Hal Clement - Csillagfény

— Most jut eszembe — szólalt meg várakozás közben Takoorch —, a mi testünk is sugároz ki hőt, nem? A testmeleg nem olvaszthatná fel a jeget?

— Nem hiszem. Inkább ügyeljünk, nehogy a hátunk mögött befagyjon a víz, míg mi itt rostokolunk.

— Mit számít? Ha befagy, testünk és a lámpa elegendő a jég ellen.

— Ez igaz, de azért csak figyeljünk.

Takoorch beleegyezően intett. Újra csend következett.

Az idősebb kormányos azonban újabb ötlettel állt elő:

— Késsel idáig nem értünk el eredményt. Mi lenne, ha a fény közelében próbálnánk meg? — Leakasztotta az egyik pengét, és a jég felé csapott.

— Egy pillanat! — kiáltott fel Beetchermarlf. — Ha itt kezdünk el dolgozni, hogyan tudjuk meg, hogy eredményes volt-e a lámpafény?

— Ha a késsel előrejutok, nem mindegy, hogy a fény vagy a munka volt eredményes? — szólt vissza az idősebb. Beetchermarlf erre nem tudott mit válaszolni. Így dörmö-gött valamit az „ellenőrzött kísérletekről”, és ráhagyta a dolgot a másikra.

Úgy esett, hogy a beavatkozás ugyan nem tette tönkre a kísérletet, de az eredményt késleltette. A testek és a lámpa melege, valamint a kés együttesen sem tudták megállítani a jég térhódítását. Végül is le kellett venniük a lámpát a kőhalomról, és tehetetlenül figyelték, hogy nyeli el a rakást a kristályfal.

— Nem tart már sokáig — mondta Takoorch körbevilágítva. — Csak két konverter szabad még. Érdemes bajmo-lódni még egyszer a lámpák feltöltésével?

— Miért ne? Nagy kár, hogy ezt az óriási erőt nem tudjuk másra használni. Négy ilyen doboz elég a Kwembly mozgatásához. Az egyik ember azt mondta, hogy megfelelő alátámasztás meg húzás esetén egy is elegendő lenne. Semmiből nem állna neki felolvasztani a jeget, ha, tudnánk, hogyan fogjunk hozzá.

— Az energiadobozt könnyen kivehetjük, de hogyan tovább? Az egyik működésben villamos energiát ad, de az nem jó jég ellen; a mechanikus nyomaték csak a motortengely meghajtására használható.

— Előbb csapna belénk az áram, mint a jégbe — mondta Beetchermarlf. — Nem tudok túl sokat az elektromosságról; az alatt a kis idő alatt, amit a Főiskolán töltöttem, főleg mechanikával foglalkoztunk, de annyi biztos, hogy ölni is képes. Találj ki valami mást.

Takoorch megpróbált valami mást kitalálni. Fiatalabb társához hasonlóan ő is csak rövid időt töltött tanulással; további szellemi munka helyett inkább jelentkeztek a Dhrawn-terv felhívására. Fizikai ismereteik körülbelül megfeleltek annak a szintnek, amit Benj Hoffman és társai tíz-tizenkét éves korukban értek el. Egyikük sem foglalkozott szívesen a tananyagban nem szereplő dolgokkal.

Az absztrakt gondolkodás képességével azonban rendelkeztek.

Mindketten hallottak már a hőről, mint az energia legkisebb közös nevezőjéről, még ha nem is elemi részecskék véletlenszerű mozgásának képzelték el.

Beetchermarlfnak jutott eszébe az elektromosság egy másik hatása.

— Tak! Emlékszel, mit mondtak nekünk, miért nem szabad túl sok energiát adni a lánctalpakra, míg a hajó áll? Az emberek azt mondták, ha túl hirtelen gyorsítunk, elszakadhatnak vagy szétkapcsolódhatnak a motorok.

— Így van. Száz kötél per óra alatt nem szabad negyed erőnél többet adni.

— Nos, ha hozzáférhetünk az irányítórendszerhez, a többi motor pedig áll, miért nem adunk energiát ebbe a lánctalpba, aztán hagynánk, hogy felhevüljön?

— Miből gondolod, hogy felmelegszik? Egyikünk se tudja, hogyan működnek a motorok. Nem mondták, hogy felhevülnek, csak azt, hogy nem tesz jót nekik.

— Jó, de mi egyéb történhetne? Az az energia, ami más formában nem hasznosul, hővé alakul.

