Isaac Asimov - Nemezis

Különben is, eddig sem rejtette véka alá a véleményét.

— Igen — felelte.

— Gondolom, Pitt utasítására tetted.

— Ugyan! — tiltakozott az asszony meglepetten. — Én tudok dönteni magam is.

— De hiszen te meg Ő… — kezdte, de aztán még idejében elharapta a szót.

Az asszony érezte, hogy a fejébe szökik a vér.

— Mit akarsz ezzel mondani? — fakadt ki most már maga is dühösen. Csak nem hűtlenséggel akarja megvádolni őt?

— Az a… az a politikus. Mindenáron főbiztos akar lenni. Ezt mindenki tudja. És te is föl akarsz kapaszkodni az ő hátán. A politikai lojalitást nem árt neked sem meglovagolni, nem igaz?

— Mire jutnék vele? Nekem ott nincs semmi keresnivalóm.

Én csillagász vagyok, nem politikus.

— De hiszen előléptettek, nem? Idősebb, tapasztaltabb emberek fölé emeltek.

— Szeretném hinni, hogy a jó munkám miatt. (Hogy az ördögbe védje meg magát, ha nem tárhatja föl az igazságot?) — Biztos vagyok benne, hogy te ezt hiszed. Csakhogy Pitt intézte el.

Insigna mélyet lélegzett.

— Hagyjuk ezt, ez nem vezet sehova.

— Figyelj ide! — mondta a férfi érdes suttogással, ahogy eddig is beszélt, amióta a felesége figyelmeztette, hogy Marlene alszik. — Én nem tudom elhinni, hogy egy egész telep csak úgy kész megkockáztatni a hiperrásegítős utazást. Ki tudná megmondani, hogy mi történik? Honnan tudhatni, hogy egyáltalán működni fog-e? Könnyen lehet, hogy mindnyájan belepusztulunk.

— A Távpróba kitűnően működött.

— Voltak élőlények a Távpróbán? Ha nem, akkor honnan tudod, hogy fogják az élőlények elviselni a hipermeghajtást?

Mennyit tudsz te egyáltalán a hipermeghajtásról?

— Egy fikarcnyit sem.

— Hogyhogy nem? Hiszen ott dolgozol a laboratóriumban.

És nem a farmokon, mint én.

(Valóban féltékeny, gondolta Insigna.) Fennhangon azonban azt mondta:

— Úgy beszélsz a laboratóriumról, mintha mindnyájan egyetlen teremben zsúfolódnánk ott össze. Már mondtam neked, hogy én csillagász vagyok, és semmit sem konyítok a hipermeghajtáshoz.

— Azt állítod, hogy Pitt sohasem beszélt neked erről?

— A hipermeghajtásról? De hiszen ő sem ért hozzá semmit.

— Azt akarod elhitetni velem, hogy senki sem tud semmit?

— Dehogy akarok ilyesmit. A hiperteresek tudják. Ugyan már, Crile. Akiknek kell, azok tudják. A többiek pedig nem.

— Vagyis egy-két specialistán kívül kuss mindenkinek.

— Pontosan.

— Akkor hát nem is nagyon tudhatod, hogy a hiperutazás mennyire biztonságos. Csak a hiperteresek tudják. De honnan tudod, hogy ők tudják-e?

— Föltételezem, hogy kikísérletezték.

— Föltételezed.

— A föltételezés reális. Ők arról biztosítanak bennünket, hogy biztonságos.

— És gondolom, ők sohasem állítanak valótlant.

— Hiszen ők is útra kelnek. Biztos vagyok benne, hogy kikísérletezték.

A férfi vizsla tekintettel nézett a feleségére.

— Lám, most már biztos vagy benne. A Távpróba a te gyermeked volt. Vitt magával élőlényeket is?

— Engem nem vontak be a tényleges munkába. Én csak a megszerzett csillagászati adatokkal foglalkoztam.

— Nem válaszoltál az élőlényekre vonatkozó kérdésemre.

Insigna elvesztette a türelmét.

— Ide figyelj, nem vagyok hajlandó eltűrni ezt a vég nélküli nyaggatást, aztán a gyerek is kezd nyugtalankodni. Nekem is volna hozzád egy-két kérdésem. Te mit szándékozol tenni?

Velünk jössz?

— Nem vagyok köteles. A szavazás feltételei szerint aki nem akar, nem köteles csatlakozni.

— Tudom, hogy nem vagy köteles, de akarsz-e? Hiszen nem akarhatod azt, hogy szétessen a családunk? — tette hozzá, és mosolyogni próbált, de a mosolya elég fanyarra sikeredett.

