Hal Clement - Csillagfény

— Egy lehetséges választ már tudok az utóbbira — jegyezte meg Bendivence.

— Gondoltam, hogy rájön — válaszolt a parancsnok. — A kérdés nem is az, hogy mi sötétítette el a képernyőt, hanem hogy miért éppen ott és akkor került rá sor. Reffel feltételezhetően használta a redőnyt. Jobb lett volna, ha ezt a trükköt még az Esket előtt találjuk ki. Sokat segített volna. Valamit biztosan meglátott, ami nem vágott egybe az Esket balesetének hivatalos verziójával. De mit? A Kwembly az Eskettől öt- vagy hatmillió kötélnyire feneklett meg. Talán az egyik léghajó kóborol arra, de miért? — Amíg a következő járat vissza nem tér Destigmettől, nem fogjuk megtudni — válaszolta Bendivence. — Engem viszont az érdekel, hogy miért nem előbb hallottunk Kervenser eltűnéséről. Miért kellett Reffelnek is kirepülnie, majd eltűnnie? Lehet, hogy Dondragmer túl későn jelentette a helyzetet az álloAiásnak?

— Nagyon kétlem — mondta Barlennan. — Emlékezzen csak, mit mondott a küldönc. Más üzenetek is érkeztek. Talán Guzmeen nem akart közvetlenül az eltűnés után küldöncöt szalasztani az üzenettel. Nem ítélte súlyosnak a helyzetet. Néhány perc alatt ellenőrizhetjük a dolgot.

— Vajon az űrállomás mindig azonnal és hiánytalanul közli velünk az információkat?

— Inkább cenzúráznak — fakadt ki Bendivence. — Ha a földiek úgy gondolják, a meszkliniták fele is eltűnhet, anélkül hogy tudnánk róla. Talán attól félnek, ha túl nagy a veszteségünk, kérnénk a hazaszállításunkat?

— Előfordulhat — ismerte el Barlennan. — Nem tűnik ugyan valószínűnek, de mennél inkább töröm a fejem, annál inkább szeretném végre ellenőrizni őket. Vajon megvitatják-e, mennyit kössenek az orrunkra?

— Gondolja, hogy ezt teszik? — kérdezte Deeslenver.

— Ki tudja? Mi sem voltunk egészen őszinték hozzájuk. De ha nem bizonyulunk velük egyenlőnek, a mi bajunk lesz. Csak azt tudnám, hogy tudatosság vagy egyszerű hanyagság rejlik a titkolódzásuk mögött. Volna ugyan egy mód az ellenőrzésre, de még nem akarom használni. Boldog lennék, ha tudnának ajánlani valami mást.

— Mi a maga ötlete? — kérdezte a két tudós egyszerre.

— Természetesen az Esket. Másképp nem tudjuk ellenőrizni, mit mondanak. Persze ez is sok időt venne igénybe. Napfelkelte előtt nem indíthatunk új járatot, tehát még 1200 órát várni kell.

— Ha felállítottuk volna azt a fényrelét, amit javasoltam… — kezdte Deeslenver.

— Túl kockázatos. Megláthatják. Nem tudjuk igazán, milyen érzékenyek a műszereik. Ki tudja, mennyit látnak fentről. Nagyvonalúan osztogatják nekünk ezeket a képküldőket, vagyis nem féltik ezeket tőlünk. Túl nagy az esélye, hogy a bolygó éjszakai oldalán minden felvillanó fényt észrevesznek. Ezért vetettem el az ötletét, Dee.

— Elektromos vezeték kiépítéséhez nincs elég fémünk — tette hozzá Bendivence. — Más ötletem nincs. Azt viszont ellenőrizhetjük, hogy érzékelik-e a fényeket.

— Hogyan?

— Megkérdezhetnénk őket, vajon meg lehetne-e keresni a helikoptereket helyzetjelzőik alapján. Barlennan átgondolta a javaslatot.

— Jó. — Elsőként hagyta el a térképszobát, és a Telep folyosóin keresztül a híradós szoba felé indult. A legtöbb folyosón félhomály uralkodott. Az expedíció szervezői nem takarékoskodtak a fényforrásokkal, de Barlennan annál inkább. A szobákat kivilágították, de a folyosókon épp hogy látni lehetett.

Mivel különösebb nehézség nélkül megfigyelhették a csillagokat, a meszkliniták úgy érezhették, mintha semmi sem függne a fejük fölött.

Alkatuknál fogva nem tartózkodnak szívesen olyan helyen, ahol bármi rájuk eshet. Még a tudósok is fel-felpillantottak menet közben, hogy a csillagok látványa megnyugtassa őket. A Meszklin napja — emberi nevén a Cygni-61 — a látóhatár alá került.

