StaVl Zosimov Premudroslovsky - Böfögés toothy béka. Fantasy Comedy

– — Futtatja őt? – kérdeztem, nos, ó, nagyon lassan Zasratich koponya. – Viccelsz?

Stasyan az emberi időben költözött, és ezért az ideje közelebb és drágább hozzánk, és mi rá fogunk támaszkodni.

– — Tehát nem tud lépést tartani veled.

– Mi van?

– — Nem üldöződik utánad. Meg akarom érteni, hogy milyen típusú vagy. Probléma van a belső idővel? Itt van, mivel az embereknek egyenletesen és egyértelműen vannak. És van terpentine a pápában, akkor székrekedés. Általában madár vagyok, nem hüllő. Repülnem kell, szárnyalni. Fejlett és hatalmas szárnyaim vannak … – felemelte a végtagjait, és körülnézett. A szomorúság zavarba ejtette, és elején felsóhajtott. – Ööö… tollak lennének, a farok megérkezik. Itt az utoljára futottam jobban, de nem utoljára. A sugárzás ezután helyreáll, de az energia nem. Igen, érdekes, hogy ma este ismét egy kos-szarvba, a szárnyakba vagy a lábaimba csomagolod magad?

– — ebédre. – Casulia kinyújtotta a kezét, és egy ugrással meghosszabbította a lábát zsinórra. Csak ő értette őt. És a többi számára beszéde gyorsnak tűnt, mintha sebességgel és nyikorgásosnak tűnne, mintha a hélium lélegzett volna…

– — ebédre? Lehet, hogy ebédel és Firefoxot is elfoglalhat, első reggelit, második és öt vacsorát?.. – Stasyan felháborodott. – A koponya nem reped, ugye? Te, Chmoriko, – és Stasyan felcsapta Cherevich lábcsontjára, amely szintén kiszabadult, és lassan ugrott a levegőbe lógva. Ugyanakkor rögtön a korunk sebességéhez zuhant. – Nos, akkor most szopsz nekem?

– — Orr! – válaszolta a lassan ugráló dombvidék Casulia.

– — Üljen az orromra? Tehát nincs orrom. Nem vagyok kopasz macska? Hogy van egy orra. És van egy csomó. – megerősítette a verébet, és a gömbös orrra erősítette a szemét a gumón, ahonnan a bajusz kiállt.

– — A legfontosabb, hogy a nyelv legyen. – tette hozzá Cherevich tiszteletes. – beszédes és rohadt, mint egy veréb…

De Stasyan már nem hallgatta őket, és nem nézett rájuk. Az orra érdeklődött egy bajuszból álló lyukból, amely lassan kiugrott a lyukból. Anya volt, de Stasyan ezt nem tudta. Vett egy szalmát, amely a közelben fekszik, felment, becsúszott az orrába, és egy helyre csapott, orrával és bajuszával a lyukban. A szalma lassan keveredik, majd ugyanaz a lassú tüsszentés követi. – Aaapchkhiii … – repült ki az orrlyukakból és lassan is. Stasyannak még be is sikerült lehajolnia, miközben a szalma megérintette a talajt, és a vakond megint kiugrott, és lassan megmutatta: a bajusz, majd az orr elején. Veréb ugyanezt tette, és elmosolyodott. A szalma lassan keverkedett, és Stasyan bajuszokkal kötötte össze. Volt egy lassú tüsszentés és egy szalma, mint egy szárnyas feszítővas, lassan, de monumentálisan repült ki és bajuszra húzott.

– — Ahhh!! – kiáltott fel a vakond, és odajött, lehúzta a szalmáját bajuszával, fájdalmas fájdalmat érezte, és gyorsan elmenekült, mint egy csótány. Stasyan szomszédosan megragadta a gyomrát. És a csapat csak egy ugrással vonult vissza az idő múlásával. Stasyan unatkozni kezdett és sétált: itt-ott. És csak azt sajnálta, hogy bekötötte a bajuszát, amikor észrevette a közelben egy új szárnyaló almot, amely egy anyajegy megrémült. Veréb jött fel és boldogan mondta:

– — Ohhhh, mennyei erõk, bozontos felhõk, sült nap, köszönöm!!! Ohhh, mennyei erők!!!!! – és eszébe jutott a legyekről, és legyekké tört, majd azután összegyűrődött, és elkezdett várni a legyekre.

– — Nos, hol vannak? – a veréb hangosan aggódott.

– — Itt vagyunk, utolérj! – válaszolta Zasratich koponya.

– — Igen, nem te. Beteg vagyok, legyekre van szükségem. – és Stasyan intett a kezével, hogy a bűz szélesebben eloszlassa.

– — Ah kik ezek a legyek? – kérdezte Cherevich.

– — Most már csak türelem van. – és a veréb elkezdett várni, körülnézett.

