Harry Harrison - A technicolor időgép

— Hé…! — már csak a dzsip nyomai és az emelvényre szerelt kerekek lenyomatai látszottak, pedig Barneynak esze ágában se volt, hogy Texet is elengedje a többiekkel.

Felhő úszott a nap elé. Barney megborzongott. A sirályok lassacskán visszaszálltak a vízre, s nem hallatszott más hang, csak a parti köveken megmegtörő hullámoké. Az idegen vidéken egyetlen ismerős tárgy volt csupán, az összegyűrt cigarettás csomag. Barney odapillantott, és újra megborzongott.

Nem nézte az óráját, de nem is telhetett el egy-két percnél több. E rövidke idő mégis bőven elég volt, hogy ráébredjen, mit érezhetett Charley Chang a történelem előtti Catalinán azokkal a szemekkel és fogakkal, s remélte, Jens Lyn nem túl boldogtalan az itt töltött két hónap után. Ha lelkiismeretét nem marcangolták volna szét a filmszakmában töltött évek, talán még sajnálná is őket. így csupán önmagát sajnálta. A felhő odább úszott, a nap újfent melegen sütött, de Barney még mindig fázott. Sose érezte magát annyira magányosnak és elveszettnek, mint e néhány perc alatt.

Az emelvény megjelent, és belesüppedt a legelő földjébe.

— Legfőbb ideje volt már! — kiabálta Barney. A tekintély rohamos gyorsasággal költözött vissza belé. Felállt, kifeszítette vállait.

— Hol a csudában voltatok?

— A huszadik században. Hol másutt lehettünk volna? — felelte a professzor. — Még nem felejtkezett el a K pontról, ugye? Avégett, hogy az ön szubjektív idejében néhány percet előreugorjunk, először vissza kellett térnem az emelvénnyel abba az időbe, amit elhagytunk, s csak azután jöhettem ide a megfelelő időbeli és térbeli elmozdulással. Meddig tartott… az ön szempontjából?

— Nem tudom, talán néhány percig.

— A mintegy kétezer éves körutazás vonatkozásában egész jó eredmény. Tegyük fel, hogy öt perc volt, ez esetben a hiba mikroszkopikusán kicsiny érték volna, körülbelül…

— Jó, jó, professzor, — majd a szabad idejében kiszámítja. Most vissza akarjuk utaztatni a truppot az időben, hogy munkához láthassunk. Ingajáratban hozzuk a járműveket. Mihelyt egy-egy megérkezik, vigyétek odébb, hogy legyen hely a következőnek. Gyerünk!

Ezúttal Barney is visszatért az emelvénnyel, s egyetlen pillanatig se gondolt arra, vajon mit érezhet a két magára hagyott ember.

Az átköltözés zökkenőmentes volt. Az első néhány forduló után a teherautók és a lakókocsik olajozottan gördültek be a műterembe, és tűntek el a múltban. Egyetlen baleset történt a harmadik fordulónál. A teherautó kissé túllógott az emelvényen. Így az utazás után kéthüvelyknyi kipufogócső és egy fél rendszámtábla hullott csörömpölve a padlóra. Barney felkapta a csődarabot, és megszemlélte a vágási felületet. Sima volt, és csillogó, mintha felpolírozták volna. Nyilván ez a darab kilógott az időmezőből, és egyszerűen itt maradt. Ugyanígy megeshetett volna egy karral is.

— Mostantól kezdve mindenki a járművek belsejében tartózkodik az utazás alatt, kivéve a professzort. Nem akarok baleseteket!

Az utolsó fuvarral a motorcsónakot vontató traktort és a hűtőkocsit vitték. Barney is utánuk mászott az emelvényre. Búcsúpillantást vetett a kaliforniai naplementére, majd intett a professzornak, hogy indulhatnak. Karórája szerint szombat délelőtt pontban 11 óra 57 perckor tűnt el a huszadik század. Barney megkönnyebbülten szívta mélyre a tizenegyedik század friss levegőjét. Az elhagyott században most megáll az idő. Akármeddig filmeznek ideát, odahaza semennyi idő se telik el. Amikor visszatérnek a kész filmmel, még mindig csak szombat dél lesz, s csaknem két nap marad a hétfői határidőig. Hosszú idő óta először felengedett a Barneyra nehezedő nyomás.

Barney körülbelül négy egész másodpercig boldogan lazított. Aztán ráébredt, hogy előtte az egész forgatás, a vele járó összes problémával és nyomorúsággal.

