Margit Kaffka - Csendes válságok

Pedig ezt még akkor nem vette észre a fiú.

Világos, gondolta – hogy itt egy kis szerelemnek kellene jönnie. Csinos, elegáns kis flörtnek, amit okosan lehet csinálni, és épp a kellő időben befejezni. Soha nem volt ennél kínálkozóbb helyzet.

És így vélekedtek mások is. Izácska meg a férje meg mind a nénik, akik odajártak uzsonnázni. Kérdezősködött a Baba is, dúdolva halkan a csipkepárnái közt, a maga nyelvén: – Igaz-e? Hát igaz?

Magda kiemelte, az ölébe ültette – Péter fölé hajolt, és összerebbent a hajuk.

Világos, hogy így kellett volna folytatniok, hogy végezhessék valami enyhe könnypermeteggel, leánycsalódás borús kis álmával, ahogy szokás. Most mindjárt el kellett volna pirulni a leánynak fülig.

Nem pirult el. Felállt, elsimította a haját, és míg a tükörbe nézett, azt mondta: ohó! Azért sem!

Péter elnézte a hűvös szemű, délceg leányt, és olyan érzéssel, amiben csodálkozó öröm is volt, mondotta magában:

– Hátha ez más! Ha nem olyan, mint a többi?

És mégis – csupa szokásból talán, a rendes módszerét próbálgatta. Egyet a sablonok közül, amiket ő maga unt már legjobban.

Ez leány – nobilis, jó – tehát nagy gyönyörűsége telhetik a térítőmissziókban.

És szörnyű elvetemültséget fogott magára. De mennyire csodálkozott és gyönyörködött; amikor nem látott a leányon meglepetést, elszörnyülködést. Magda bólintott, szó nélkül, megegyezően, mintha mindez így volna rendjén. Asszonyokról beszélt és minden egyébről. A leány megint bólintott; egyszerűen, nyugodtan, mint aki mindent megért.

Ez tettetés volt pedig. Hisz csupa újságokat hallott, vagy egész másképpen sejtette az ilyen dolgokat azelőtt. De érettnek, tudatosnak akart látszani, és rövid idő múlva ilyen is lett. Utóbb már maga is mondott véleményt kétes jelentésű dolgokról, de közben úgy kikerülve a maga nyakig begombolt, fekete ruhás alakját, hogy így csinálva, szinte kacérságszámba ment a dolog. A másik ilyenkor vigyázva túlozta az udvariasságot, mert k ö z ö n s é g e s e n a nem így s z o k t á k . Rendszerint tiszteletlenséggel válaszolnak az ilyenekre a férfiak.

Nem szeretem – gondolta egy este a férfi —, de nem bánnám, ha mindig itt járna-kelne a szobámban a puha lépéseivel, ha egyedül vagyok. Nem izgat, nem nyugtalanít – világos —, csak szeretném, ha mindig itt teremne, mikor valami mondanivalóm van. Szembe ülve velem összekulcsolná a fehér kezét, és hallgatna; mert olyan szépen tud hallgatni, kérdezni az okos szemével. A közelében új, érdekes gondolataim támadnak.

Most már igazán nincs mitől félni – gondolta a leány is —, Iza most tévedett. Mi sohasem leszünk szerelmesek. Ah, ehhez már nagyon is jól ismerjük egymást.

Volt úgy, hogy az utcán is találkoztak. Ha fáradtan, cél nélkül bódorgott a leány – honnét, honnét nem —, egyszer csak előtte terem a fiú. “Most jön velem – viszem!”

A leány megy utána – elnéző, gúnyos kis mosollyal. “Ha szabódnám, azt hinné, jelent valamit.” És mennek furcsa, kanyargós utcákon, a leány azt hiszi, már eltévedtek. Ezen bolond, gyerekes jókedvük támad – és kacagva érnek egyszer csak az Iza lakása elé. Ott a fiú sarkon fordul, és hirtelen magára hagyja a leányt. Egy fél óra múlva mégis visszakerül.

– Hol járt?

– Sehol! Haza akartam menni, de itt mégis jobb.

Március-idő van még, és korán elfekszik az alkony. Izát olyankor az anyósa oktatja odaát – őrájuk a Baba vigyáz a rózsavirágos, pici szobában.

