Harry Harrison - A technicolor időgép

— Jó sok film rámegy erre — jegyezte meg Gino.

— Nem baj, a fölöslegeset mindig kivághatjuk. Húzódj lejjebb a part mentén, hogy jobb legyen a szög, amikor partra futnak. Ha partra futnak. Ide kellene csábítanunk őket valamivel, valami kereskedelmi értékű dologgal.

— Puska és tüzes víz — javasolta de Carlo. — A westernekben mindig beválik.

— Szó se lehet fegyverekről! Ezek a fickók valószínűleg egész jól elboldogulnak azzal is, amit maguk szereznek. — Barney ihletet keresve körülnézett. Megakadt a szeme a konyhakocsin, mely kilátszott a legnagyobb gyeptégla épület, Ottar háza mögül. — Van egy tippem — mondta. Odasétált. Clyde Rawlstont találta ott, aki a kocsinak támaszkodva egy papírra irkáit.

— Nem Charleynak segítesz a dialógusokkal? — csodálkozott Barney.

— Rájöttem, hogy a forgatókönyvek ütköznek a költészetemmel. Inkább visszatértem a konyhához.

— Az elkötelezett művész. Mi minden van odabenn?

— Kávé, tea, sajtos szendvics, fánk, a szokásos.

— Emiatt ugyan nem jönnek izgalomba a rézbőrűek. Más?

— Fagylalt.

— Az megfelel. Tálald ki néhány viking cserépedénybe, majd felküldök értük valakit. Fogadni mernék, hogy azok odalenn ugyanolyan édesszájúak, mint bárki más.

Meg is felelt. Slithey lecipelt vagy négy liter vaníliafagylaltot a partra. Néhány bennszülött már a csónakok mellett álldogált, még mindig biztonságosabbnak látták, ha nem merészkednek feljebb. Slithey evett egy keveset a fagylaltból, a többit a vendégek markába lapátolta. A fagylalt — vagy Slithey hormonjai — hatására a bennszülöttek pillanatokon belül partra húzták a csónakjaikat, és elvegyültek az északiakkal. Barney olyan közel ment, amennyire a kamera engedte, onnan szemlélte őket.

— Inkább eszkimóknak látszanak, mint indiánoknak — morfondírozott. — Kell majd néhány toll és egy kis harci festék.

A Cape Dorset embereinek lapos arcuk, eszkimó jellegük és ázsiai vonásaik voltak, de az eszkimóknál magasabbnak, délcegebbnek, erőteljesebb külsejűek-nek tűntek. Magasságuk elérte a vikingekét. Fókabőrből összeöltött ruhájukat a tavaszi nap hevében nyitva viselték, kivillant alóla bronzszínű bőrük. Átható hangon beszélgettek egymással sebesen pergő nyelvükön. A biztonságos partraszállást követően mintha elfeledték volna korábbi aggályaikat. Érdeklődéssel vizsgál-gatták a környező újdonságokat. A knorr gyakorolta rájuk a legnagyobb hatást. Nyilvánvaló volt, hogy tengeri jármű, azonban összehasonlíthatatlanul nagyobb volt bárminél, amit addig láttak vagy elképzeltek. Barney elkapta Jens pillantását, és magához intette a nyelvészt.

— Hogy haladsz? Hajlandók nekünk dolgozni?

— Megőrültél? Azt hiszem, és ebben nem vagyok biztos, hogy két szót értek a nyelvükből. Unn-nah feltehetőleg igent jelent, henne pedig a tagadás szava.

— Folytasd a munkát! Az indián támadások jeleneteihez az összes fickóra szükség lesz, még többre is.

Már teljes volt a parton a kavarodás. Néhány viking a csónakok rakományát képező kupacokat vizs-gálgatta, melyeket a Dorset-indiánok szolgálatkészen felbontottak. Az újonnan jöttek közül a kíváncsiab-bak a házak közt kószáltak, mindent közelről, alaposan szemügyre vettek, izgatottan megtárgyalták a látottakat sipító nyelvükön. Egyikük, még mindig buzgón szorongatva a kőhegyű dárdát, észrevette Ginót a kamera mögött. Odament, és egyenesen a lencsébe bámult, pompás, részletes premier plánt kínálva. Mikor azonban meghallotta lentről a bömbölést és a fülsértő sikoltozást, megpördült.

Az egyik tehén elkószált az erdőt szegélyező mocsaras rét felé. A bika követte. Amilyen kicsi, olyan undok és mogorva állat volt. Az egyik szemére bandzsított, és ez még gonoszabb külsőt kölcsönzött neki. Az északiak általában hagyták, hadd menjen, amerre akar. A filmesek már többször kikergették a táborukból. A bika most a fejét rázta, és újra bömbölésbe fogott.

