Georgij Martinov - Támadás a Föld ellen (Gianea)

Ismét felhangzott a leány dallamos nevetése.

— Lehet — szólalt meg a legcsekélyebb zavar nélkül. — De maguknak nem kell tudni róla.

Muratovot majd szétvetette a düh.

— Azok után, amiket már közölt velünk — csattant fel a hangja —, köteles elárulni nekünk!

— Ez szemrehányás akar lenni?

Muratov tudta, hogy változtatnia kell hangján. A Gianea szemében lobogó tűz veszélyt jelzett.

— Nem teszek magának semmiért szemrehányást, Gianea — mondta a férfi. — Inkább el vagyok ragadtatva nemes tettétől. Óriási szolgálatot tett nekünk. De legyen következetes. Bennünket nagyon aggaszt a bizonytalanság.

— Aggodalmuk teljesen érthető. De ha meg is mondanám, nem értenék meg. — Gianea harmadszor ismételte meg ezt a mondatot.

Muratovnak minden akaraterejére szüksége volt ahhoz, hogy uralkodjon magán.

— Próbálja meg — mondta aztán. — Hátha meg tudjuk érteni magát.

Gianea a medence peremébe fogódzkodott, és könnyedén kiemelkedett a vízből. Mozdulatai mindig könnyedek voltak, itt a Holdon pedig különösen. Fesztelenül leült Viktor mellé. A villanyfény játékosan villódzott nedvesen csillogó, zöldes színű testén.

— Ehhez tudnia kell, hogy mi volt tervünk születésének oka.

Muratov nem nézett a lányra. Feszélyezte a másiknak a meztelensége. Hiába, nem úgy nevelték mint Gianeát.

— Akkor hát mesélje el az okát.

— Elmondom.

— Mikor?

— Majd egyszer. Ez nem alkalmas hely egy ilyen hosszú beszélgetésre.

— De amíg készülődünk — türelmetlenkedett Muratov —, helyrehozhatatlan dolog történhet.

— Talán. De most már semmit sem lehet helyrehozni, vagy megváltoztatni. Egyébként ne heveskedjen, ezt nem szeretem. Tervünk már megvalósulóban van. A maguk hibájából történt így. Figyelmeztettem magukat.

Még lent a Földön volt egy pillanat, amikor Muratov azt gondolta, hogy Gianea szavait: „megmentem magukat” nem az emberek féltése mondatta vele, hanem az önfenntartási ösztöne. Hisz Gianea a Földön élve osztozott a földi emberiség sorsában. De most ráébredt, hogy a lány akkor őszinte volt. Saját sorsa nem érdekli. Ha ez nem így van, Gianea azonnal megmondott volna mindent.

— Arról, amit Riagea tett, kiderült, hogy hiábavaló volt — szólalt meg Gianea elgondolkodva. — De ennek így kellett lennie.

Muratov meghallotta ezeket a szavakat, jóllehet a lány nagyon halkan ejtette ki őket. Nem tette fel a kínálkozó kérdést: Gianea nem őhozzá, hanem saját magához beszélt.

S ekkor döbbent rá, hogy a lány spanyolul mondta ezt a mondatot!

Muratov néhány percig Gianeát figyelte. Először látta úszni, és akaratlanul is elgyönyörködött mozdulatainak szépségében. De gondolatai messze kalandoztak.

A lány saját magához beszélt, hangosan gondolkodott, s mindezt földi nyelven! Az emberek néha hangosan mondják ki gondolataikat. De miért „gondolkodik” Gianea spanyolul? Sokkal természetesebb lenne, ha anyanyelvén mondta volna ki ezt a mondatot. Az ember mindig anyanyelvén gondolkodik, nem pedig idegen nyelven.

Muratov érezte, hogy nagyon fontos felfedezés küszöbén áll.

„Gianea talán gyermekkora óta beszéli a spanyol nyelvet. Mégpedig olyan jól, olyannyira megszokta, hogy még gondolkodni is tud spanyolul. Ez furcsa és megmagyarázhatatlan. De fogadjuk el tényként. Gianea láthatóan nem ért a műszaki kérdésekhez, nem tudja, mi volt honfitársainak célja, amikor berepültek a Naprendszerbe. Tervüket csak nagyjából ismeri. Miért van ez így? Űrutazásra nem visznek magukkal felesleges embert. Miért vitték hát magukkal a lányt? Miért? Csupán egy dolog miatt vehették hasznát: ismerte a spanyol nyelvet. Gianea tolmácsnak kellett! Ám eszerint az elpusztult űrhajó utasai ki akartak szállni a Földön, s nemcsak a Holdon, ahol szerintük még nem voltak élőlények. Rendkívül fontos következtetés!”

