Georgij Martinov: Támadás a Föld ellen (Gianea)

De vajon csak elrepültek-e? Csupán egy soronkívüli Föld körüli utazásra indultak? Riagea aligha nevezte volna katasztrófának az egyszerű szökést. Ám teljesen hasztalan most a találgatás.

— Nem tudja, milyen időközönként térnek ide vissza ezek a felderítő holdak? — kérdezte Garcia a lánytól.

— Nem tudom. De sokáig szoktak repdesni.

— Majd az égben kell elkapnunk őket — mondta Szabó. — Ez sokkal bonyolultabb. Kár, hogy így történt. Itt egyszerűbb lett volna megsemmisíteni őket. De nincs öröm üröm nélkül. Most legalább alaposan megismerkedhetünk a telep berendezésével. Egyáltalán nincs értelme megsemmisíteni.

— Ahogy vesszük — mondta Tokarev. — Lehet, hogy éppen ellenkezőleg, meg kell semmisíteni a telepet, és ezzel megfosztani a felderítő holdakat a lehetőségtől, hogy feltöltődjenek. Ha majd visszatérnek, a kezünkbe kerülnek.

— Egyáltalán nem valószínű — mondta Vereszov. — Ki tudja, milyen hosszú ideig képesek védekezni, még akkor is, ha már nem tudnak repülni. Aligha lesznek képesek visszatérni a telepre, ha megsemmisítjük a rombuszt.

Stone sokáig hallgatott.

— Valamiben tévedtem — szólalt meg. — Úgy döntöttem, hogy a telepet megsemmisítjük, de csak azután, hogy részletesen átvizsgáltuk. A felderítő holdakat is elpusztítjuk az égben. Van ellenvetésük?

— Az átvizsgálást rendkívül óvatosan kell végezni — figyelmeztette Szinyicin. — Ki tudja, milyen meglepetéseket tartogatnak számunkra!

— Óvatosak leszünk.

Stone javaslatát elfogadták.

A kettes számú robot még mindig mozdulatlanul állt a rombusz előtt. A negyedik ott maradt állva, ahol a felderítő holdak váratlan elrepülése érte. Úgy látszik, parancsot kapott a gömbtől a megállásra.

Ám a következő pillanatban mind a két robot megmozdult. A gömb elektronikus agya tisztába jött a helyzettel, és parancsot adott a munka folytatására. A kettes számú ismét felemelte kezeit, és a rombusz felületére helyezte, a négyes számú pedig előrelépett.

— Jószerint már nincs is rá szükség — mondta Szabó.

— Nem fontos — felelte Stone. — A robbanás elleni védőberendezés nem akadályozza a munkában.

Gianea Muratovhoz fordult.

— Miért tetézik a hibákat? — kérdezte. — Vagy talán tönkre akarják tenni a gépeket? Sajnálom őket, nagyon okos gépeknek látszanak.

— Akkor is fenyegeti őket veszély, ha már a felderítő holdak nincsenek itt?

— Mondtam már maguknak: semmisítsék meg!

— Magyarázza meg világosabban, Gianea.

— Hát meg tudom? — felelte a lány, és némi szomorúság csendült ki a hangjából. — Én keveset tudok.

— Akkor hát miért ajánlja olyan kitartóan mielőbbi megsemmisítését?

— Azért, mert hallottam valamit. Riagea egyik emberünknek azt mondta, hogy a földi emberek soha nem ismerhetik meg sem a felderítő holdak, sem a telep berendezéseit, még ha rájuk is bukkannak. Majd hozzátette: „Ez a kísérlet sokba kerülne nekik.”

Muratov sietve lefordította a lány szavait a többieknek.

— Szerintem — tette hozzá — az a Riagea arra gondolt, hogy ha rábukkanunk a telepre, valamilyen veszélyes akciót hajtunk végre a felderítő holdak ellen.

— Teljesen figyelmen kívül hagytuk azt a tényt, hogy amint felfedeztük a telepet, a felderítő holdak elrepültek — szólalt meg Stone izgatott hangon. — Parancs következhet az akcióra.

— Sőt egészen biztos, hogy következik — hallatszott Szinyicin hangja. — Feltétlenül előre látták, hogy rábukkanunk erre a telepre, és jól tudták, hogy ebben az esetben elpusztítjuk.

