Harry Harrison: A technicolor időgép

A teherautó megkerülte a hegyfokot. Kis öböl tárult a szemük elé. Kezdetleges, megfeketedett evezős hajó hevert a partra húzva. Mindjárt a part fölött nyomorúságos épület meredezett. Vályogból és kőből vert, esetlen falait tengeri növényekből készített zsúptető fedte. Sehol egy lélek nem látszott, bár a ház egyik végén füst kanyargóit felfelé a kéménylyukon át.

— Hol vannak innen a népek? — kérdezte Barney.

— Érthető módon a teherautó lármája és látványa megrémítette őket. Nyilván a házban kerestek menedéket — magyarázta Lyn.

— Állítsd le a motort, Tex! Talán helyes lett volna, ha hozunk néhány gyöngysort vagy effélét, hogy kereskedhessünk a bennszülöttekkel.

— Attól tartok, ezek másfajta bennszülöttek… Mintegy szavait hangsúlyozandó, nagy recsegve kitárult a ház durván megmunkált ajtaja, és szörnyűségesen üvöltözve egy férfi ugrott ki rajta. Széles pengéjű fejszét lóbált a feje felett. Felugrott a levegőbe, a fejszét hozzácsapdosta a bal karjára erősített pajzshoz, majd a lejtőn lefelé rohanva feléjük viharzott. Ahogy hatalmas szökellésekkel közeledett, láthatták fején a fekete, szarvakkal díszített sisakot, dúsan lobogó szőke szakállát és széles bajszát. Az ordítozást abba se hagyva a pajzs szélét kezdte rágni; szája habzott.

— Láthatják, egészen nyilvánvalóan fél, ám egy viking hős nem mutathatja ki a félelmét a jobbágyai és cselédei előtt, akik kétségkívül a házban rejtőzködve figyelik. Ezért eszméletlen dühbe lovallja magát…

— Függesszük fel a kiselőadást, doki. Dallas, ügyelnétek Texszel az ürgére? Lelassíthatnátok kissé, mielőtt még összetör valamit?

— Beleengedünk egy golyót, az majd eléggé lelassítja.

— Nem! Szó se lehet róla. A filmgyár még önvédelemből sem bocsátkozik gyilkosságba.

— Jó, ha ragaszkodsz hozzá… de erre az ügyre a szerződésünk szerint a személyes testi veszélyeztetésnél járó jutalékot kapjuk.

— Tudom! Takarodjatok már kifele, mielőtt… Puffanás szakította félbe Barneyt, majd minden más zajt elnyomó diadalordítás hangzott.

— Értem, amit mond — kuncogott örömében Jens Lyn. — Azzal kérkedik, hogy kiverte a szörny szemét.

— A mélák lecsapta az egyik reflektort! — kiabálta Dallas. — Foglald le egy kicsit a fiút, Tex, azonnal ott leszek én is. Távolítsd el innen!

Tex Antonelli kicsusszant a vezetőfülkéből, és a part mentén futott lefelé, egyre messzebb az autótól. Mihelyt az őrjöngő fejszés meglátta, rögtön utánavetette magát. Körülbelül ötven méterrel odább Tex megállt, és felszedett két öklömnyi kődarabot, amiket jócskán legömbölyített már a tenger. Vidáman pattogtatta őket a tenyerén, mintha baseball-labdák lennének. Higgadtan várt, hogy dühöngő támadója közelebb érjen. Öt méternél az egyik követ a viking fejéhez vágta, s mihelyt a pajzs felemelkedett, hogy hárítson, a másikkal a gyomrát vett célba. A két kő egyszerre repült a támadó felé, éa alig pattant le az első a pajzsról, a második máris gyomorszájon találta. A viking hangos nyögéssel leült. Tex pár lépést hátrált, és felkapott még néhány követ.

— Bleyda! [1] Gyáva! — kapkodott a viking levegő után, a fejszéjét rázva.

— Igen, meg te is. Gyere csak, haver, minél nagyobbra nőttél, annál csattanósabban esel pofára!

— Csomagoljuk be! — javasolta Dallas. Éppen előbújt a teherautó mögül, feje fölött kötélhurkot pörgetett. — A prof izgul a bigyói miatt, és szeretne visszamenni.

— Oké, előkészítem neked a pasast.