Muratov csaknem futva indult Stone keresésére. Szabó, Tokarev és Vereszov társaságában talált rá az expedíció vezetőjére.

— Figyeljenek csak ide! Nagyon fontos hírem van.

Részletesen beszámolt Gianeával történt beszélgetéséről és saját gondolatairól.

— Ezek szerint — fejezte be szavait — nemcsak szándékukban volt megvalósítani tervüket, hanem bizonyos időt is akartak itt tölteni a Földön. Hogyan lehet ezt összeegyeztetni?

Muratov bejelentésének óriási hatása volt. Stone izgalmában felugrott a fotelból.

— Igaza van, ezerszer igaza van! — mondta. — Ostobák vagyunk, hogy erre nem jöttünk rá előbb. Az egész helyzet megváltozik. Bármilyen szörnyű veszély fenyegeti is a Földet, az mégsem egyenlő a katasztrófával. Tervük nem pillanatok alatt valósul meg, idő kell hozzá. Mégpedig elég hosszú idő. S akkor már nem is olyan szörnyű a veszély. Szembeszállunk bármilyen veszéllyel. (Stone-nak fogalma sem volt, hogy pontosan elismételte Gianea iménti szavait.) A felderítő holdakat megsemmisítjük a közeli órákban. Maga, Muratov, háromszorosan remek fickó! Másnak fel sem tűnt volna, hogy Gianea spanyolul gondolkodik. Valószínűleg gyerekkora óta beszél spanyolul. Tehát gyerekkora óta tolmácsnak nevelték. Emlékezzenek vissza, hogy egyszer azt mondta, hogy szinte akarata ellenére került ide a Földre.

— Ha mindez így van — szólalt meg Tokarev —, miért kellett Riageának megsemmisíteni az űrhajót és saját magát? Ha ő a Föld barátja volt, logikusabb lett volna, ha eljön hozzánk és figyelmeztet bennünket a veszélyre.

— Igen, ha megtehette volna — jegyezte meg Szabó. — Semmit sem tudunk, ez a legnagyobb baj.

— Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy minden feltevésünk tévesnek is bizonyulhat — mondta Stone. — Lehet, hogy az űrhajót nem semmisítették meg, hanem mégis szerencsétlen véletlen folytán pusztult el.

— Nem, ez lehetetlen — ellenkezett Muratov rövid gondolkodás után. — Gianea ezt mondta: „Az, amit Riagea tett, hiábavaló volt.” Miért volt hiábavaló? Hát azért, mert a felderítő holdak úgyis megkapták a parancsot az akcióra. Ez megint csak a lány szavaiból következik.

— Gianea maga is tévedhet — mondta Stone szokott makacsságával.

Ám nagyon rövid idő múlva kiderült, hogy Gianea nem tévedett.

A hetedik holdexpedíció közleménye figyelmet keltett a Földön, de a legcsekélyebb aggodalmat sem. Az illetékesek megvitatták a hírt, és arra a következtetésre jutottak, hogy a Földet, vagyis azt, amit az emberek a Földön építettek, semmiféle veszély nem fenyegetheti. Miféle kárt tehetett volna az óriási bolygóban a két apró „tojás”; amelynek hossza negyven méter volt, bármivel legyenek is megtöltve! A legcsekélyebb pusztítást sem okozná a két felderítő hold felrobbanása, még akkor sem, ha az százszorosán felülmúlná is teljes megsemmisülésük erejét, hisz olyan messze keringtek a Föld felszínétől. Csupán arról lehetett volna szó, hogy a mesterséges holdak a földi lakosságra káros anyaggal vannak megtöltve, vagyis az élő szervezetre ható erős kisugárzást bocsátanak ki magukból. De ez is csak abban az esetben, ha valóban kárt akarnak okozni az embereknek, amiben még mindig sokan erősen kételkedtek.

De nem volt semmi alapja, hogy ne higgyenek Gianea szavainak. A riasztójelzést megkapták, és meg kellett tenni a szükséges óvintézkedéseket.

Az űrszolgálat parancsot kapott, hogy azonnal indítsa útnak a „Germán Tyitov” űrhajót, amely vegye üldözőbe a felderítő holdakat, és semmisítse meg őket. Erre az űrhajóra már rég felszerelték a gáz elleni katapultokat. Arra már nem volt idő, hogy még egy űrhajót szereljenek fel a „Tyitov” segítségére.