Jeff Lindsay - Drága, dolgos Dexter

— Van benne E? — kérdeztem, ő pedig kicsit hátrahőkölt, mintha valami kellemetlen szag áradt volna felé a zoknimból.

— Hát így állunk — válaszolta még mindig rezzenéstelen tekintettel, majd valami, aminek esetleg egy mosolyhoz lehetett köze, rezdült meg a szája sarkában. — Igen, van benne két E. De persze nem te jöttél volna, úgyhogy… — Alig láthatóan vállat vont.

— Vegyük úgy, mintha Doakes őrmester rosszul tippelt volna — javasoltam, úgy gondoltam, meglehetősen segítőkészen.

— Bólintott. — Szóval nem kedveled őt. Értem — mondta, majd kicsit összeráncolta a szemöldökét. — De még ha így is van, tényleg jobban kellene félned.

— Mitől kellene félnem? — kérdeztem. Üres hősködés volt, természetesen, de milyen gyakran nyílik rá esélye az embernek, hogy egy valódi gonosztevővel évődjön? És úgy tűnt, célzásom talált; Danco egy hosszú pillanatig bámult, mielőtt finoman megrázta volna a fejét.

— Hát, Dexter — mondta —, látom már, hogy bele kell vágnunk a munkába. — És megint az a kicsi, alig észrevehető mosoly. — Egyebek közt — tette hozzá, és egy vidám, fekete árnyék magasodott fölé, ahogy beszélt, lelkes kihívást dörögve Sötét Utasom felé, aki előrecsusszant, és visszaüvöltött. Egy pillanatig így szemeztünk egymással, majd a Doktor végre elpislogta magát, csak egyszer, és felállt. Visszasétált az asztalhoz, amelyen Doakes olyan békésen szunyókált, én meg elengedtem magam az otthonos kis zugomban, és azon töprengtem, miféle varázslatot húz most vajon elő a tarsolyából a Nagy Dexterini a legnagyobb szabadulásához.

Persze tudtam, hogy Deborah és Chutsky úton vannak, de ezt aggasztóbbnak találtam, mint bármi mást. Chutsky ragaszkodni fog ahhoz, hogy megtépázott férfiasságának helyreállítása érdekében berontson a mankójával, egyetlen kezében gépfegyvert tartva, és még ha meg is engedi, hogy Deborah fedezze, a húgom úgy be van kötözve, hogy alig bír mozdulni. Nem túl bizalomgerjesztő mentőcsapat. Nem, muszáj volt azt hinnem, hogy a kis sarkom a konyhában egyszerűen csak zsúfoltabbá válik, és amint mindhárman idekerülünk összekötözve és begyógyszerezve, nem marad senki, aki megmenthetne bennünket.

És az igazat megvallva, a hősiesen végigcsinált kis szócsatánk ellenére még mindig szédelegtem egy kicsit attól, ami Danco altatópisztolyában volt. Úgyhogy begyógyszerezve, szorosra kötözve, és nagyon magányosan feküdtem ott. De minden helyzetnek meg lehet találni a jó oldalát is, ha elég kitartóan keresi az ember, és miután megpróbáltam kitalálni, mi lehet az az én helyzetemben, be kellett ismernem, hogy valóban nem támadtak még meg veszett patkányok.

Tito Puente új dalba fogott, valamivel lassúbba, és én egyre filozofikusabbá kezdtem válni. Egyszer mindenkinek el kell mennie. De még ha így is van, ez nem lenne rajta a legjobban áhított tíz halálnemem listáján. Az elalvás, felébredés nélkül volt az első helyen, a továbbiak pedig egyre visszataszítóbbá váltak.

Mit fogok látni, amikor meghalok? Arról nem tudtam meggyőzni magam, hogy higgyek a lélekben, vagy a pokolban és a mennyországban, vagy a többi hasonló gyászos ostobaságban. Végül is, ha az embereknek lenne lelkük, akkor lenne nekem is, nem? Azt viszont határozottan állíthatom, hogy nekem nincs. Hogyan is lehetne olyasvalakinek, mint amilyen én vagyok? Elképzelhetetlen. Éppen elég nehéz az, hogy egyszerűen csak önmagam legyek. Hogy önmagam legyek egy lélekkel és lelkiismerettel és valamiféle túlvilág fenyegetésével, az egyenesen lehetetlennek tűnt.

