Hal Clement - Csillagfény

Ahogy a Kwembly elkezdett hátrafelé araszolni, a híradós szobában kirobbant az egyik ember:

— Mi a rossebnek nem építettek be távirányítást vagy legalább nyomaték- és tolóerőmérőt? Beleőrül ez a szegény bogár! Hogy tudná megállapítani, mikor „harap” egy lánctalp, vagy hogy reagál az utasításra?

— Ha szép kijelzői lennének, valószínűleg sehogy — válaszolt Mersereau.

— Barlennan csak olyan berendezéseket akart a hajókon elhelyezni, amelyeket a legénység a helyszínen is meg tud javítani, kivéve, ha nem tudtunk ilyet kiötleni. Egyetértettem vele, akárcsak a többi tervező. Nézze, olyan simán csúszik le, akár egy jégdarab.

Kifejező szirénázások kórusa tört elő a hangszóróból, kissé torzítva ugyan, mivel az üvöltők a víz alatt voltak. Egy hosszú pillanatra a hajó középső lánctalpai közül tucatnyi szabadon lógott, ahogy a hajó tatja elhagyta a rámpát és elhátrált a folyómederben. A mérnök, aki a hídeffektustól félt, imára kulcsolta a kezét, és az ég felé nézett. Aztán a hajótat leereszkedett, amint az elülső lánctalpak is leértek a rámpára, és a súly újra egyenletesen oszlott el. A csavaróhatás, amelyet senki nem vett komolyan, lassan elenyészett, miközben a jármű a folyómeder kavicságyára gördült és megállt. A legénység szétoszlott, és az orr vagy a tat megkerülésével igyekezett a főzsiliphez eljutni. A rádióra senki nem gondolt.

Easy figyelmeztetni akarta a kapitányt, de aztán meggondolta magát:

tapintatosabb lenne még várni.

Dondragmer viszont nem feledkezett meg a készülékről. Amint az első matrózok felbukkantak a folyadékzár belső felszínén, már fel is harsant a hangja a szócsövekből:

— Kervenser! Reffel! Azonnal felszállni a felderítőgépekkel. Reffel, szedje fel a kommunikátort; indulás előtt bizonyosodjon meg róla, hogy a redőny a gépen van-e; aztán végezzen tízperces legyezőrepülést északról keletre és vissza. Kervenser, tegye meg ugyanezt délre és nyugatra.

Borndender, jelentse, ha az összes mérőműszer a fedélzeten van.

Beetchermarlf és Takoorch menjenek ki és állítsák vissza a kormányköteleket normálig működésre.

Nem kapcsolta ki a hídon a hangot. Így Easy hallotta és társainak is lefordította a parancsokat, bár az utalás a redőnyre semmit nem jelentett számukra. Ő és kollégái a kinti készülék képernyőjét nézték érdeklődéssel:

A két apró helikopter elhagyta a felső légzsilipet. Egyikük a rádió felé repült, aztán leszállt, feltehetőleg a kamera látószögén kívül. A másik felfelé repülve tűnt el, nyugat felé. A kép himbálózni kezdett, amint Reffel felkapta az adót és begyömöszölte a helyére a helikopteren. Mikor felemelkedett, Easy szórakozottan bekapcsolta a rögzítőt, a térképezés számára.

A két tízperces repülés alatt semmi sürgős közlésre való nem akadt.

Annyit tudtak meg — ezt Dondragmer az embereknek is elmondta —, hogy a Kwembly 24 km széles, dhrawni mértékkel mérve meredek falú völgyben áll. A pilóták szerint a lejtő húsz-harminc fokos és tizenkét méter magas.

Kervenser nem találkozott újabb árhullámmal nyugat felé. Néhány kilométer távolságban a kövek eltűntek, „pocsolyák” váltakoztak a sziklaalappal. Miután továbbította az információt az állomásra, a kapitány egy darabig tűnődött az adatokon, aztán az egyik repülőt újra munkára rendelte.

— Kerv, szállj fel megint. A kormányosok még órákig dolgozni fognak.

Repülj egy órán át nyugatnak a völgyben, amilyen messze csak tudsz, és amennyire a reflektoraid engedik, vizsgáld meg, van-e nyoma új árhullámnak. Nem is, három óráig repülj, persze csak akkor, ha nem találsz semmit és a látási viszonyok nem kényszerítenek visszatérésre. Én magam szusszanok egyet. Mielőtt felszállsz, mondd meg Stakendee-nek, jöjjön a hídra.

