk neki, hogy nyelvórákat vegyen, a könyvelés számunkra előnyös átváltási kurzust állapított meg, de mi lesz az időtényezővel? Meg tudja tanítani Ottart angolul két hét alatt?

— Lehetetlen! Talán képes lennék rá olyan diák esetében, aki hajlandó együttműködni, Ottarral azonban ez kizárt dolog. Legalábbis vonakodó, és ezt még fokozza az a nem elhanyagolható tényező, hogy semmit se hajlandó csinálni, amíg el nem eresztik.

— Nem elhanyagolható tényező… — mondta Barney. Hirtelen kedve támadt, hogy kitépjen egy maroknyit a saját hajából. — Lelki szemeim előtt látom azt a szőrös félnótást a hentesbárdjával a Hollywood és a Vine sarkán.

— Hadd javasoljak valamit! — szólt közbe Hewett professzor. Abbahagyta a járkálást, megállt Barney asztala előtt. Ha dr. Lyn úgy döntene, hogy hajlandó visszatérni ezzel a bennszülöttel a tizenegyedik századba, akkor bőségesen volna ideje rá, hogy saját környezetében oktassa angolra; ez megnyugtatná és lehiggasztaná Ottart.

— De nem nyugtatna meg és nem higgasztana le engem, professzor — felte Lyn hűvösen. — Abban a bizonyos korszakban az élet jobbára rövid volt, és kegyetlen.

— Biztos vagyok benne, hogy megtehetők a szükséges óvintézkedések — Hewett professzor megpörgette a kalkulátorát. — Úgy vélném, a filológiai lehetőségek messze túlszárnyalnák a személyes kockázat jelentőségét…