De a gondolat, hogy a csodálatos, különleges Dexter örökre eltávozik, és soha nem tér vissza — hát, az nagyon szomorú volt. Tragikus, nem kevesebb. Talán kellene adnom egy esélyt a reinkarnációnak. Abba persze nincs beleszólásom. Visszajöhetek akár ganajtúróként is, vagy, ami még rosszabb, ugyanolyan szörnyetegként, mint amilyen most vagyok. Kétségkívül senki nem sírna utánam, különösen, ha velem együtt Debs is távozik. Önző módon reménykedtem benne, hogy én leszek az első. Csak hogy túl legyek rajta. Ez az egész színjáték túl régóta tart már. Talán éppen ideje, hogy befejeződjék.

Tito új dalba kezdett, egy romantikus darabba, valami „Te amo”-ról, és most, hogy belegondoltam, nagyon is valószínű, hogy Rita is megsiratna engem, az ostobája. És Cody és Astor a maguk sérült módján szintén hiányolnának. Valahogy sikerült útközben egy egész csokor érzelmi kötelékbe belebonyolódnom. Hogy történhetett ez meg velem? És nem ugyanez a gondolatmenet futott rajtam végig a nagyon is közeli múltban, amikor fejjel lefelé lógtam a vízben Deborah felborult autójában? Miért töltök mostanában olyan sok időt sikertelen haldoklással? Mint nagyon is jól tudtam, nem lenne olyan nehéz rendesen végigcsinálni.

Hallottam, ahogy Danco a tálcán lévő eszközeivel zörög, és odafordultam, hogy megnézzem, mit csinál. Még mindig elég nehezemre esett megmozdulni, de egyre könnyebbé vált, és sikerült ráfókuszálnom. Egy nagy fecskendő volt a kezében, és azt feltartva lépett oda Doakeshoz, mintha azt akarta volna, hogy lássa és csodálja.

— Ébresztő, Albert — mondta vidáman, és belevágta a tűt Doakes karjába. Egy pillanatig semmi nem történt; majd Doakes összerándulva felébredt, és egy sor jóleső nyögést vagy jajgatást adott ki magából, Dr. Danco pedig ott állt, kiélvezve a pillanatot, a fecskendőt ismét a magasba tartva.

Valami döndülés hallatszott a főbejárat felől, Danco megpördült és megfogta az altatópisztolyát, éppen amikor Kyle Chutsky nagydarab, kopasz alakja betöltötte az ajtónyílást. Mint gondoltam, a mankójára támaszkodott, és egy fegyvert tartott abban, amiről még én is meg tudtam állapítani, hogy egy izzadt, remegő kéz.

— Te szarházi — mondta, Dr. Danco pedig elsütötte az altatópisztolyt, egyszer, kétszer. Chutsky leesett állal rámeredt, Danco pedig leeresztette az altatópisztolyt, mire Chutsky elkezdett lecsúszni a földre.

És közvetlenül Chutsky mögött, láthatatlanul, amíg a férfi a földre nem esett, ott volt az én drága húgom, Deborah, a leggyönyörűbb látvány, amelyben valaha is részem volt, leszámítva a Glock pisztolyt, amit a biztos jobb kezében tartott. Nem állt meg izzadni, vagy Dancóra káromkodni. Egyszerűen csak összeszorította a fogát, és gyors egymásutánban kétszer elsütötte a fegyverét, Dr. Dancót a mellkasa közepén találva el, aki a lövésektől felrepült, hogy hátraessen az eszeveszetten sikoltozó Doakesra.

Minden néma és mozdulatlan lett egy pillanatra, leszámítva a fáradhatatlan Tito Puentét. Majd Danco lecsúszott az asztalról, Debs pedig Kyle mellé térdelt, és megkereste a pulzusát. Kényelmesebb testhelyzetbe igazította, megcsókolta a homlokát, majd végül felém fordult.

— Dex — szólalt meg. — Jól vagy?

— Jól leszek, hugi — nyugtattam meg kicsit szédelegve —, amint kikapcsolod azt a szörnyű zenét.

Deborah odament az ütött-kopott magnóhoz, és kirántotta a csatlakozóját a falból, majd a hirtelen támadt némaságban lenézett Doakes őrmesterre, és megpróbálta elrejteni az arcát.

— Most már kiviszünk innen, Doakes — mondta. — Minden rendben lesz. — Az egyik kezét a vállára tette, miközben Doakes zokogott, majd hirtelen elfordult, és arcán könnyekkel odajött hozzám. — Jézusom — suttogta, miközben kioldozott. — Doakes szörnyen néz ki.

De miközben a szigetelőszalag utolsó darabjait is levágta a csuklómról, nem volt könnyű felzaklatnom magam Doakes állapotán, mert végre szabad lettem, megszabadultam a szalagtól és a Doktortól és a kötelező szívességektől, és igen, úgy tűnt, valószínűleg Doakestól is megszabadulok végre.