Isaac Asimov - Nemezis

Az asszony sokat rágódott ezen a dolgon. Azzal nem törődött, hogy Crile Fisher a Földről való, és emiatt kész volt elviselni a barátai és a kollégái szemrehányásait. Azt viszont már aligha lett volna képes megemészteni, hogy a férje ráadásul még iskolázatlan is.

Ám ilyesmivel nem is vádolta senki a férjét, aki türelmesen végighallgatta őt, amikor a Távpróbán végzett munkájáról mesélt neki. Persze a technikai részletek fölemlítésével sohasem tette próbára a férfi tudását. Az azonban néha magától is rákérdezett ilyen részletekre, vagy megengedett egy-egy megjegyzést, és az asszony jó szívvel fogadta azokat, mert mindig sikerült elhitetnie magával, hogy azok egytől egyig intelligens kérdések és megjegyzések.

Fishernek sikerült állást találnia az egyik farmon, amely bármilyen tisztes, sőt fontos munka volt is, nem állt valami magasan a társadalmi ranglétrán. Ebből nem csinált ügyet, és ami igaz, az igaz, nem is panaszkodott emiatt, de sohasem beszélt a munkájáról, és nem adta jelét, hogy kedve telnék benne. És mindig körüllengte őt az elégedetlenségnek a levegője.

Ezért Insigna rájött, hogy jobb, ha felhagy az olyan kedélyes érdeklődéssel, hogy „mi volt ma a munkahelyeden, Crile?” Amikor kezdetben néhányszor érdeklődött, a válasz mindig egy elutasító „semmi különös” volt. Ezzel le is zárta az ügyet, és csak az arcán futott végig egy bosszús felhő.

Idővel egyre nagyobb tartózkodással beszélt neki a saját pitiáner hivatali ügyeiről és bosszúságairól is. Még ezt is úgy foghatná föl, hogy hátrányos összehasonlítást tesz az ő munkájával.

Insigna kénytelen volt bevallani, hogy alapta1anok voltak ezek az aggályai, hogy inkább a saját bizonytalanságai tükröződtek azokban, minta másikéi Hiszen Fisher mindig türelmesen végighallgatta, ha szükségét érezte, hogy beszéljen neki a munkájáról. Néha még lanyha érdeklődésre valló kérdéseket is föltett a hipermeghajtásról. Insigna azonban csak keveset vagy semmit sem tudott erről.

Annál jobban érdekelte a férfit a rotori politika, és a földiekre jellemző türelmetlenséggel bírálta annak kicsinyességét. Az asszony küzdött magával, nehogy elárulja emiatti nemtetszését.

Idővel aztán a hallgatás fala emelkedett közéjük, amelyet csak hébe-hóba tört át a látott filmek közönyös megvitatása, egy-egy társasági rendezvény és az élet egyéb apró eseményei.

Azt sem lehetne állítani, hogy ezt boldogtalanságként fogták volna föl. A kalácsot gyorsan fölváltotta a fehér kenyér, ám vannak rosszabb dolgok is, mint a fehér kenyér.

Sőt még némi előny is származott ebből. A szigorúan titkos munka megkövetelte, hogy senkinek sem szabad beszélnie a munkájáról, ám hány van olyan, aki ne súgott volna meg a házastársának egy-egy titkot?

Az volna a világ legtermészetesebb dolga, ha ő is elmondaná a férjének azt a nagy fölfedezését, amely, amíg csak ember lesz az ember, megörökíti az ő nevét a csillagászat évkönyveiben. És ha előbb avatja be őt és csak utána Pittet? Ha lelkendezve odarohan hozzá, hogy „Találd ki! Találd ki! Sose találod ki”…

De nem ezt tette. Eszébe sem jutott, hogy Fishert netán érdekelné a dolog. Másokkal, még a farmerekkel vagy akár a hengerészekkel is szívesebben beszél a munkájukról, mint ővele.

Így semmi erőfeszítésébe nem került, hogy elhallgassa előtte a Nemezist. Ez az ügy eleve halott volt közöttük, közömbös, nem létező, egészen addig a szörnyű napig, amikor a házasságuk végleg zátonyra futott.

Mikor is volt az, amikor teljes szívből Pitt oldalára állt?

