Harry Harrison - A technicolor időgép

Barney az ajtóból figyelte, ahogy az időemelvény eltűnik. Vissza az ősi Kanada vadonjaiba, a cserepes ajkak és a hideg eső földjére. Hadd tűnjön. Ő a maga részéről kivesz néhány órát, egyet s mást el is intéz persze, ez azonban nem fogja zavarni abban, hogy közben jól érezze magát. Szó se lehetett persze igazi lazításról, amíg a film nincs a dobozban, azonban látszott már a fény az alagút végén, ő pedig hónapok óta hajtotta magát. Első napirendi pont egy első osztályú luxusebéd a Chasen étteremben, tartozik önmagának ennyivel. Kilenc előtt semmi értelme sincs, hogy a Taplóbarlangba látogasson.

Egészen valószerűtlennek tűnt, hogy ismét Kaliforniában és a huszadik században lehet. Minden túl gyorsan mozgott, harsogtak a színek, s Barney feje megfájdult a kipufogó gázoktól. A falusi tahó. Ebéd, aperitiffel az elején, konyakkal a végén, pezsgővel a kettő között. Hatásos fájdalomcsillapító. Barney egész jól érezte magát, amikor kiszállt a klub előtt a taxiból. Még arra is futotta az erejéből, hogy ne háborodjon fel az epezöld ajtóra festett vörös halálfej és keresztbe tett lábszárcsontok láttán.

— Óva intelek! — nyögte egy síri hang, amikor Barney belökte az ajtót. — Óva intelek! A Taplóbarlangba ki-ki csak saját felelősségére léphet be! Óva intelek… — a hangfelvétel elhallgatott, amikor Barney becsukta maga mögött az ajtót. Végigtapogatózott a rosszul világított, fekete bársonnyal bélelt lépcsőházon. Foszforeszkáló műanyag csontok függönye képezte a klub belső szentélye előtti uto.lsó akadályt. Barney már járt itt, ezért az eredeti dekoráció hatástalan maradt nála. Hatástalan maradt elsőre is, mivel alig egy hajszállal volt jobb — vagy rosszabb — a farsangi kísértetháznál. Zöldes fények pislákoltak, a sarokban gumi pókhálók csüngtek, az ülések óriási mérges gombákat formáztak. Egyelőre Barney volt az egyetlen vendég.

— Egy Bloody Maryt kérek — mondta a vámpírruhás pincérnek. — Pókláb bejött már?

— Affem, av öltövőben van — motyogta műanyag agyarai közül a lény.

— Szóljon neki, hogy Barney Hendrickson keresi, a Climactictól.

Pókláb Spinneke hamarabb befutott, mint az ital. Szikár, feketébe öltözött, enervált figura benyomását keltette. Óriási, sötét szemüveget viselt.

— Ember, ezer éve nem láttalak — mondta. Hagyta, hogy nyirkos ujjai Barney tenyeréhez érjenek. — Hogy fizet a filmbolt?

— Elvegetál: Ide figyelj, Pók, igaz, hogy nyomja pár film a lelkedet?

— Zenéltem valami rongyos pornóban, Tinédzser Virággyerekek kokós dürrögése volt a címe, azóta is remélem, hogy a népek elfelejtették. Miért? Tán csak nincsenek terveid a szegény öreg Póklábbal?

— Meglehet, Spinneke, meglehet. Mit gondolsz, meg tudnád-e írni egy film zenéjét, és felvennéd-e a saját bandáddal?

— Bármi lehetséges, tata. Csak idő kérdése. Többfelé elígérkeztünk.

— Az idő ne aggasszon, majd úgy rendezem, hogy egyetlen fellépést se kelljen elszalasztanotok. Azt hiszem, a megfelelő hangzást nyújtanátok a készülő filmemhez, egy felkavaró viking történethez. Hallottál a vikingekről?

— Naná. Szőrös kandúrok fejszékkel, mindenütt feldarabolják a népeket.

— Körülbelül. Primitív, erős hangzás kell. Van egyfajta rézkürtjük, ez adta az ötletet. Kizárólag rézfúvósokra alapozott hangszerelés, dobokkal. Vad, nyers erővel dübörögjön.

— Csípem.

— Gondolod, hogy elbánsz vele?

— Nyilván.

