Harry Harrison - A technicolor időgép

— Filmet forgatunk, Ottar, nem mást. Mozgófényképet. Szórakoztató ipar és bombaüzlet egybegyúrva. Pénz és művészet. A kettőnek persze semmi köze egymáshoz, de azért mi évek óta egybegyúrjuk őket. Ebben az üzletben éltem, amióta csak kinőttem a bársony térdnadrágomat, és most, negyvenöt évesen, legtermékenyebb férfikoromban kipottyantam belőle. Mert e nélkül a mestermű nélkül a Climactic összecsuklik, s amikor a stúdió eltűnik a süllyesztőben, én is eltűnök. Mit gondolsz, miért?

— Igyál!

— Kösz. Megmondom, hogy miért. Mert hosszú és kanyargós pályafutásom során hetvenhárom filmet készítettem, s mind, egytől egyig méltó volt az azonnali felejtésre. Ha megválók a Climactictól, végem, mert tucatjával találni nálam jobb rendezőket és producereket, s ezek akármelyik állást megkaphatják, amire én pályáznék.

Ottar — szemei akár a sasé — nemes és hősi külsővel mosolygott a tengerre, majd öblöset böfögött. Barney egyetértően bólintott. Újra a flaska után nyúlt.

— Te bölcs vagy, Ottar. Megvallok valamit, amit soha senkinek nem vallottam meg, és neked is csak azért merem elmondani, mért egyre részegebb leszek a napidíjadból, és tíz szóból úgyis legfeljebb egyet értesz. Tudod, milyen vagyok? Középszerű. Van fogalmad arról, milyen szörnyű ezt beismerni? Ha tehetségtelen kripli vagy, egykettőre rájössz, aztán úgyis kirúgnak, s dolgozhatsz egy benzinkútnál. Ha meg zseni vagy, büszke lehetsz rá, és kamatoztathatod. De a közepességben az ember sose biztos. Mindig a körülményeket tesszük felelőssé, és mindig megpróbáljuk a nagy ugrást, amíg aztán hetvenhárom egész estét betöltő celluloidszemét terheli az életrajzunkat, s nem lesz már hetvennegyedik. Pedig a vicc az, hogy éppen ez a hetvennegyedik akár még jó film is lehetett volna. Isten a megmondhatója, más lett volna, mint a többi. De kifújt. Szegény film kimúlt, mielőtt megszületett volna, vagy ott csücsül a filmdutyiban. Halott film nem film…

— Mi az a film?

— Mondtam, műalkotás. Szórakoztatás. Mint azok a hogyishívjákok, sagák…

— Énekelek dalt sagából. Én jól énekelek.

Ottar felállt, húzott egyet az üvegből, hogy a torkát megtisztítsa, majd dörgő hangon énekelni kezdett. Dala összeolvadt a parti hullámverés zajával.

Ottar állva maradt, majd még hangosabban, dühödtebben bömbölte:

— Ez volt Ragnar éneke, amikor Aella király legyilkolta. Aella meghalt. Bárcsak én mészároltam volna le! — öklét ráztta a közönyös ég felé.

Barney látási zavarokkal küszködött. Aztán felfedezte, hogy egyik szemét becsukva egész jól lát. Ottar föléje tornyosult. A világ hajnalának hőse, bőrruhában, lobogó hajjal. A nap utolsó sugarai vörös foltokat festettek bőrére. Ottar számára a saga valóság volt. Művészet vagy élet — nincs választóvonal közöttük… A harc átmenetileg dallá változott.

Az ötlet olyan váratlanul szállta meg Barneyt, hogy tátva maradt a szája.

Miért is ne? Ha nem emígy, kapatosán iszogat az ősrégi tenger partján egy viking pasassal, akinek ezer éve a sírban volna a helye, talán eszébe se jut. Pedig miért is ne? Ez az ügy amúgy is kész őrület, minek sajnálná róla a végső simítást? Szabadságában és hatalmában áll — más választása meg nincs is. Hát akkor miért ne?

— Gyere velem! — mondta Ottarnak. Feltápászkodott, s megpróbálta maga után ráncigálni a mozdíthatatlan vikinget.

— Minek? — kérdezte Ottar.

— Hogy filmeket nézzünk — felelte Barney. Ottar közönyös maradt. — Még több whiskyért.

