StaVl Zosimov Premudroslovsky - NAPBAN. Humoros igazság

– Én? most már tudod…

– Tönkre a vár!! – kérdeztem a másiktól, és ezt nem volt nehéz megtenni egy támadó puska hordójával. Az ajtó kinyílt. Előttem állt három meghökkentő kiskorú, az egyik – egyébként keresztszemű – a zsaruhoz hasonló egyenruhában. Aztán vitték a legközelebbi rendőrségre, és a WC-horkolás soha nem ment.

Az őr hosszú ideig elgondolkodott azon, hogy miként lehet a szolgálatban tartás okát megfogalmazni. És kijelentette:

“… Fogva tartották, miközben megpróbálták ellopni a bio-WC tartalmát belülről, elrejtve az igazságszolgáltatást lakattal, kívülről.”

Mindenki jól érezte magát, főleg mivel az előző fogvatartott, akit valamilyen irodát takarítani kértek, megpróbált elmenekülni és beragadt az ablak mennyezeti gerendája és a tizennyolcadik századi kovácsolórács kiálló részei közé. A tűzoltókat pontosabban tűzoltóknak hívták, tűzoltók pedig azokat tűzték ki. Sajnos a Vészhelyzeti Minisztériumot még nem találták ki. Ezek azt kérdezték tőle:

– Mihez ragadtál?

– Szépségápoló és tojás!! – válaszolta könnyekkel a szemében. Őket is megmentették, és elküldték a házak takarításához, amely ablakok nélkül volt. Éppen ellenkezőleg, tagadásomban álltam, mondván, hogy befejezem az életem, ha továbbra is megsértik az alkotmányos jogaimat, és arra kényszerítenek, hogy távolítsam el a szart a WC-ben. Nevettek az alkotmányról, és felváltották a büntetésemmel azáltal, hogy a vesékben verték meg, majd éjszaka kezdett pisilni, először vérrel, majd szódalommal. De a WC nem mosott!! És én egy óra alatt az életet keresve felszálltam az éjszakai Nevski prospektus kiterjedéseire…

A sors átmenetileg hősnek hozott a városba. Szentpétervár, egy jótékonysági szálló, egyszerűen hajléktalannak hívta az embereket. Adtak nekem egy skonárt, azaz egy ágyat, amelyet fél hónapig levertek a helyi részeg hatóságoktól, tizenötöt a kórházba helyezve, mielőtt elhagytak. A trófeák matracok voltak. Kilencöt halmoztam fel közülük. Összeraktam őket egymás fölé, és majdnem a mennyezeten aludtam. Volt néhány kellemetlenség: a hízelgés nagyon merőleges volt, és egy fa lépcsőn hajoltam. Az élet a szokásos útját tette: reggel – este, ebéd – WC-vel, és így minden nap. Fizettek nekem és Lyokha Lysy kormoránomnak, aki tizenöt éven át két felsőfokú végzettséget végzett a második emeletünk nyugodt állapotáért. Nem különbözött szemmel, és tizennyolc éves volt a vörös színében. És mivel nehéz volt ilyen szemüveggel szemüveget szerezni, a rendelkezésre álló készletből három keretet szemüveggel összehajtotta és rézhuzallal kötötte össze. Tehát száz százalékos látomást ért el. És kezdtem méltóságteljesen nyolc szemű viccgel. Vele együtt éltünk vele egy családban, csakúgy, mint a zónában, gyökereink voltak és kenyeret sütve osztottuk meg, de valamilyen oknál fogva nagyobb darabot adott nekem, vagy tiszteletett engem, vagy éhes ostrom időpontokra tápláltak, hogy meghosszabbítsam életem a húsom. Minden reggel felébredve találtam az asztalomon egész vagy több napra szóló rendelkezéseket. Idős emberek és más korosztályú lakosok, akik gyakorlatilag nem olyan távoli és nem túl rövid helyekben ültek: a legkisebb tizenöt éves volt, önként megosztotta velünk a táplálékot, különféle módon szerezte meg a népesség gazdagabb rétegeinek, az úgynevezett otthoni apró lopásait és kivonatait.. Mindig ellenztem és visszatértem ezt, és ezért tiszteletet adtak, amikor aludtam. A kopasz örült ennek a figyelemnek, és elkezdett zsírt fogyasztani.

