Hal Clement - Csillagfény

Utóbbi a hosszú munkaidő ellenére is talált időt beszélgetésre. Benj sztenni nyelvtudása sokat fejlődött, már majdnem olyan jó volt, mint amilyennek anyja hitte.

Easy és a mérnök érkezésekor éppen Takoorchot hallgatta, és nem látszott túl szomorúnak, hogy félbe kell szakítania a „beszélgetést” a kapitánynak szóló fontos üzenet kedvéért.

Sok időbe tellett, mire Dondragmer a hídra ért. A legénység többi tagjához hasonlóan ő is állandóan dolgozott, bár a hír vételekor éppen a hajóban tartózkodott.

— Itt vagyok, Easy — jött végül a hangja. — Tak jelentette, hogy fontos híre van. Hallgatóm.

— A tervéről van szó, Don — kezdte az asszony. — Itt fönn természetesen nem látjuk át a teljes képet, de a mérnökeinket két dolog is zavarja. Az egyik, hogy mikor az elülső lánctalpak lefutnak a szikláról, a hajónak még jó háromméteres darabja fölötte lesz, beleértve a híd egy részét is. Vajon feltámasztás nélkül nem fog-e ez az egység a sziklának vágódni? A másik:

a manőver vége felé a törzs egész súlyát a két vége fogja hordozni. A pneumatikus paplan eloszthatja a terhet, de a mérnökünk nem túl biztos ebben, továbbá, ha a matrac helyett a Kwembly súlyának a felét a hajótest hordozza, a Dhrawn gravitációja mindent meg fog tenni, hogy a hajót kettéroppantsa. Számolt ezzel?

Dondragmer beismerte, hogy nem. Megköszönte a tanácsot Easynek és barátjának, aztán elindult a már működő főzsilip felé.

Odakinn a sodrás tovább csökkent. Nem volt szükség többé a kötelekre.

A helyzet felmérése szempontjából azonban a vízvonal a lehető legrosszabb helyen találkozott a hajótesttel. A kapitánynak fel kellett másznia egy darabon a sziklán, bár a víz felhajtóereje segítette. Onnan el kellett jutnia az elülső lánctalpak közelébe, egy olyan pontig, ahonnan belátta a szikla hajlatát és a Kwembly orrának az alját. Amit látott, nem tetszett neki. A mérnöknek valószínűleg igaza volt. Nemcsak a hajótest sérülésének veszélye állott fenn, de a kormányrúd is a védőpaplan előtt bújt ki a törzsből, és itt kapcsolódott a kormánykötelek bonyolult hálózatához. Ha a szerkezet megsérülne, a hajó ugyan nem válna kormányozhatatlanná, hiszen van egy tartalék is, de a kockázatot komolyan meg kell fontolni.

A probléma megoldása ott volt az orra előtt, de egy jó óra eltelt, mire rájött. Mikor egy emberi pszichológus erről hallott, igen ideges lett, lévén, hogy ő az emberi és meszklinita agy közötti jelentős eltérésekkel foglalkozott, és ehelyett számtalan hasonlóságot talált.

A megoldás persze munkát igényelt. Még a legkisebb kövek is nehezek voltak. De legalább sűrűn borították a feneket, és nem kellett messze menni értük. Beetchermarlf és a lánctálpszerelők kivételével mindenkit idevezényeltek. Így a tattól az orr felé vezető kőrámpa gyorsan növekedett.

Ez Beetchermarlfnak is segítségére volt. Valahányszor elkészült egy újabb lánctalppal, mindig új, eddig el nem érhető perselyeket talált a visszaszerelésre. Ő és a kőrakók majdnem egyszerre fejezték be a munkát, négy lánctalp kivételével. Ezeket a hiányzó alkatrészek miatt nem tudták megjavítani. A „lyukakat” úgy számolta ki, hogy a hajó súlya egyenletesen nehezedjen a futóművekre. Az ötödik sorhoz való hozzáférés érdekében — ez süllyedt a folyóágyba — a védőpaplan egy részét le kellett engednie.

Mikor a két alváz visszaszerelése után újra felfújták, a hajótest — Dondragmer és az alatta dolgozó tengerészek nagy ijedelmére — megmoccant. Szerencsére az elmozdulás csak jelentéktelen volt.

A kapitány az idő nagy részét a rádió és a munkahely közötti ingázással töltötte, az előbbinél még mindig reménykedett a megbízható árvíz-előrejelzésben, az utóbbinál pedig megosztotta figyelmét a munka és a folyó tanulmányozása között. Mire a rámpa elkészült, inkább tócsában, semmint folyóban dolgoztak.