Ez lényegesen érthetőbb magyarázat volt. Együtt bandukoltak vissza a táborba. Barney végig Ottarra támaszkodott, akinek ez fel se tűnt.

— A muszterek készen vannak? — dugta be a fejét Barney a vágószobaként szolgáló lakókocsi ajtaján.

— Már kifelé jönnek a szárítóból, Mr. Hendrickson — felelte á technikus.

— Helyes. Állítson fel odakint egy vásznat, hadd lássuk őket. Kezdje a régebbiekkel, aztán jöhetnek a maiak.

— Whisky? — kérdezte Ottar. Barney megnyugtatta:

— Hogyne, ülj csak le, mindjárt hozom.

Némi gonddal járt, míg megtalálta a megfelelő lakókocsit a sötétben, átbotladozott a szokatlanul nagyszámú kacaton, melyek a lába alá gyülekeztek, végül megtalálta a zárba illő kulcsot. Mire a palackkal visszaért, már állt a hordozható vetítővászon, előtte néhány kempingszék. Kényelmesen elhelyezkedtek Ottarral, maguk közé vették a flaskát, s figyelték, amint a berregő vetítőgép a szabad ég és a csillagok stílszerű háttere előtt működésbe lép.

Eltartott egy ideig, míg Ottar rájött, hogy képként kell értelmeznie a vetítést, mozit sosem látott, szemei nem kapcsolták össze az élményt a valósággal. A képzőművészet azonban nem volt idegen a számára. Éppen elég háromdimenziós fafaragást és kétdimenziós festményt látott már övéi körében. Amikor felismerte az öblöt és a házát, csodálkozva kurjantgatott.

Mindeki megvacsorázott már. A stáb tagjai errefelé ődöngtek, hogy megnézzék a musztereket. Mindenki hallott már a délutáni viking támadásról, sustorgás és ámuldozás hangzott mindenfelől, amint a támadó hajó megjelent a filmvásznon. Ottar dühödt morgásának hallatára azonban mindenki elnémult. Dermedt csöndben lesték, hogyan köt ki a hajó, és indul meg a harc. A látószög kitűnő volt, a képek élesek, tiszták, a részletek fájdalmasan jól látszottak. Nézték, hogyan támad a vérrel telefröcskölt viking a kamerára, mint ront rá, közelebb, még közelebb. Barney tarkóján felállt a haj, pedig ő élőben is végigélte a csatát.

Ottar hatalmas csatakiáltást hallatott. A vetítővászonra vetette magát, átesett rajta, ide-oda hempergett, ahogy rátekeredett a vászon. Dühödten tépte a textilt és a fémkeretet. A többiek is teli torokból ordítoztak. Egy díszletező kihozott egy reflektort és bekapcsolta. Lyn ónorvégül is csak nehezen csillapította le a vikinget. Segítő kezek kiszabadították Ottart a vetítővászon roncsai közül. Javában tartott a felfordulás, amikor autólámpák tűntek fel a tábor túlsó végén. A következő percben fehér mentőkocsi robogott elő, oldalán a felirat: MEGYEI KÓRHÁZ. LOS ANGELES.

— Micsoda meló bárkit is megtalálni itt — panaszkodott a sofőr. — És mekkora díszletekkel dolgoznak! Sose hittem volna, hogy mindez elfér egyetlen műteremben.

— Mit akar? — kérdezte Barney.

— Kihívtak. Be kell szállítanom egy Hawk nevű lábtörésest.

Barney körülnézett, hogy megkeresse titkárnőjét az elnémult hallgatóság sorai közt.

— Legyen szíves, Betty, vezesse őket Ruf kocsijához. Tolmácsolja Rufnak a legjobb kívánságaimat, remélem, mihamarabb talpra áll és a többi.

Betty nem talált szavakat. Sarkon fordult, zsebkendőjét a szemeihez emelte, és bemászott a mentőkocsiba. A csönd mélyült. Néhány bennfentes nem is mert Barney szemébe nézni. Ő viszont tudta, amit tudott. Szélesen mosolygott, s vidáman intett.

— Folytassuk a bemutatót. Állítsatok fel egy másik filmvásznat, és lássuk a többi musztert.

Amikor a film utolsó métere is átszaladt a vetítőn, Barney a vászon elé állt, egyik kezével védve szemét a vakító fény elől.