— Egyes szám! — Ez alkalommal Szabó hangja nem volt oly zavartalanul nyugodt. — Abbahagyni a keresést! Vissza! — Stone-hoz fordult: — Valóban nagyon nagy a kockázat. Jobb, ha nem hívjuk ki magunk ellen a sorsot.

— Bármilyen sajnálatos, de úgy látszik, ez lesz a legjobb.

— Megsemmisítjük?

— Igen — felelte Stone határozottan.

De elkéstek. A telep gazdái már korábban gondoskodtak mindenről.

A Holdon nincs hang. Az első robbanást csak látták az emberek. Az egyes számú robot még nem oltotta el a fényszóróját, várta, hogy mindkét segítőtársa kijöjjön a katlanból. Éppen feltűntek a katlan szélén, amikor az egyik kupola szétnyílt, belsejéből lángcsóva csapott ki, és egy pillanat múlva mély gödör maradt a helyén.

Nyomban ezután felrobbant a második, majd a harmadik kupola. A negyedik robbanás már sötétben történt. A gömb gyorsan gurult a terepjárók felé. Előtte „futott” a két robot- „ember”.

Ott, a szurokfekete árnyék mélyén egyforma időközönként lángcsóvák röppentek a magasba, és pusztították a telep ember nem ismerte, bonyolult berendezéseit, amelyeket Gianea ősei egy másik bolygóról szállítottak ide: egy ismeretlen nép műszaki tudományának maradványait.

Ismét az iménti „csend” borult a tájra.

Az öt fényszóró, minden parancs nélkül, egyszerre megvilágította a telep gidres-gödrös területét. Minden csupa por volt, ahol a rombusz állt, a robbanás ereje leszakított egy szikladarabot, és a gránitszilánkok a fél katlant elborították.

Csupán a katlan egyenes szélei mutatták, hogy itt mesterséges építmény állt. Ez minden, ami emlékül maradt az embereknek a világűrbeli jövevényektől. Nem, nem minden! Megmaradt még a két felderítő hold! Valahol a világűrben ismét ott keringtek a Föld körül, magukban hordozva az ismeretlen veszélyt.

Nem kétséges, hogy a „parancsot az akcióra”, ahogy Stone mondta, már kiadták. Ez logikusan következett abból a tényből, hogy a telep megszűnt működni. A rombusznak végre kellett hajtania, és végre is hajtotta utolsó megbízatását.

Vajon mi fenyegeti a Földet az eljövendő órákban, vagy talán percekben? Hiszen ott még semmit sem tudnak!

A vezérterepjáró teljes sebességgel robogott visszafelé az állomáshoz. Az emberek izgalma és aggodalma oly nagyfokú volt, hogy a többi kocsi csak útközben jutott eszükbe, és rádión magyarázták meg gyors távozásuk okát.

Tíz perc múlva Szabó és Stone már a rádiófülkében voltak. Alig tíz perc múlva pedig összeköttetésbe léptek az űrhajózási intézettel, és a külsőleg nyugodt Szabó közölte az aggasztó hírt.

Gianea nyomban az állomásra való megérkezés után elindult a fürdőmedencéhez. Szinte furcsa, mennyire szerette a vizet.

— Bocsánat a zavarásért — mondta Muratov, amint bement a medencébe.

— Nincs miért — mosolyodott el Gianea.

— Arra kérjük, emlékezzék vissza, mondott-e Riagea olyasmit, hogy milyen veszély fenyegeti a földi embereket a felderítő holdak részéről.

— Nem hallottam ilyesmit.

— De azt tudta, miért repültek maguk a Földre?

— Tudtam.

— Nos, miért?

— Hogy megvalósítsunk egy régen dédelgetett tervet.

— Milyen tervet?

Gianea felnevetett.

— Maga következetlen, Viktor — mondta gúnyosan. — Ha tudnék felelni erre a kérdésre, akkor válaszolnék az elsőre is. Egy és ugyanaz. Tudtam, hogy meg akartuk valósítani tervünket. Hogy mi volt az a terv? Azt csak Riagea és még hárman tudták.

Marina közölte bátyjával, hogy Gianea hajlamos a hazugságra. Viktor bizonyosra vette, hogy most is hazudik. Meggyőződését a lány egyik mondata igazolta: „A földi emberek nem érdemlik meg azt a sorsot, amelyre szánták őket.” Ahhoz, hogy ezt mondja, tudnia kell, mi az, amit nekik szántak.

— Maga is tudja, Gianea — mondta Viktor halkan.