Beesteledett, a nap már majdnem száz órája lenyugodott. Az idő kitisztult, és a kinn dolgozók láthatták az erősen hunyorgó csillagokat.

Saját napjuk nem látszott; ilyen mélyen a Dhrawn sűrű atmoszférájában csak kivételes esetekben villant fel, ráadásul jelenleg túl közel állt a látóhatárhoz. Még Dondragmer sem tudta fejből, kissé fölötte vagy alatta van-e. A Sol és Fomalhaut, amiről még a legtájékozatlanabb matróz is tudta, hogy a déli irányt jelöli, egy néhány kilométerre lévő kisebb kiemelkedés fölött fénylett és hunyorgott. A sötétség beállta óta a kettőt összekötő képzeletbeli vonal dőlésszöge kevesebb mint húsz fokot változott, meszklinita skálán mérve kevesebb mint négyet.

A Kwembly fénykörén kívül teljes sötétség uralkodott. A Dhrawn hold nélküli világ, a csillagok nem adnak több fényt, mint a Földön vagy a Meszklinen.

A hőmérő alig mozgott. Dondragmer tudósai olyan alaposan mérték a környezetet, amennyire tudásuk és felszerelésük csak engedte, és az eredményeket felküldték az állomásra. A kapitány csendesen reménykedett, hátha kap valami használható információt cserébe, bár tudta, hogy az emberek nem tartoznak neki ezzel. A jelentések végeredményben részét képezték a munkának, amire a meszkliniták vállalkoztak.

Javasolta a hajó kutatóinak, hogy önállóan is próbálkozzanak számításokkal. Borndender az általa szarkasztikusnak tartott kijelentésre közölte, hogy amennyiben az emberek ellátják őt adatokkal a bolygó más részeiről és komputeridővel, ami alatt összehasonlíthatja őket, szívesen megpróbálkozik vele. A kapitány nem akart rosszmájú lenni, tökéletesen tisztában volt azzal, hogy könnyebb megmagyarázni, miért úszik egy hajó a vízen vagy ammónián, mint meghatározni, hogy a második nap negyvenedik és századik órája között miért 2,3 millikábel eső esett a Telepen. Gyanította, hogy a tudós akarattal értette félre, amit mondott; a kimagyarázkodásban a meszkliniták gyakran egész emberiek voltak.

Borndendert nyilván zavarja, hogy nem tud hasznosat felmutatni. A kapitány belátta ezt, de megismételte, mennyire örülne minden hasznos javaslatnak, és elhagyta a helyiséget.

Mielőtt a rámpa használatára sor került, még a tudósokat is kiparancsolták a hajóból. Borndender feldühödött, és menet közben azon morgott, mennyire akadémikus a kérdés, hogy vajon a hajóban vagy a hajón kívül jobb lenni, ha katasztrófa történik. Dondragmer parancsát azonban még a tudósok sem kérdőjelezhették meg. Csak hárman maradhattak a hajón: a kapitány, Beetchermarlf és egy Kensee nevű technikus a növényházban. A belső energiaellátás nem volt közvetlen kapcsolatban a mozgással, de ha egy csúszás vagy a rámpa összedőlése bajt okoz a növényházban, ajánlatos azonnal intézkedni. A növényház még a hajónál is fontosabb volt: még ha az utóbbi megsemmisül is, a legénység, talán vissza tud menni a Telepre, a levegőt biztosító berendezést cipelve.

Az óriási test mellett összegyűlt hernyószerű lények körében a feszültség nőttön nőtt, ahogy a lánctalpak feszülni kezdtek. Dondragmer nem látta a tömeget a hídról. Így nyugodt maradt; Beetchermarlf viszont megérezte a hangulatot. Az űrállomáson az emberek, akik az eseményeket a növényházból kivitt és száz méterre a hajótól egy vízből kiálló sziklához rögzített készüléken keresztül figyelték, semmit nem láttak, míg a hajó meg nem mozdult. Easy és Béni kivételével nem nyugtalankodtak.

A fiú alig szentelt figyelmet a külső képet mutató ernyőnek, a hidat figyelte, ahol Beetchermarlf látszott. Egyik ollójával erősen markolta a kormányrudat, a másik három ördögi táncot járt a motorteljesítményt szabályozó kötelek fogantyúi között, ahogy megpróbálta egyenletesen tartani a motorok húzóerejét. Esze ágában sem volt a szokásos tíznél többet meghajtani; az eredeti felállást, mikor egy kötél szabályozta az összesét, újraszerelték, úgyhogy most minden egyes motort külön lehetett működtetni. Beetchermarlfnak nagyon-nagyon sok dolga volt.