Jeff Lindsay - Drága, dolgos Dexter

— Tanulmányozni akartam a technikáját — válaszoltam.

— Ó, remek — felelte. — Boldogan megmutatom, első kézből. — Megint rám villantotta apró kis mosolyát, és hozzátette: — Majd lábból. — Várt egy pillanatot, valószínűleg azért, hogy lássa, nevetek-e a rendkívül humoros poénján. Nagyon sajnáltam, hogy csalódást kell okoznom neki, de talán később viccesebbnek fogom találni, ha élve kiszabadulok.

Danco megveregette a karom, és egy kicsit lehajolt.

— Szükségünk lesz a nevére, tudja. Anélkül az öröm nem lehet teljes.

Elképzeltem, amint a nevemen szólít, miközben oda vagyok kötözve az asztalhoz, és nem találtam túl vidámnak a jelenetet.

— Megmondja a nevét? — kérdezett.

— Rumplestiltskin — válaszoltam.

Rám meredt a nagy szemeivel a vastag lencsék mögött. Majd lenyúlt a farzsebemhez, és előbányászta a tárcámat. Kinyitotta, és megkereste benne a jogosítványomat. — Ó! Szóval MAGA Dexter. Gratulálok az eljegyzéséhez. — Mellém dobta a tárcámat, és megveregette az arcomat. — Figyeljen és tanuljon, mert nagyon is közel az óra, amikor ugyanezt fogom tenni magával.

— Milyen jó magának — mondtam.

Danco összevonta rám a szemöldökét.

— Sokkal ijedtebbnek kellene lennie — jelentette ki. — Miért nem az? — Csücsörített. — Érdekes. Legközelebb emelem a dózist. — Ezzel felállt, és odébb ment.

Egy sötét sarokban feküdtem egy vödör és egy seprű mellett, és néztem, hogy munkálkodik a konyhában. Készített magának egy csésze instant kubai kávét, amibe rengeteg cukrot kevert. Majd visszament a szoba közepére, és elgondolkozva kortyolgatva a kávéját lebámult az asztalra.

— Nahma — könyörgött neki az a dolog az asztalon, ami egykor Doakes volt. — Nahana. Nahma. — A nyelvét természetesen eltávolították: egyértelmű szimbolika annak az embernek az esetében, aki Danco ismeretei szerint elárulta.

— Igen, tudom — válaszolta Dr. Danco. — De eddig egyet sem találtál el. — Majdnem mosolygott, amikor ezt mondta, bár nem úgy nézett ki az arca, mintha elgondolkodó érdeklődésen kívül bármilyen megnyilvánulásra is képes lenne. De ez is elég volt hozzá, hogy Doakes jajgató rohamot kapjon, és megpróbáljon vergődéssel kiszabadulni a kötelékei közül. Nem igazán sikerült neki, és nem úgy tűnt, mintha Dr. Danco túlságosan aggódna emiatt; kávéját kortyolgatva arrébb ment, és hamisan dudorászott a Tito Puentére. Ahogy Doakes csapkodott, megláttam, hogy a jobb lábfeje is eltűnt, mint a kezei és a nyelve. Chutsky azt mondta, az ő lábát egyben vágták le. A Doktor nyilvánvalóan el akart időzni ezzel a darabbal. És amikor rám kerül a sor… Mi alapján fogja eldönteni, mit vágjon le, és mikor?

Az agyam agysejtről kis párás agysejtre ürítette ki magából a ködöt. Azon töprengtem, milyen hosszan lehettem öntudatlan. Ez nem olyasminek tűnt, amit megbeszélhetnék a Doktorral.

A dózist, mondta. Egy injekciós tűt tartott a kezében, amikor felébredtem, és csodálkozott, hogy nem félek jobban… Hát persze. Milyen csodálatos ötlet, beinjekciózza a pácienseit valamilyen pszichotróp szerrel, hogy felerősítse bennük a kiszolgáltatott rettegést. Azt kívántam, bárcsak tudnám, hogyan kell ezt csinálni. Miért is nem mentem orvosnak? De persze most már egy kicsit késő volt ahhoz, hogy ezen bánkódjak. És egyébként is, nagyon úgy hangzott, mintha Doakes éppen a megfelelődózist kapta volna.

— Szóval, Albert — szólította meg a Doktor az őrmestert nagyon kellemes, társalgási stílusban, miközben a kávéját szürcsölte —, mi a következő tipped?

— Nahana! Nah!

