Harry Harrison: A technicolor időgép

— Készen vagyok — nyilatkoztatta ki a professzor.

— Első próbálkozásként talán vessünk egy pillantást i. sz. 1500-ra?

— Nem! — Barney megingathatatlan volt. — Állítsa be az 1000. évet, ahogy megbeszéltük, és kapcsolja be.

— Csökkenne az energiaköltség, és a kockázat egyenesen…

— Ne kezdjen most majrézni, professzor! Elég messzire vissza akarunk jutni ahhoz, hogy a gépek láttán senki se ismerje fel, hogy gépeket lát, és a balhét elkerüljük. Tegyük ehhez még hozzá, hogy a viking film mellett döntöttünk, nem pedig a Notre Dame-i toronyőrt akarjuk megismételni.

— Az különben se a tizenhatodik században volna — mondta Jens Lyn. — Véleményem szerint valamivel korábban, a középkori Párizsba kéne helyezni a színt, körülbelül…

— Józsi! — morogta Dallas. — Ha menni akarunk, hát menjünk, és ne a szájunkat járassuk. Elrontja a csapat harci szellemét, ha csak lődörgünk, és vesztegetjük az időt csata előtt.

— Így igaz, Mr. Levy — mondta a professzor, s ujjai mozogni kezdtek a kapcsolók fölött. — Krisztus urunk után 1000… már megyünk is! — Káromkodott, és a kapcsolókat babrálta. — Úgy agyondíszítették a gépet, a pótkapcsolókat és álműszereket, hogy még zavarba jövök! — panaszolta.

— Horrorfilm számára kellett berendezést építenünk — hadarta Blestead a szokásosnál is gyorsabban. Arcán finoman gyöngyözött a veríték. — Reális szerkezetet kellett konstruálnunk.

— Ezért irreálisra építették! — morogta a professzor mérgesen, miközben a végső beállításokat végezte, majd átbillentett egy multipólus-kapcsolót.

A hirtelen terhelés hatására megváltozott az áramfejlesztő dübörgése. A berendezés felett kisülések sercegtek. Hideg tűz szikrái csapkodtak a sima felületek fölött, mindannyiuk fején égnek állt a haj.

— Valami nem stimmel — kapkodott levegő után Jens Lyn.

— Dehogyis — mondta Hewett professzor higgadtan, s parányit állított a műszereken. — Egy mellékjelenségről van szó mindössze, teljesen jelentéktelen statikus feltöltődésről. Máris épül a mező, azt hiszem, önök is érzik.

Valóban: mindannyian kifejezetten kellemetlenül érezték magukat, ahogy az egyre erősebb feszültség mind szorosabban markolta a testüket.

— Úgy érzem, mintha valaki hatalmas kulcsot dugott volna a köldökömbe, és arra tekerné fel a beleimet — mondta Dallas.

Talán nem éppen ezeket a szavakat használtam volna — értett egyet Lyn —, de a tünetek nálam is mutatkoznak.

— Automatikus üzemmód bekapcsolva — mondta a professzor, megnyomott egy gombot, és otthagyta a műszerfalat. Az energiamaximum elérésének mikroszekundumában a szelén egyenirányítók automatikusan elindítják az utazást. Ezen a műszeren követhetik. Ha a mutató nullára ér…

— Tizenkettő — mondta Barney, a műszerre bámult, aztán elfordult.

— Kilenc — olvasta le a professzor. — Növekszik a töltés. Nyolc… hét… hat…

— Kapunk ezért harci pótlékot? — kérdezte Dallas, de a többiek még csak el se mosolyodtak.

— Öt… négy… három… Tapintani lehetett a feszültséget: az elekromosat és a gépét is, a sajátjukat is. Moccanni se tudtak. Megbabonázottan lesték a piros mutatót. A professzor sorolta: — Kettő… egy…

A nullát nem hallották, mert az örökkévalóság e töredéke alatt még a hang léte is elveszett. Valami meghatározhatatlan dolog történt az utasokkal, ami olyannyira kívül esett az élet megszokott tapasztalatain, hogy a következő másodpercben már vissza se tudtak emlékezni az átéltekre. Eltűntek a raktárépület fényei, s csupán a műszerek halvány derengése látszott az egymás fölött sorakozó panelokon. A teherautó nyitott végén túl, ahol az előző pillanatban még a raktárhelyiség vakító lámpái világítottak, most csupán alaktalan, egyenletes szürkeség gomolygott. Az ember szeme belefájdult, ha odanézett.