Barlennan többször nézett felfelé, mint előre. Az űrállomást kereste. Az objektum helyzetét irányfény jelezte, mely a felszínről negyedik fényrendű csillagnak látszott. Az állomás alig észlelhető elmozdulása volt a meszkliniták legjobb hosszú távú időmérője. Arra használták, hogy beállítsák az általuk készített és meglehetősen pontatlan ingaórákat.

Csillagok és állomás egy csapásra eltűnt, mikor beléptek a ragyogóan kivilágított kommunikációs szobába. Guzmeen, meglátva Barlennant, azonnal jelentett:

— Nincs újabb hír a repülőkről.

— Hány üzenet futott be Dondragmertől, mióta a Kwembly megfeneklett? Megállapították már, mikor tűnt el az első tiszt?

— Csak nagyjából, uram. A baleset tényét jelentették ugyan, de a pontos idejét nem határozták meg. Természetesnek tartottam, hogy az esemény közvetlenül előtte történhetett, ezért nem kérdeztem vissza rá. A két eltűnés egy órán belül következett be.

— És nem csodálkozott ezen?

— De igen, uram. Magyarázatom sincs rá. Azt gondoltam, ön döntse el, kérjünk-e tanácsot a földiektől. Bendivence közbevágott:

— Gondolja, hogy Don azért nem jelentette az első helikopter eltűnését, mert azt remélte, hogy ha az eltűnést és megkerülést egyszerre jelenti, csökkentheti a saját felelősségét?

Barlennan töprengően nézett a kérdezőre.

— Nem, nem hiszem. Dondragmerrel nem értünk mindig mindenben egyet, de vannak bizonyos dolgok, amiket egyikünk se tenne meg.

— Nem értem.

— Én igen. Nincs időm részletes magyarázatra. Dondragmer csak nagyon jó okkal nem jelentett volna. Nem hinném, hogy a késés az ő hibája. Guz, melyik földi adta le a jelentéseket?

— Nem ismerem mindegyik ember hangját, és gyakran nem is azonosítják magukat. Mostanában az üzenetek többsége földi nyelven érkezik, vagy a Hoffman nevű emberektől jön. Úgy tűnik, csak ezek járatosak igazán a sztenniben. Főleg a fiatalabbal kapcsolatban támadt az a benyomásom, hogy sokat beszélt a Kwembly vel. Úgy véltem, ha ennyi idő jut baráti beszélgetésre, semmi komoly nem történhetett.

— Köszönöm. — Barlennan a készülék elé lépett; az ügyeletes figyelő parancs nélkül hátrébb húzódott, A képernyő üres volt. A kapitány megnyomta a „figyelem” gombot, és türelmesen várt. Azonnal beszélhetett volna, mert a vonal végén azonnal bekapcsolják a vevőt, de Barlennan látni akarta, ki ül a figyelőhelyen.

A képernyőn megjelenő arc azonban ismeretlen volt a parancsnok számára. Még ötvenévnyi, emberekkel való ismeretség sem volt elegendő arra, hogy felismerje valaki gyerekét, bár egy földi nyilván azonnal meglátta volna a hasonlóságot. A fél évszázad nem nyújtott elegendő ösz-szehasonlítási lehetőséget. A Meszklinen összesen két tucat férfi landolt, nő egy sem.

Guzmeen viszont felismerte a fiút.

— Benj Hoffman beszél. Nincs új hír a Kwembly ről, mióta anyám felhívta magukat. A szobában épp nincs tudós vagy mérnök. Így technikai kérdéseikre várniuk kell a válasszal, míg hívom a megfelelő szakembert.

Vétel.

— Két kérdésem is van — szólalt meg Barlennan. — Az egyikre biztosan tud válaszolni. Milyen messze volt a második helikopter a Kwembly től, mikor elnémult az adója? A második kérdésem a földi technológiával kapcsolatos. Érzékelik-e a helikopter helyzetfényeit odafentről? Nyilván jó pár optikai eszközükről én még csak nem is hallottam. Vétel. ' Benj feltartotta az egyik ujját, és bólintott.

— Kervenser körülbelül tizenegy órája indult el a felderítőrepülésre.

Nem vették észre, hogy bármi baj érte volna. Nyolc órával később derült ki, hogy Kervenser nem tért vissza, a Kwembly pedig befagyott, Beetchermarlf és Takoorch a jég alatt rekedt. Pontosan nem tudjuk, hol lehetnek, de a hajótest alatt keresik őket. Az egyik tengerész, Reffel, elrepült megkeresni az első tisztet. Egy ideig a Kwembly közelében kutatott. Javasoltuk neki, hogy távolodjon el a hajótól. Úgy esett, hogy Reffel képernyőjét elég sokáig magára hagytuk. Egyszer csak felfedeztük, hogy semmi nem látszik rajta. Nem üres, mint kikapcsolt állapotban, hanem fekete, mintha levették volna a fényerőt. Ez minden.