Kezdetben Insigna számára rettentőnek tetszett az a gondolat, hogy a Szomszéd Csillagot titokban kell tartani, mélyen fölkavarta az a lehetőség, hogy elhagyják a Naprendszert egy olyan cél kedvéért, amelyről semmit sem tudnak azon kívül, hogy hol található. Erkölcstelennek és gyalázatosan tisztességtelennek tartotta, hogy lopakodva, az emberiség többi részének kizárásával fogjanak hozzá az új civilizáció építéséhez.

Csak azért adta be a derekát, mert Pitt a telep biztonságára hivatkozott; eltökélte azonban, hogy négyszemközt harcolni fog Pitt-tel, érvekkel száll szembe vele. Ezeket az érveket addig-addig csiszolgatta magában, amíg betonszilárdaknak és megtámadhatatlanoknak nem érezte őket — aztán valahogy mégsem állt elő velük soha.

Mindig, mindig Pitt volt az, aki kezdeményezett.

A kezdet kezdetén azzal ijesztgette:

— Ne felejtsd el, Eugenia, hogy többé-kevésbé a véletlen vezetett rá a társcsillagra, s ugyanez valamelyik kollégáddal is megeshet.

— Nem valószínű… — kezdte az asszony.

— Nem, Eugenia, mi nem hagyatkozhatunk a valószínűségre.

Nekünk biztosra kell mennünk.

Te gondoskodni fogsz arról, hogy senki se keresgéljen azon a helyen, hogy senki se férjen hozzá azokhoz a számítógépes anyagokhoz, amelyek elárulhatnák a Nemezis helyét.

— Hogy tudnám én ezt elérni?

— Nagyon is könnyen. Beszéltem a főbiztossal, és mostantól kezdve egyedül te fogod össze a Távpróba-kutatást.

— De hiszen ez azt jelentené, hogy én a feje fölött…

— Úgy van. Ez azt jelenti, hogy te előrerukkolsz felelősségben, fizetésben és társadalmi pozícióban egyaránt.

Melyik ellen van kifogásod?

— Nekem nincs kifogásom egyik ellen sem — felelte Insigna, és hevesen dobogni kezdett a szíve.

— Meggyőződésem, hogy te nagyon jól be fogod tölteni a főcsillagász posztját, a legfőbb feladatod azonban az lesz, hogy amit csinálni fogtok, az a lehető legjobb minőségű és legnagyobb horderejű munka legyen, ám ne legyen semmi köze a Nemezishez.

— De Janus, örökké nem tarthatod titokban.

— Nem is akarom.

Ha egyszer kimozdulunk a Naprendszerből, mindenki meg fogja ismerni az úticélunkat.

Addig viszont minél kevesebben tudnak róla, annál jobb, és azok a kevesek is minél később szerezzenek róla tudomást.

Insigna kissé szégyenkezve konstatálta, hogy előléptetése lehűtötte az ellenkezését.

Más alkalommal Pitt nekiszegezte:

— Mi van a férjeddel?

— Hogyhogy mi van a férjemmel? — vonult azonnal védekező állásba Insigna.

— Ha jól tudom, a Földről való.

Insigna összeszorította a száját.

— A Földön született, de rotori polgár.

— Értem. Föltételezem, hogy a Nemezisről nem tettél neki említést.

— Egyetlen szóval sem.

— Elmondta neked a férjurad egyáltalán, hogy miért hagyta oda a Földet, és miért mozgatott meg minden követ, hogy rotori polgár lehessen?

— Nem, nem mondta el. Én meg nem kérdeztem.

— De téged ez nem izgat?

Insigna némi tétovázás után bevallotta:

— Néha igen.

Pitt elmosolyodott.

— Én talán meg tudnám mondani.

És apránként meg is mondta. Soha nem tolakodóan. Nem zúdította rá dézsával a vizet, hanem minden beszélgetéskor el-elhullajtott egy-egy vízcseppet. Ezzel sikerült az asszonyt kiráncigálni szellemi csigaházából. Hiszen a rotori élet hajlamossá tette arra, hogy behunyja a szemét a Rotoron kívüli világra.

Pitt azonban az elbeszéléseivel, a javasolt filmekkel segített fölnyitni a szemét és ráébresztenie a Földre, annak sok-sok milliárdos népességére, a járványként pusztító éhezésre, erősvakra, kábítószerekre és elidegenedésre. Lassan-lassan olyannak látta a Földet, mint a nyomorúság feneketlen kútját, amelytől jobb minél távolabbra elmenekülni. Most már nem csodálta, hogy Crile Fisher is eljött onnan. Inkább azon csodálkozott, hogy miért csak olyan kevesen követték a példáját.