Harry Harrison - A technicolor időgép

— A rádió — jutott eszébe a vállán átvetett adó-vevő. Bekapcsolta, és sietve hívta a kaszkadőröket.

— Meglátott minket, errefelé fordul… idejön — kommentálta Gino. — Hűha, micsoda pompás felvétel!

A fejszés mészáros nem tért vissza a harcolók közé. Inkább felkapaszkodott az emelkedőre, véres műszereit rázta, és rekedten kiáltozott. A filmesek maroknyi csoportja mozdulatlanul figyelte közeledtét. Minden annyira idegen volt számukra, hogy csak nézőként tudták elképzelni magukat. Fel se ötlött bennük, hogy bármi közük is lehet az odalenn folyó véres eseményekhez. A támadó viking egyre közelebb csörtetett, végül már tisztán látszottak durva szövésű, vörös ingén az óceán vize és a veríték okozta fekete foltok — és a vér, mely a karjára és fejszéjére fröccsent.

Ginót vette célba. Zihálva közeledett. Talán azt hitte, hogy a kamera valamilyen fegyver. Az operatőr az utolsó pillanatig kitartott, filmezte dühödt támadóját, s csak akkor ugrott el, amikor a fejsze lesújtott. A fejsze az állvány egyik lábába csapódott, s csaknem feldöntötte a kamerát.

— Vigyázz a felszerelésre, hé! — üvöltötte Barney, de mindjárt meg is bánta, mert a megvadult, izzadó viking felfigyelt rá.

Gino meggörnyedt. Kinyújtott kezéből szakszerűen meredt előre a kés fényes pengéje. A Nápoly külvárosában szerzett gyerekkori tréning, úgy látszik, eredményes volt. Mihelyt a viking figyelme elterelődött, Gino előrevetette magát.

A döfés sikeres is lehetett volna, ám a viking testességének dacára macskafürgeséggel mozgott. Megpördült, s a penge a derekán szakította fel az izmot. Felbömbölt a hirtelen fájdalomtól, de nem állt meg. Tovább emelte a fejszét. A nyéllel fejbe vágta Ginót, és feldöntötte. Az ordítozást abba se hagyva, megragadta Ginó haját, hátracsavarta fejét, fejszéjét halálos ütésre a merev, csupasz nyak fölé emelte.

Lövés csattant tisztán és keményen. A viking megrándult, amint a golyó a mellébe hatolt. Megfordult, száját fájdalmában némán kitátotta. Tex, kinek érkezését észre se vették, a kormányra támasztotta kezét, és még kétszer lőtt. Mindkét golyó homlokán találta el a vikinget. Halott volt, mielőtt a földre zuhant volna.

— Menjek oda, és segítsek a statisztáinknak? — ajánlkozott

Tex, míg a pisztolyát töltötte.

— Persze — felelte Barney. — Véget kell vetnünk ennek a balhénak, mielőtt még többen meghalnak.

— Márpedig azt nem lehet kizárni — jelentette ki vészjóslóan Tex. A dzsip megindult lefelé a lejtőn.

— Ennyi! — kiáltotta oda Ginónak Barney. — Sok mindent bezsúfolhatunk ebbe a filmbe, de dzsipet semmiképp.

A kürt szünet nélkül bömbölt, mert Tex kiékelte a kapcsolóját. Négykerék-meghajtásra és alacsony fokozatra kapcsolt, a sebességváltó nyikorgott, a motor zihált. Zötyögve, öt mérföldes óránkénti sebességgel robogott a csatatér felé.

Ottar és emberei elég gyakran látták a dzsipet, volt idejük hozzászokni. A támadó vikingeknél azonban más volt a helyzet. Nem hihettek mást, mint hogy az üvöltő szörnyeteg nyilván egy isten, s érthető módon megtagadták, hogy kiállják ezt a rohamot. Jobbra-balra szétfutottak, miközben Tex csaknem egy helyben forgott az autóval a vízparton, s el is gázolta az egyik támadót, aki nem futott elég gyorsan. Ottar és hívei a dzsip mögött gyülekeztek, és az ellenség megbomlott sorai közé nyomultak. A támadás felbomlott, az idegenek rohanvást másztak vissza a hosszú hajóra, és újra megragadták az evezőket.

Ekkor kellett volna lezárulnia az incidensnek. Le is zárult volna, ha Texet nem sodorja magával a harci láz. Alig kezdett kihátrálni a hajó, ő már a dzsip orránál termett. Hosszú acélkábelt vett elő az ütköző alól. Kezében a drótkötél végére kötött hurokkal, Tex a dzsip hűtőjére mászott, s egyre szélesebb körben forgatta feje fölött az acéllasszót. Dacos csatakiáltása tisztán túlharsogta a többiek ordítozását. A hurok nyílegyenesen felemelkedett, s pontosan a hajóorrot díszítő sárkányfejre ereszkedett. Tex feszesre rántotta, majd könnyedén leugrott, és elhelyezkedett a vezetőülésben.