Egy fagyos reggel felébredtem. Hó esett az ablakon. A szokásos módon felkelni lustaság volt, és nem volt terve a pénzvásárlás, főleg tegnap óta, és a fejem megállt. A kopasz ember, mint általában, olvasta valamit a fejében, csak az ajkán mozogva. És mindez folytatódott volna, ha nem a régi hetvenéves kormorán-visszaeső, tengerész, távolsági tengerész, nyugdíjas és finn gyökerekkel rendelkező hajléktalan Methodius megjelenéseként. Szeretném megjegyezni, hogy az elítélt általában a kasztokkal kommunikálnak, mint ebben az esetben. És több kaukázusi, mint finn akcentussal beszélt.

– Nos, paraziták, van egy szomorú? kezdte a vállát. Megfordultam, Bald letette a könyvet. Egy perc telt el.

– Mit kell, öreg? – kérdezte Bald és eltemette magát egy regényben.

– Hagyja abba a dosszié nézését, vegye el az aranyszálakat, azaz engem, és menjen kövérre. Négy évig nyugdíjat kaptam.

Szavai után körülbelül két perc telt el, és a friss hó ropogott a lábunk alatt. A távolban volt egy üzlet, ahol aludt valami grúz. Bementünk és kétszázat rendeltünk. Maszatos és pirítós módszerrel:

– A tatárok nem élnek pár nélkül! – megrendeltünk még száz. Ezután a régi pirítós után:

– Isten szeretje a háromságot! – ezeket a szemüveget is leürítettük. Aztán csendben beszélgettünk, mindannyian saját magukkal, és csak Metius nem hallgatta el, és elmondta magának, hogyan kapta meg az első ciklus a rendelkezésre álló öt közül. Nem voltunk szabad hallgatók.

– A hajónk Kyuubival jött. Elmentem a bátyám falujába. Idtünk egy hétig. Tehát reggel összegyűltünk a házvezetőnővel, a denaturált anyag után, és elmentünk a házhoz, ahol az esküvő volt. Gratulálok nekik, és három levelet küldtek nekem… Körülnéztem, és láttam egy halom téglát magam mögött, míg a bátyám holdfényt és fejszét ment, összes követ vettem a kunyhóban, seb volt, igen, a menyasszony közvetlenül a homlokán volt. Utána elkezdett megverni az ablakokat. A halomnak nem volt ideje véget érni, amikor már három évig börtönbe kerültem. Mit mész még? – befejezte és elment a fogyasztási cikkek bárjához.

Sokat ittunk és hosszú ideig még egy snack is volt. Este Lysy tetejét lebontották, és másokba kezdett rohanni. Megnéztem ezt a bespontovoe órát, és a részeg oldalsó csapot vezettem a kunyhóba. És Methodius, amikor megkapta Lysytől, véletlenül vagy sem, a szeme alatt az asztalon dübörögött és a padlón állt.

Reggel reggelente tompa hang és Bald feldühöngött felébresztése. Kiderült, hogy amikor alszik, egy feldühödött Methodius repült a szobába egy lábszárral, és közvetlenül a homlokára ütötte az alvó Lyokhát egy mankóval. Felugrott az ágyon, leesett a padlóra, felállt egy szőnyeggel és felpattant a régira. Aztán emlékszem, hogy egy szunyókán keresztül volt egy harc, amíg el nem választottak. Kiderült, hogy amikor elvettem Lysyt a kocsmából, a részeg Methodius elvesztette eszmét. A bezárás előtt kulturálisan kiszállították az utcán, és ösztönére támaszkodva hazajárott.

– Te dobtál, Kopasz!! – Felcsusszant, mint egy gramofon, és már nem zúgolódott, hanem nagyapja, aki már a földön fekszik, hátul lefelé.

– Hogyan? – kérdezte, megragadva Methodius torkát, és úgy ülve, mint egy disznó. Kopasz a kezével.

Abban az időben az öreg kormorán, a középkorú kormorán alól kipróbálva kicsavarodott a bal füléből, és kihúzott egy szilvát az orrából. A kopasz ember kezet nem engedte, és fejét fújta.

– Jó, természetbeni. – Próbáltam megnyugtatni a fiatal kormoránt. – Hé, hajléktalan emberek, pazarolja őket az ágyakra. Mondd el nekem, Methodius, mi kezdte zümmögni?

– Én!! – Ha nem engedte el Bald, a nagyapja igazolni kezdett. – Alszom, természetben, úgy érzem, hogy valaki szúr rá, kinyitom a szemem – hó. Költöztem és felálltam. Megfordulok, és előttem van egy nagynéném és villamos, tíz centiméternyire tőlem. Az éjszaka hideg, másnapossággal, és Lysy, a szarvasmarha is dobta, ah! Yay!! Yay!! – háromszor kiáltotta Methodius.