— Jó. Előlegbe itt egy kiló — Barney öt darab húszdolláros bankjegyet vett elő a tárcájából. Az asztalra pottyantotta őket. A Pókláb ujjai odakúsztak a fekete terítő túloldaláról, és elnyelték a pénzt. — Ragadd fel a fiaidat, s ugorjunk át a stúdióba. Ott megbeszélünk mindent. Egy órán belül itt vagytok. — Hogy hol mindenütt lesznek még az alatt az egy huszadik századi óra alatt, azt Barney szükségtelennek tartotta feszegetni.

— Nem megy. Doody és én elbohóckodunk itt, amíg a többiek befutnak tizenegy körül. Azután színpadon vagyunk háromig. Korábban nem dobbanthatunk.

A Bloody Mary simán lecsúszott. Barney az órájára nézett. Meggyőzte magát, hogy fölösleges volna elmennie, csak hogy háromra visszajöjjön. Különben is, a vasárnap hajnali három óra még oké, hiszen csak hétfőn reggelre kell elkészülnie a filmmel. Minden simán halad. Pókláb visszasiklott a klub mélységeibe. Tízkor Barney telefonált Hewett professzornak, visz-Szarendelte háromra. Utána visszament az asztalához. Lazított, már amennyire lazíthatott a túlfűtött tuba-és rézfúvós zene meg az elektronikus dob mellett. A Bloody Maryk segítettek.

Két órakor megrázta magát, és kiment, hogy szívjon egy kis levegőt, tisztát, amelyben nem lehet vágni a dohányfüstöt, s amely nem remeg a vinnyogó ritmusoktól. Még két taxit is sikerült fognia, hogy háromkor a klubnál várakozzanak. Tényleg egyre jobban alakultak a dolgok.

Négy körül értek a raktárhoz. Hewett professzor türelmetlenül járkált fel-alá, minduntalan az óráját nézegette.

— Nagyon pontos, mondhatom! — vetette oda.

— Nem is olyan rossz, öreg fiú — csapott Barney a professzor vállára. Aztán megfordult, hogy segítsen kihúzni a dobot a taxiból. A zenészek libasorban vonultak az épületbe, Boody a Colonel Bogeyt játszotta harsonán.

— Minek az a tutaj? — kérdezte a fáradtságtól begyulladt szemű Pókláb.

— Szállítóeszköz. Másszatok fel. Alig pár percig leszünk távol, megígérem — Barney a kezével takarta huncut mosolyát.

— Elég ebből — Pókláb elhúzta Doody reszkető ajkától a harsonát. Doody szája legalább öt másodpercig csücsörített, még mielőtt rájött volna, hogy nem szól a hangszere. — Marihuána — magyarázta Spinneke.

Hewett megvetően horkantott, mikor a gyászos lebernyegekbe öltözött zenészek felmásztak az emelvényre. Bevonult az irányítófülkébe, hogy bekapcsolja a vremeatront.

— Ez a várószoba? — Dpody beóvakodott a prof után a zsúfolt kis helyiségbe.

— Kifelé, te félkegyelmű! — förmedt rá a professzor. Doody motyogott valamit, és engedelmeskedni próbált. Ahogy azonban megfordult, a hangszer tolóhüvelye kicsúszott, és végigsöpörte a szabadon álló elektroncsöveket. Kettő szét is durrant, és szikrázva serce-gett.

— Juj! — Doody ijedtében elejtette a hangszert. A hosszú sárgaréz szerszám ráesett a maradék csövekre. Hatalmas szikrákkal záródtak rövidre az áramkörök. A kontrollpult összes lámpácskája kialudt.

Egyetlen másodperc se kellett hozzá, hogy Barney kijózanodjék. Kirángatta a zenészt az irányítófülkéből, és a többiekkel együtt az, emelvény legtávolabbi sarkába terelte.

— Mi a helyzet, professzor? — kérdezte halkan, mikor visszatért. Nem kapott választ. Nem is kérdezte újra. Csak állt, és nézte, amint Hewett professzor feltépi a szerelőajtókat, és sorra kihajigálja a törött csöveket a fülke elé.

Sikerült kihúznia annyit a professzorból, hogy jó pár órába beletelik, míg a vremeatron működőképes lesz, úgyhogy elküldte a zenészeket.

Vasárnap reggel kilenc körül Hewett professzor bevallotta, hogy a javítás valószínűleg felemészti a nap legnagyobb részét, nem számítva azt az időt, amit a cserealkatrészek beszerzésével kell töltenie, Los Angelesben, vasárnap… Nem baj, mondta Barney hamis derűvel, rengeteg időnk van. Hiszen a filmet csak holnap reggel kell leadni.

Vasárnap éjjel aludt el Barney először, de mindjárt fel is riadt. Többé nem is tudott újra elaludni.