Az evezők tajtékot kavartak a vízen, a hajó méltóságteljes lassúsággal siklott hátrafelé. Tex cigarettára gyújtott, s hagyta, hogy a tíz-tizenöt méter kábel lefusson a dobról. Az egyik viking fejszéjével vagdosta a drótkötelet, de csak a fejsze élét tette tönkre. Tex cipője orrával megpöccintette a gázt. A vizesen csöpögő drótkötél nyílegyenesre feszülve kiemelkedett a habokból. A hajó teljes hosszában megremegett, majd megállt. Aztán lassan, egyenletesen megindult a part felé, pedig az evezők egyre hevesebben csapdosták a vizet.

Nem is maradt más hátra, csak a tisztogatás. Az utolsó művelet a támadók kezdeti lelkesedésének a maradékát is elsodorta. A hajó oldalán átdobált fegyverek a vízbe csobbantak, s az emberek felemelt kézzel megadták magukat. Csak az az egy maradt harcias, aki a drótkötelet csapdosta a hajó orrában. Egyik kezében a fejszével, másikban kerek pajzzsal partra ugrott, és a dzsipnek rontott. Tex kibiztosított revolverrel várakozott, Ottar azonban közibük vetette magát, s elvágta a támadó útját. A két viking óvatosan körözött a vízparton. Hangosan sértegették egymást. Látván, hogy minden más harci cselekmény megszűnik, s csak a két bajnok küzd, Tex óvatosan leeresztette a revolver kakasát, s visszatette a fegyvert a tokjába.

Ottarról szakadt a víz. Bár máris elragadta a harc heve, most még dühödtebb lázba lovalta magát, bömbölve rágta a pajzsa szélét, s combközépig rohant a vízbe. A támadók vezére alig néhány méterre állt. Vassisakja alól saját torokhangú sértéseit kiáltozta. Ottar csatabárdja lapjával verte a pajzsot, ütései tompa pörölycsapásként visszhangzottak. Aztán hirtelen támadott. Körkörös ívben sújtott fejszéjével ellenfelére. Az ellenséges vezér pajzsa felemelkedett, hogy hárítson, de az ütés ereje térdre kényszerítette.

Ottar ordításába a tiszta élvezet felhangjai vegyültek, miközben újra és újra lankadatlanul lesújtott, kíméletlen egyenletességgel, mintha fát döntögetne. Az ellenfél fel se emelhette a fejszéjét, sőt arra kényszerült, hogy a fejszét tartó kezére támaszkodjék, miközben záporoztak rá az ütések. Szerteszét röpködtek a pajzs szilánkjai. Örvénylett körülöttük a vízpermet.

Egy pillanatra lelassult a fejsze és pajzs ritmusa. Ottar magasabbra emelte a fejszéjét, s teljes erejével a másik fejére sújtott. A pajzs felemelkedett, de nem állíthatta meg az ütést. A fejsze, alig veszítve erejéből, lesiklott a pajzsról, és a támadó viking combjába mélyedt. Az felhördült fájdalmában, s visszakézből támadott fejszéjével. Ottar könnyedén félreugorva kitért, s várt egy percet, hogy megszemlélhesse támadása eredményét. Az ellenfél álló helyzetbe küzdötte magát. Teljes súlyával az ép lábára nehezedett, de látható volt, hogy a másik lábát Ottar félig keresztülvágta, s ömlött belőle a vér. E boldogító látvány hatására Ottar elhajította a kardját és a fejszéjét, s diadalkiáltásokat hallatott. A sebesült viking támadni próbált, Ottar azonban kitért, s hangosan nevette a szánalmas próbálkozásokat. A parton állók mindegyike és a hajón állók többsége is mulatott a sebesült reményvesztett haragján. A vezér makacsul vánszorgott Ottar. után, egyre erőtlenebbül próbálta legyőzni táncoló ellenfelét.

Ottar rövidesen rájött, hogy ez az élvezetes tánc csupán az ellenfél elvérzéséhez vezet. Inkább visszarohant tehát, hátba vágta a vezért, és arccal előre a habos vízbe nyomta. Aztán, egyik lábával a fejszét tartó kezet taposva, két kézzel megragadta a vezér fejét, és belenyomta a kavicsos homokba. A kétségbeesett vergődés ellenére ott is tartotta, míg ellenfele ki nem szenvedett. Az összes harcos éljenzett, parton és hajón egyaránt.