Szerencsére az ugyanazon Méz-légy által vezetett kétmilliárd légy maradéka táplálékot keresett, de sajnos az élők közül, akik képesek voltak élelmet készíteni, mint Casulia szilánkok, csak a vakond és mind maradtak a robbanás után, és ő általában nem mászott ki a lyukból és nem csapott be a lyukba, hanem kinyújtotta az arcát, hogy megváltoztassa a hőmérsékletet. Vagy talán még mászott is, vagy inkább, amikor véletlenül horkolt a fertőzött területen. Vicsorgó, vicsorgó és horkolózó… és szar.

Honey és népének orrát egy kedvelt szaga borította. És mindenkit bátorított, dühös.

– — Igen, gyerünk! – kiáltotta zümmögő hangon. – Itt van? Repüljön le ezen a dermisz halomon, és egyél bisztrót. Tömegünknek erőre van szüksége. – és egyszerre repültek, és verébre telepedtek, de agyuk nem működött a hosszú éhezés miatt, és ismét ugyanarra a csalira estek. Az alom megfagyott, és Stasyan azt mondta:

– — Helló, légy drágám!!! Nem ismerte fel??

– — Ó! – Rémülten megdöbbenve, Méz repül, és azonnal megváltozik. – Ohhhh!! Te vagy, mister él? Milyen áldás az, hogy élve látlak!

– — Mint láthatja, és te, egy hülye rovar, nehéz időkben dobtál, és most fogságban vagyok velük, talán még rabszolgaságban is.

– — Hogy vagyunk?

– — Nem, még rosszabb. Használnak engem

– — Hogy vagy??

– — Nem, mint étel, de megállapodás szerint bérelek. És még ha egy kicsit is etettem, úgy szenvedés nélkül, és akkor minden, amit etettem, bennem van. Egyek vagyunk és erős… És te, légy, Drágám, nehéz időkben dobtál nekem.

– — Bocsáss meg nekem, uram, ki fogunk dolgozni – a fegyver súlyos rajjából kórusban.

– — Nos, oké, itt vannak. Akkor repülünk, amíg ezek nem futnak korunkban.

– — Futás? – nevetett légy drágám. – véleményem szerint nem futnak. Még csak nem is mennek.

– — Csak lógnak a levegőben. – Újra megtisztították a legyeket kórusban, és ugyanúgy nevetették.

– — És mi a neve? – Stasyan felállt. – Nos, pokolba velük. Problémáik a problémáik, és az enyém az enyém. Minden kunyhónak megvannak a saját csörgései. Szóval, repülni!!!

És a legyek egyhangúan dübörögtek úgy, hogy a dal kiderült: «És azt mondta, hogy repültek, és átlapozta a szárnyát. És mintha a Csernobili sztyepp mentén felemelkedett volna a föld fölött.»

– — «Föld», idióták! – A kiáltás javította Stasyan-t.

A veréb felugrott, a raj felvette, és átgurcoltak Golupy felett. És hamarosan észrevettek, vagyis az emberi időbeli sebességre. És azonnal pánikba estek:

– — Hé, hé! – kiabálták azt, aki odaadta a szárnyat. – Várj, megígérted, paskudin.

– — Meg foglak ölni, egy kutya és egy sakál fia. – kiáltotta Cherevich.

– — Te voltál az, aki megijesztette, és ő dobta el!! – a koponya felrobbant Cherevichnél.

– — Ez nem az én hibám! – kiáltotta és megátkozta a tiszteletes, gyávasan összefonódva.

– — Igen, ah, ah fáj!!! – eltávolítottuk a szárnyaló Stasyan-tól a magasságra. Látta, hogyan mozog a felsők együttese, ahol senki sem állt ki Chmor Iko mellett, mert mindenki előtt a szem előtt állt, és mindenki tudta, hogy ez a vége. Az éhes vége…

Eleinte Casulia Zeka meg fog halni, aztán mindenki más. És a Nagy Galupia eltűnik a föld színéről. És mindenki azt gondolta, hogy a Szent Szekrény kabinetje mocskos nyelve miatt. De valójában ez Mr. eset. Felmerül a kérdés: miért vannak mindenhol uralkodók – olyan bürokraták, amelyek akadályozzák a haladást, de a civilizáció él és virágzik-e? Talán így kellene lennie? Talán így van. De tenyésztünk és harcolunk az életért, és ez jó. Csak most egyre több hely és élelmiszer van minden évtizeddel, és bürokráciánk korrupcióvá válik, és még inkább gátolja az előrehaladást. Előrelépés az űrkutatás és -foglalás területén. Csak akkor leszünk ítélve, ha a fegyverek ismét fontosabbak, mint az élet. És csak az áldozatok révén tudjuk meg, hogy nem jól élünk. És amit a Botva tagjai gondoltak a halál előtt, nem lehetett volna megtörténni. Ezért a kolónia meghalt, de nem egészen. Végül is, Nadezhda halt meg utoljára, és még mindig ott volt, bár nem sikerrel…