Kervenser távozása után majdnem nyolc óra telt el, mikor egy matróz dudálni kezdett a kapitány ajtaja előtt. Az előbukkanó Dondragmernek egy mondatba sűrítve adta elő a történteket:

— Uram, Kervenser és a kormányosok még nem jöttek be. A tócsa viszont, amiben állunk, befagyott.

A Tervezőrészleg helyiségében egyelőre mindenki türtőztette magát. Ib Hoffman, aki alig két órája tért vissza egy egy hónapos földi és drommi útjáról, egy szót sem szólt. Á mellette ülő Easy is hallgatott. A Terv iránya gyakran változott. De ezúttal az asztal innenső végén hiába okolják egymást a jelenlegi helyzet miatt. Még haszontalanabb, ahogy a túlsó végén ülő tudósok pörlekednek. Folyton a tócsán rágódtak: hogyan fagyhatott be, ha közben emelkedett a hőmérséklet. Easy szerint ez a kérdés inkább tartozott a laboratórium falai közé, semmint egy konferenciaterembe, — Már a könyökömön jön ki a szövege! — csattant fel Mersereau. — Egy pontig igaza van, de már rég túljutottunk ezen. Jó, minél bonyolultabb a berendezés, annál kevesebb ember kell a kezeléshez; ugyanakkor speciális szerszámokra és különlegesen képzett személyzetre is szükség van a karbantartáshoz és javításhoz. Ha a hajókat automatizáljuk, mint ahogy ezt némelyek akarták, talán elég lett volna pár száz meszklinita is — kezdetben; de mostanára már egy jármű sem volna működőképes, mivel nem lehet a bolygóra szállítani az öászes szükséges szerszámot, berendezést és személyzetet. Már csak azért sem, mivel nincs is elég technikailag képzett meszklinita! Én megértettem ezt, Barlennan is megértette, mert a józan ész diktálta, mint már említettem.

— De maga és — ki tudja, miért — Barlennan még tovább mentek. A parancsnok nem akart helikoptereket. Tudom, akadnak egyesek idefenn, akik szerint egy meszklinitát soha nem lehet megtanítani repülni, és meglehet, hogy Bar-lennant a fajára jellemző tériszony vezérelte; de ő legalább belátta, hogy légi felderítés nélkül a talajon csak néhány kilométeres sebességgel mernének haladni, és még az Alfa Zóna megkerülése is ezer évig tartana. Így tudtuk őt meggyőzni.

— De volt sok más hasznos dolog, amivel szívesen elláttuk volna, és ami meg is térült volna, amiről ő beszélt le, minket. Fegyverek, egyetértek, valószínűleg fölöslegesek lettek volna. De miért nem kellett neki a rövid távú rádió? Vagy vidifon a Telepen? Micsoda őrültség: Dondragmernek minket kell megkérnie, tízmillió kilométerrel odébb, hogy továbbítsuk az üzeneteit a Telepre! Ez általában nem jelent veszélyt, mivel Barl úgyse tudna neki segíteni, csak értelmetlen. Most azonban, mikor Don első tisztje eltűnt, igenis veszélyes a helyzet. Se égen, se földön nem találunk módot a kapcsolatteremtésre. Miért ellenezte Barl a rádiókat, Alan?

— Pontosan azért, amit maga mondott — válaszolt Aucö-in, keserűséggel a hangjában. — A karbantartás miatt.

— Egy egyszerű hang- vagy képkommunikátor semmi problémát nem okoz. Ahogy én tudom, Barlennan négyet cipelt körbe a Meszklinen az első, általunk kezdeményezett útján úgy ötven éve, és eggyel se volt baj.

Most hatvan készülékünk van a Dhrawnon, és nincs velük probléma, egy recsegésnyi se. Barlennannak tudnia kéne ezt. Továbbá, miért személyesen kell továbbadnunk az üzeneteket? Nyugodtan lehetne automatikusan, ahelyett hogy egy rakás tolmács összezagyválja őket — elnézést, Easy —, és nehogy azt mondja nekem, hogy nem tudnánk karbantartani egy reléállomást itt fenn. Ki akar bolondot űzni kiből?

Easy mocorogni kezdett. A férfi megérezte. Hagyta, hadd válaszoljon Aucoin.