— Nem hinném, hogy eltaláltad volna — sajnálkozott a doktor. — Bár, ha meglenne még a nyelved, talán sikerült volna. Hát, így jártál — folytatta, miközben az asztal fölé hajolt, és valamit felírt egy kis darab papírra, majdnem úgy, mintha valamit kihúzott volna. — Egy meglehetősen hosszú szóról van szó — mondta. — Kilenc betű. Hiába, az embernek a rosszat is el kell fogadni a jóval együtt, nem gondolod? — Ezzel lerakta a ceruzát, megfogott egy fűrészt, és ahogy Doakes erőből nekifeszült a kötelékeinek, a Doktor levágta a bal lábát, pont a bokája felett. Nagyon gyorsan és tisztán csinálta, majd Doakes arca mellé rakta a csonka lábfejet, miközben a tálcán lévő eszközei fölé hajolt, és kivett közülük valamit, ami úgy nézett ki, mint egy nagy forrasztópáka. Rányomta a friss sebre, és egy nedves kis gőzpamacs sziszegett fel, ahogy kiégette a csonkot a vérveszteség elkerülése érdekében.

— Meg is van — mondta. Doakes haldokláshoz hasonló hangot adott ki, majd elernyedt, ahogy az égett hús szaga szétáradt a szobában. Ha szerencséje van, jó ideig öntudatlan marad.

Én viszont szerencsére egyre éberebb lettem. Ahogy a Doktor altatópisztolyának vegyszerei elpárologtak az agyamból, valamiféle iszapos fény kezdett beszivárogni.

Ó, az emlékezet. Hát nem csodálatos dolog? Még a legsötétebb órákban is ott vannak nekünk az emlékeink, hogy felvidítsanak. Én például ott feküdtem kiszolgáltatottan, csak nézvén, milyen szörnyű dolgok történnek Doakesszal, tudván, hogy hamarosan rajtam a sor. De ennek ellenére elöntötték az emlékek.

Konkrétan az jutott eszembe, amit Chutsky mondott, amikor megmentettem.

— És akkor engem is felrakott oda, és azt mondta, „hét betű”, és hogy „mondj egyet”. — Abban a pillanatban úgy gondoltam, ez elég furcsa, és azon töprengtem, nem csak Chutsky elkábított agyának a terméke-e a dolog.

De most hallottam, amint a Doktor ugyanezt mondja Doakesnak: „Mire tippelsz?”, majd azt, hogy „kilenc betű”. És ezután felírt valamit a papírra, ami az asztalhoz volt ragasztva.

Éppen úgy, ahogy minden általunk megtalált áldozat környékén volt egy papír, minden esetben egy szóval, amelyben külön sorakoztak a betűk. BECSÜLET. HŰSÉG. Persze, iróniáról volt szó; Danco azokra az erényekre emlékeztette volt bajtársait, amelyeket ők elárultak azzal, hogy kiszolgáltatták a kubaiaknak. És ott volt még szegény Burdett, az a férfi Washingtonból, akit abban a part menti házban találtunk meg Miami Shoresban. Ő nem érte meg a szellemi fáradságot. Csak öt gyors betű: P,O, G, U, E. És a karjai, lábai, illetve a feje levágva a testéről. P-O-G-U-E. Kar, láb, láb, kar, fej.

Lehetséges volna? Tudtam, hogy az én Sötét Utasomnak van humorérzéke, de az sokkal sötétebb volt, mint ez — ez játékos volt, szeszélyes, már-már lüke.

Nagyon hasonlított a „Válaszd az Életet” rendszámtáblára. És minden másra, amit megfigyeltem a Doktorral kapcsolatban.

Annyira lehetetlennek tűnt, de…

Doktor Danco egy kis játékot űzött, miközben feldarabolta áldozatait. Talán a többiekkel kezdte el játszani azok alatt az Isle of Pines szigetén töltött hosszú évek alatt a kubai börtönben, és talán egyszer csak rádöbbent, hogy ez a legmegfelelőbb forma a szeszélyes kis bosszúhadjáratához. Mert határozottan úgy tűnt, hogy ezt játssza most — Chutskyval, Doakesz-szal és a többiekkel. Nagyon abszurd, de csak ez lehetett.

Dr. Danco akasztófásat játszott.

— Szóval — guggolt le megint mellém. — Mit gondolsz, hogy van a barátod?

— Azt hiszem, elvitte a cica a nyelvét — válaszoltam.

Oldalra billentette a fejét, és kicsi, száraz nyelve végigsiklott az ajkán, ahogy az arcomba bámult nagy, rezzenéstelen szemeivel a vastag szemüvegén keresztül.

— Bravó — mondta, és megint megveregette a karom. — Szerintem te nem hiszed el igazán, hogy veled is ez fog történni — mondta. — Talán egy kilences meggyőz majd.