Tex odakiáltott a vikingnek néhányat a legvaskosabb tengerészsértések közül, de egyik se törte át a nyelvi korlátokat. A gyerekkorában tanult latin gesztusokhoz folyamodott hát, s ujjait és kezeit fürgén mozgatva közölte ellenfelével, hogy felszarvazták, hogy kiherélték, szennyes szokásokat tulajdonított neki, s a sorozatot a legvégső sértéssel fejezte be: bal kezét jobb bicepszére csapta, minek következtében jobb ökle felugrott a levegőbe. A felsoroltak közül egy vagy több eredete a tizenegyedik századig is visszanyúlhatott, mert a viking üvöltve tápászkodott föl. Tex higgadt mozdulatlansággal várt, bár pigmeusnak látszott a támadó óriás mellett. A fejsze felemelkedett. Dallas pörgő lasszója kiperdült és elkapta. Ugyanebben a pillanatban Tex elgáncsolta a vikinget, aki hangos puffanással elvágódott. Két támadója azonnal rávetette magát. Tex birkózófogással megbénította, Dallas pedig villámgyors hurokkal gúzsba kötötte. A viking néhány másodperc alatt harcképtelenné vált, karjait lábaihoz kötötték a háta mögött. Tajtékzott tehetetlen dühében, míg végigvonszolták a kavicson, vissza a teherautóhoz. Tex vitte a fejszéjét, Dallas a pajzsát.

— Beszélnem kell vele! — makacskodott Jens Lyn. — Micsoda ritka alkalom!

— Azonnal indulnunk kell! — sürgette a professzor, miközben óvatosan állítgatta a finomhangolókat.

— Támadnak! — vinnyogta Amory Blestead, és reszkető ujjával a ház felé mutatott. Rongyos, torzonborz emberek rohantak feléjük a dombról, kezükben mindenféle kard, fejsze, dárda.

— Elmegyünk innen! — adta ki Barney a parancsot.

— Dobjátok be hátra ezt.a történelem előtti fanyüvőt, és gyerünk. Ha hazaértünk, bőven lesz időd rá, doki, hogy elcsevegj vele.

Tex a vezetőfülkébe ugrott, és felmarkolta pisztolyát az ülésről. A teljes tárat kilőtte a tengerre, majd felbőgette a motort, bekapcsolta a megmaradt reflektort, és megszólaltatta a kürtöt. A támadók üvöltése megrettent vinnyogásba csapott át, ahogy fegyvereiket eldobálva, fejvesztetten menekültek vissza a házba. A teherautó megfordult, és elindult a part mentén. Amikor a hegyfok, körüli éles kanyarhoz értek, autókürtöt hallottak a sziklák túlsó oldaláról. Texnek alig maradt ideje, hogy jobbra rántsa a kormányt, s a meg-megtörő hullámok között megállítsa a kocsit. A hegyfok mögül egy olajzöld teherautó zúgott elő, és elszáguldott mellettük.

— Józsi, te mazsola! — kiáltotta oda Tex, és elindította a motort.

Barney Hendrickson felnézett, mikor a másik autó elhaladt mellettük, és rátért az ő keréknyomaikra. A nyitott vászontető alá pillantott, és tátva maradt a szája. Önmagát látta, amint a köveken meg-meglóduló kocsiban állva hajladozik és gonoszul vigyorog. Mielőtt a második teherkocsi végképp eltűnt volna a sziklafal mögött, az ottani Barney Hendrickson az orrához emelte a hüvelykujját, és ujjait lebegtetve hosszú orrot mutatott innenső énjének. Barney visszahuppant az egyik ládára.

— Láttátok? — kapkodott levegő után. — Mi volt ez?

— Roppant érdekes — jegyezte meg Hewett professzor, és elindította az áramfejlesztőt. — Az idő képlékenyebb, mint hittem. A világvonalak megduplázhatok vagy talán meg is háromszorozhatok, és ki tudja, hátha végtelen számú hurok is elképzelhető. A lehetőségek határtalanok…

— Abbahagyná végre a locsogást, és elmagyarázná, amit láttam?! — pattogott Barney, kezében a csaknem teljesen kiürült pálinkás flaskával.

— Önmagát látta, vagy önmagunkat láttuk, amivé a jövőben… attól tartok, nyelvtanunk egyelőre nem alkalmas az efféle helyzetek pontos leírására. Leghelyesebb talán, ha azt mondjuk, hogy ugyanezt a teherautót látta, önmagával a platón, egy későbbi időpontban. Így elég érthető.

Barney felnyögött, kiürítette a palackot, és felkiáltott fájdalmában, mert a viking odavergődött hozzá a padlón, és lábon harapta.