A gond újra teljes súllyal a vállára zuhant, a feszültség görcse is visszatért.

Átsöpört feje fölött a zaj, ahogy a traktor vezetője felpörgette a motort. Kipufogó gáz bűze töltötte be a levegőt. Barney félreállt az útból, míg a motorcsónakot szállító utánfutót óvatosan elvontatták. A rétet szemlélte. Mindenfelé teherautók és lakókocsik álltak nagy összevisszaságban. Néhány közülük szekértábort alkotott, mintha az indiánok támadását várnák. Az emberek többsége még aludt, alig néhány mutatkozott a táborban. Barney azt kívánta, bár ő is alhatna.

Persze tisztában volt vele, hogy ha akarna, se tudna elaludni. Akkor pedig jobb, ha legalább elvégez egyet-mást a dolgai közül.

Tex és Dallas éppen letelepedett a füvön a dzsipből hozott párnákra, amikor Barney odaért.

— Kapd el! — lökött Dallas felé egy negyeddolláros érmét. — Dobd fel! Egyikőtök velem jön, hogy felszedjük Jens Lynt. A másik folytathatja a szundikálást.

— Ha írás, te mégy — mondta Dallas, majd káromkodva meredt George Washington portréjára. Tex nevetett, és kényelembe helyezte magát.

— Érdekes — jegyezte meg Dallas. — Még csak nem is tudom, hol vagyunk.

— Az Orkney-szigeteken. — Barney a sirályokat figyelte, amint sértéseket rikoltozva a magasban hancúroznak.

— Mindig gyenge voltam földrajzból.

— Kis szigetcsoport Skóciától északra, körülbelül Stockholm magasságában.

— Skóciától északra! Ugyan már! A háborúban Skóciában állomásoztam, s a napot legfeljebb akkor láthattam, ha rés nyílt a felhőkön, de azt se gyakran, a hideg meg kifagyasztotta volna a…

— Hogyne, persze, de az a huszadik században volt. Most a tizenegyedikben vagyunk, és javában tart az, amit a Kis Éghajlati Optimumnak hívnak. Legalábbis így nevezte a prof, ha többre is kíváncsi vagy, hozzá fordulj. A lényeg az, hogy az akkori… azaz a mostani időjárás melegebb.

— Alig hihető — Dallas gyanakodva pillantott a napra, mintha attól félne, hogy mindjárt kialszik.

A ház ugyanolyan volt, mint legutóbb. Az egyik szolga kést élezett a küszöb mellett. Felpillantott, mikor odaért a dzsip, döbbenten kiejtette kezéből a fenő-követ, és a házba rohant. A következő percben Ottar jelent meg az ajtóban, a karjával a száját törölgette.

— Isten hozott! — kiáltotta, amint a dzsip lefékezett.

— Örül, lát titeket újra. Hol van Jack Daniels?

— A nyelvleckék eredményesek voltak — kommentálta Dallas —, de a szomját nem csökkentették.

— Rengeteg italt hoztunk — nyugtatta meg Barney.

— Előbb azonban dr. Lynnel szeretnék beszélni.

— Ő kint van hátúlban — felelte Ottar, majd felbömbölt: — Jens! Kom Hingat! [11] Jens! Gyere ide!

Jens Lyn, kezében durván faragott favödörrel, kelletlenül előcammogott a ház mögül. Csupasz lábait rászáradt sár borította egészen a derekáig. Jellegtelen, zsákszerű öltözéket viselt. Rongyait egy darab állatbőr fogta össze a dereka tájékán. Szakálla és haja a válláig ért, és csaknem olyan tekintélyes volt, mint Ottaré. A dzsip láttán Jens kimeredt szemmel megtorpant, majd rekedten felkiáltott, a sajtárt a feje fölé emelte, és rohamra indult. Dallas a kocsi elé ugrott, hogy fogadja.

— Csigavér, doki! — intette. — Tegye le azt a vödröt, mielőtt valaki megsérül.

A kaszkadőr szavai vagy fenyegető testtartása áthatoltak a Jens agyát borító vörös ködön; megállt, és leeresztette a vedret.

— Mi baj volt? — kérdezte. — Hol a pokolban voltatok?!

— A forgatást szerveztük, mi mást csináltunk volna? Alig pár napot töltöttünk ezzel, mármint a mi időnkben, bár persze tudom, hogy a te számodra két hónap volt.