Fisher kimért ünnepélyességgel kijelentette:

— De a Naprendszert sem akarom elhagyni.

— Inkább elhagysz engem? Meg Marlenét?

— Miért kellene elhagynom Marlenét? Ha saját magadat kockáztatod is ebben az esztelen kalandban, muszáj a gyermeket is kockára tenned?

— Ha én megyek, Marlene is jön — jelentette ki az asszony eltökélten. — Ezt jól vésd a fejedbe, Crile. Hova tudnád őt vinni? Valamilyen félig kész kisbolygói telepre?

— Már hogy vinném oda! Én a Földről jöttem, és ha akarom, bármikor visszamehetek oda.

— Egy haldokló bolygóra? Szép.

— Légy nyugodt, még van hátra egypár éve.

— Akkor miért költöztél el onnan?

— Azt reméltem, hogy hasznomra válik. Nem gondoltam, hogy a Rotorral jegyet váltok a semmibe.

— Hogyhogy a semmibe? — fakadt ki Insigna, végleg elveszítve a türelmét. — Ha tudnád, hova megyünk, akkor nem ragaszkodnál olyan nagyon a visszatéréshez.

— Miért? Hova tart a Rotor?

— A csillagokba.

— A nagy semmibe.

Dühösen egymásra meredtek, közben Marlene fölnyitotta a szemét, és az ébredés jeléül gagyogni kezdett. Fisher a babára sandított, és ellágyultan az asszonyhoz fordult:

— Eugenia, nem kell, hogy elszakadjunk. Én semmiképpen nem akarom elhagyni Marlenét. De téged sem. Jöjj velem!

— A Földre?

— Oda. Miért ne? Ott barátaim vannak. Még most is. Mint a feleségemnek, meg a gyerekemnek nem lesz nehéz bejutnotok. A Földet nem túlságosan érdekli az ökológiai egyensúly. Ott egy igazi nagy bolygón fogunk élni, és nem egy ilyen bűzös kis hólyagon az űrben.

— Egy óriás hólyagon, ami ezerszer úgy bűzlik. Nem, nem és nem!

— Akkor legalább Marlenét hadd vigyem magammal. Ha úgy érzed, hogy az út megéri a kockázatot, mivel mint csillagász tanulmányozni akarod a világegyetemet, az a te dolgod, a gyereknek azonban itt kell maradnia a Naprendszer biztonságában.

— A Föld és a biztonság? Ne nevettesd ki magad! Erre megy ki hát az egész játék? Hogy elvedd tőlem a gyermekemet?

— A mi gyermekünk.

— Az én gyermekem. Te csak menj! Azt akarom. A gyereket azonban hagyd! Azzal jössz, hogy én jóban vagyok Pitt-tel, hát igen. Ez azt jelenti, hogy akár tetszik neked, akár nem, a kisbolygókra küldethetlek téged, ott aztán megnézheted, hogy jutsz vissza onnan a te oszlásnak indult Földedre. Most pedig tűnj el az én lakásomból, és keress magadnak alvóhelyet, amíg el nem küldenek. Ha megüzened, hol vagy, majd utánad küldöm a személyes holmidat. És ne reménykedj, hogy visszajöhetsz. Ezt a helyet őrizni fogják.

Amikor mindezt kimondatta Insignával a túlcsorduló elkeseredés, ő maga is komolyan gondolta. Kérlelhette volna a férjét, könyöröghetett, hízeleghetett volna neki, vitatkozhatott volna vele. De nem tette. Kemény, engesztelhetetlen volt hozzá, és elküldte magától.

És Fisher el is ment. Ő pedig utána küldte a holmiját.

Valóban úgy történt, hogy a férje megtagadta, hogy útra keljen a Rotorral. Mire az asszony kiadta az útját. És úgy tudja, hogy a férje visszament a Földre.

Örökre eltűnt az ő és Marlene életéből.

Örökre eltűnt. És ő tette ki a szűrét.

Insigna alaposan meglepődött saját magán. Még soha senkinek sem mondta el ezt a történetet, jóllehet tizennégy esztendeje alig volt olyan nap, hogy ne gondolt volna rá. Az még álmában sem fordult meg a fejében, hogy bárkinek elmesélhetné. Úgy vélte, magával viszi a sírba.

Nem azért, mintha a legkisebb mértékben is szégyenkeznie kellene miatta — ám ez csupán az ő magánügye.

És most tessék, fenntartás nélkül, részletesen kitálalta a kamasz lányának, akit még az imént is gyermeknek — egy különös és reménytelen gyermeknek tartott.