— Ottar! — kiáltotta Barney. — Kergesd ki innen azt a dögöt, mielőtt megzavarja az indiánokat!

Szó se volt róla, hogy a bika megzavarta volna az indiánokat. Egyszerűen a fejüket vesztették. Még sose láttak ehhez hasonló, tajtékzó, bömbölő fenevadat. Egészen megmerevedtek félelmükben. Ottar felragadott egy rudat a földről, és ordítozva vetette magát a bikára. Az állat a földet kaparta a patájával, leszegte a fejét, és Ottarra rohant. A viking félreugrott, rövid, rusnya ónorvég névvel illette a megvadult jószágot, és hatalmasat vert az oldalára a rúddal.

Nem kívánt eredményt ért el.

Ahelyett hogy kínzójára vetette volna magát, a bika a Cape Dorset népe felé rontott, mivel a sötét és ismeretlen alakok felbukkanását összekapcsolta a pillanatnyi felfordulással. A vendégek sikoltozva menekültek.

A pánik ragadós volt. Az egyik viking azt kiáltozta: támadnak, nyakunkon a skraelding. Az északiak a fegyverekhez kaptak. Két megrettent Dorset-indián az épületek közé szorult, Ottar házához futottak, és erővel akartak bejutni, az ajtó azonban el volt reteszelve. Ottar tüstént elrohant, hogy megvédje otthonát. Amikor az egyik idegen felemelt dárdával a kezében megfordult, Ottar lesújtott a rúddal. A fa kettétört, egyszersmind azonban bezúzta az ember fejét.

Hatvan másodpercen belül vége volt a csetepaténak. A konfliktus okozója, a bika átgázolt a patakon, és már nyugodtan legelészett a túlparti réten. A fókabőr csónakok a dühödt sietséggel forgatott evezőktől hajtva már a nyílt tenger felé tartottak. Jó néhány fókabőrcsomag maradt a parton. Az egyik szolga kezét nyíllal átlőtték. A Cape Dorset népének két tagja halott volt, köztük az is, akit Ottar vágott fejbe.

— Madonna mia! — Gino felegyenesedett a kamera mögött, és inge ujjába törölte homlokáról az izzadságot. — Hogy ezeknek micsoda temperamentumuk van! Rosszabbak, mint a szicíliaiak.

— Hiábavaló, ostoba pusztítás — mondta Jens Lyn. A földön ült, két kezével a gyomrát fogta. — Megrémültek, mint a gyerekek. Férfitestben gyermeki érzelmek. Így hát egymást öldösik. Micsoda ostoba halál.

— A filmen viszont jól mutat — felelte Barney. — Különben sem azért jöttünk, hogy beleavatkozzunk a helyi szokásokba. Mi történt veled? A nagy pánikban hasba rúgtak?

— Ne avatkozzunk a helyi szokásokba, nagyon vicces. Teljesen szétzúzod ezeknek az embereknek az életét a filmészeti halandzsád kedvéért, s ha a tetteid következményeiről van szó, mosod kezeidet… — megrándult az arca, fogait szorosan összezárta. Barney lenézett. Elakadt a lélegzete, mikor meglátta a Lyn ujjai körül növekvő vörös foltot.

— Megsebesültél! — mondta hitetlenkedve, majd sarkon fordult. — Tex! Az elsősegélydobozt, rohanj!

— Miért pont miattam aggódsz? Láttam, hogy azt a szolgát nézed, a sebesült kezűt. Ő nem zavart. A vikingek csata után a sebeiket zsineggel öltötték össze. Miért nem hozatsz nekem zsineget?

— Ne izgasd fel magad, Jens! Megsebesültél. Mi majd gondodat viseljük.

Tex futva hozta az elsősegélydobozt. Letette a földre, és letérdelt a sebesült mellé.

— Mi történt? — kérdezte meglepően gyengéd, nyugodt hangon.

— Dárda — felelte Jens. — Olyan gyorsan, hogy észre se vettem. Ott álltam az ember meg a csónak között. Őt elfogta a pánik. Felemeltem a kezem, hogy beszéljek hozzá, aztán döfést éreztem a hasamban, ő meg ott se volt.

— Hadd lám! Éppen elég szuronysebet láttam Új-Guineában. — Tex hangja higgadt volt, és szakszerű. Jens hagyta, hogy Tex meglazítsa és elhúzza a kezét, majd egyetlen vágással felhasítsa vérfoltos ruházatát.