— Heuréka! — kiáltotta a professzor.

— Kér valaki egy kortyot? — tudakolta Dallas, és elővarázsolt egy liter rozspálinkát a láda mögül, amelyen ült. Mindjárt el is fogadta saját kínálását, minek következtében az üveg tartalma érzékeny veszteségeket szenvedett. A pálinka gyorsan járt kézről kézre, még Tex is hátranyúlt a vezetőfülkéből egy slukkra. A professzor kivételével mindannyian bátorságot merítettek belőle. A professzor boldogan motyogott,, minden figyelmét a műszereknek szentelte.

— Igen… egyértelműen… egyértelmű helyváltoztatás a múlt felé… könnyen mérhető tempóban… már fizikai helyváltoztatás is… nem volna szerencsés a csillagközi térben vagy a Csendes-óceán fenekén felbukkanni… ments isten! — Az egyik árnyékolt műszer képernyőjére pillantott, és pontosította a beállítást. — Azt javaslom, uraim, hogy mindenki kapaszkodjék erősen! A tőlem telhető legpontosabb becslést alkalmaztam a helyi talajszint beállítására, de nem merek túl pontos lenni. Nem szeretném, ha a föld alá érkeznénk, ezért lehet, hogy esünk néhány hüvelyknyit… Készen vannak? — azzal átkapcsolta a főkapcsolót.

A hátsó kerekek értek először földet, a következő másodpercben hatalmas csattanással leért a kocsi orra is. Mindenki megtántorodott. Ragyogó napfény ömlött be a felhajtott ponyva atá, s a friss szél hullámverés hangját hozta a távolból.

— Félelmetes. Abszolút világcsúcs — ámult Amory Blestead.

A szürkeség eltűnt. A vászontető keretében, mint hatalmas panorámaablakban, sziklás tengerpart látszott, hömpölyögtek a hatalmas hullámok. Kiköltöző sirályok suhantak alacsonyan, két megrettent fóka belecsobbant a tengerbe.

— Sose láttam Kaliforniának ezt a részét — jegyezte meg Barney.

— Ez az Óvilág, nem az Új — magyarázta büszkén Hewett professzor. — Hogy egész pontos legyek, az Orkney-szigeteken vagyunk, ahol a tizenegyedik században számos skandináv település volt. 1003-at írunk. Kétségtelenül meglepi önöket, hogy a vremeatron nemcsak időbeli, hanem térbeli helyváltoztatásra is képes. Ezt a tényezőt azonban…

— Engem semmi sem lep meg, mióta Hoovert megválasztották — mondta Barney. Sikeresen megérkeztek valahová — vagy valamikor —, s ő visszanyerte uralmát önmaga és az események fölött. — Dologra! Dallas, hajtsd fel a vászontető elejét, lássuk, merre megyünk.

Miután a vászontető elkerült az útból, sziklás tengerpart tárult a szemük elé, melynek keskeny szalagja a váz és a lekerekített sziklák között vezetett. Fél mérfölddel távolabb kiugró hegyfok zárta el a kilátást.

— Gyújtsd be a motort — szólt be Barney a vezetőfülkébe a hátsó ablakon át —, és nézzünk körül a part mentén!

— Rendben — felelte Tex, és elfordította a kulcsot. A motor az első fordulat után feléledt. Tex egyesbe kapcsolt, és lassan végigzötyögtek a sziklás parton.

— Kell? — kérdezte Dallas, s egy szíjon lógó revolvertáskát kínált, benne a fegyverrel. Barney viszolygott.

— Tartsd magadnál. Valószínűleg önmagamat lőném csak meg vele. Add a másik pisztolyt Texnek, és tartsd a puskát is magadnál.

— Nem kellene pusztán önvédelemből felfegyverkeznünk? — kérdezte Amory Blestead. — Magam is tudok puskával bánni.

— Nem ez a szakmád, s mi szakszervezeti szabályok értelmében tevékenykedünk itt. A te dolgod, Amory, hogy segítsd a professzort: a legfontosabb a vremeatron. A fegyverekkel majd Tex és Dallas foglalkozik. Így biztosan megelőzzük a baleseteket.

— Alt for Sátán! Nézzétek, micsoda szépség, nahát, hogy én ezt a saját szememmel láthatom! — Jens Lyn magánkívül motyogott és előremutatott.