— Nem hinném — mondta az öregebb tengerész —, de szerintem ki kell próbálni. Semmit nem tanultunk arról, hogy egy motor lerobbanása a hajót is tönkretenné; ha pedig minket agyoncsap az energia, a helyzetünk akkor se lehetne sokkal rosszabb.

Beetchermarlf habozott. Idáig meg sem fordult a fejében, hogy a Kwembly t is veszélybe sodorhatja. Mennél többet gondolkodott, annál kevésbé volt biztos magában. Nézte az alváz lánctalpai között rejtőzködő energiadobozt, és azon tűnődött, vajon tényleg veszélyeztetheti-e egy ilyen parány a fölöttük tornyosuló gigászt. Aztán eszébe jutott, hogy a talajhajó eltörpülne a másik mellett, amely őket a Dhrawnra hozta, és rájött, hogy nem szabad könnyelműen bánni egy olyan erővel, amely hatalmas tömegeket emel át az űrön. Mióta megismertették a motorok helyes használatával, soha nem félt tőlük, de akarattal rosszul használni őket, az más dolog.

— Igazad lesz, Takoorch. Másképp kell ezt csinálni. Ha a lánctalpak szabadon futnak, nem ronthatjuk el a motort, ha pedig vizet keverünk vele, fel fog melegedni.

— Úgy véled? Én is hallottam már valami hasonlóról, de ha a saját erőmmel nem tudom feltörni a jeget, miért olvadna fel a kavarástól? Aztán meg a lánctalpak sem szabadok, a Kwembly egész súlya rajtuk nyugszik.

— Így van. Te mégis ásni akartál. Ideje elkezdeni.

Beetchermarlf jó példával járt elöl, és elkezdte feszegetni a kerekded kavicsokat a lánctalp szélénél. Még a meszklinita izmok is nehezen boldogultak. A sima kövek egymáshoz szorultak; ha az egyiket elmozdították is, nemigen tudtak mit kezdeni vele, mert kevés volt a helyük. A fő feladathoz, a lánctalpak alatt lévő kövek eltávolításához pedig hozzá sem kezdhettek, míg a többi útban volt. Elszántan nekikézdtek egy árok megtisztításának. Az idő ijesztően rohant.

Mikor az árok elkészült, megpróbálták kifeszegetni a köveket a lánctalpak alól, de ez még nehezebbnek bizonyult.

A Kwembly kétszáz tonnányi súlya a Dhrawnon megsokszorozódott. A teher a megmaradt ötvenhat lánctalp között oszlott meg; a matrac szerencsére kitűnően működött. Ha a Dhrawn gravitációja nem gondoskodott volna a felszíni anyagok összetömörítéséről, a Kwembly és testvérhajói valószínűleg egyméternyi út megtétele alatt belesüllyedtek volna a talajba.

A lánctalp alatti köveket olyan erősen tartotta össze a gravitáció, hogy a tengerészek szinte megmozdítani sem tudták őket. Emelőjük nem volt; a rendelkezésre álól köteleknek csiga nélkül semmi hasznát sem vehették; puszta izomerejük pedig szánalmasan kevés volt a feladathoz.

A közeledő jégfal azonban elég késztetést adott a további gondolkodásra. Pánikba is eshettek volna, ha hajlamosak az ilyesmire.

Megint Beetchermarlf hozakodott elő valamivel:

— Tak, mássz ki a lyukból! El fogjuk söpörni a kavicsokat. Előre menj, mert a kövek hátra repülnek. — Miközben beszélt, a fiatal kormányos felmászott a forgóvázra. Takoorch azonnal megértette, mit akar. Szó nélkül eltűnt á lánctalp mögött. Beetchermarlf elnyúlt az alvázon. A konverter felszínéből gyűrűben végződő kis rudak álltak ki. A távirányítás kötelei ezeken keresztül futottak az irányítórudakig, de a kormányos most nem törődött ezekkel. Rosszul látott, de nem is volt szüksége a fényre. Még védőruhába öltözve is tudta kezelni a rudakat, pusztán tapintással.

A reaktor főkapcsolóját óvatosan üzemre állította, majd'még óvatosabban elindította a motorokat. A lánctalpak forogni kezdtek, egy pillanatra kopogó zaj hallatszott, aztán a görgők megfutottak.

Beetchermarlf azonnal leállította a motorokat, és előmászott, hogy szemrevételezze a történteket.

Elképzelése úgy sikerült, mint egy logikailag hibás komputerprogram:

nem az az eredmény született, amit vártak. A lánctalpak kikotorták maguk alól a köveket, de a hajótest súlya és a lefelé ható gáznyomás hatására az alváz „leült” a talajra, a lánctalpak pedig beásták magukat.