Mégis szomorúak, fájósak voltak soká az ilyen alkonyatok. Egymás mellett ültek az ablaknál, de a leány kinézett az utcára, az ormótlan, nagy bérházakra, amiknek cirádái közt megül a köd.

– Nem értem! – tört ki a férfi. – Nem tudom, mit akar az életével voltaképpen. Azt hiszi – mert olyan magasra helyezkedik az önhittségében, mint egy kőbálvány —, hogy igazán megkövesül majd? Jön az élet forró, eleven hulláma, és halomra dönti az elméleteit. Ne higgye, hogy megállhat ellene. Az elsőnek hiszi magát az istenkísértők között? – Dehogy! Megpróbálták százezren már, és rajtavesztett mind. Hogy fogok nevetni rajt’ – amikor mégis nagyon szerelmes lesz.

– Nem fogná megtudni senki!

– Nézze! Tegyük fel, hogy végigcsinálná az életét így – bár a családja tradíciói beh mások! Egyszer elmondták a nagymamája történetét. Milyen szép és igaz! De mondjuk, hogy maga következetes: Mit ér el vele? A szenvedély továbbra is éltetni és pusztítani fog a világon – és maga egyszer csak meghal – mint a nőegylet alelnöknője – tisztes hosszú élet után – aminek sohasem ismerte a zivataros teljességét. Meghal, és nem élt egy napot sem.

– Tudom – mondta a leány és egyre kinézett. – Tudom – hogy az mindegy – egészen. Azt hiszi, jobb a másik? Hagyni, hogy dobáljon valami őrült önkívület – messze végletek közt —, folyton szomjúhozni és soha el nem érni valamit – ami nincs is. Kifáradni holtra és elveszíteni még annak a hitnek finom gyönyörűségét is, hogy hátha lett volna valami? Egy édes titka számomra az életnek, amit nem kerestem meg. Egy függöny, amit szabad akaratból nem lebbentettem félre.

– És azt hiszi, a tudományoknak szükségük van egy szőke leány fejére, hogy életben maradjanak?

– Nekem van rájuk szükségem: De én Istenem! Talán a nagykerekű gépeknek van szükségük éppen egy ilyen akaratos fiúra – aki e g y m a g a tud éppen elbánni velük? Még ha ki is talál a számukra valamit – egy csavart, egy forgót —, azt hiszi, nem jött volna rá valaki más? Persze, különös fontossága tudatával fog meghalni – uram?

– Egyformán fogunk meghalni. Maga talán úgy, mint egy búbos galamb – én olyanformán, mint egy jó nevelésű vizsla. Egyéb különbség alig lesz köztünk.

Veszekedtek – csúfolódtak. Meggyötörték egymást elméletekkel, cinikus és mégis költői ötleteket kacagtak bele egymás szentségeibe, letépdesték a lelkükről az illúziókat, Hogy ú g y lássa a másik, csúf karikatúrában. Rosszak, léhák akartak lenni mindenáron – és már úgy fájt nekik, és érezték, hogy egyszer csak rohamosan fel fog oldódni mind a sok erőszak. Úgy történt.

Együtt mentek haza egy estén, és a leány lakása jó messzire volt. A gázlámpák fehér világa babonásan megtompult, szétmállott az esős, tavaszi estében, a finom, párás légben.

Péter eldobta a szivarját messze – és apró tűzszikrák pattantak szét a nedves aszfalton. Lassan mentek egymás mellett – és beszéltek most egyszer, először úgy, ahogy jólesett nekik. A férfi mondta:

– Imádom az estét – ahogy a reggeleket gyűlölöm. Ha látná ezeket az utcákat hajnalban – a fáradt pincéreket, az álmos pékeket, a sáros leányokat! Milyen kongó, üres fővel ébred a világ a kelletlen munkára. Nem érdemes otthagyni azért a zsongó semmit – kimerült agyvelők tompa zsibbadtságát. Mondja, nem érzi az estét? Éber vagyok, mint soha máskor – talán nem is egy, de száz ember életét élem, vagy sok új ismeretlen érzékem támad egyszerre. Azt hiszem, külön idegszálam van minden vibráló érzéshez, és külön ismerem mindeniket. Ha csupa élenyt lélegzenénk, akkor lehetne ilyen emésztő, lázas, édes életünk. Imádom az élet hatalmas, ijesztő hullámait a halántékom körül – a képtelen gondolatokat, amiket valószínűvé tesz az este. Mondja, nem ismeri? Igazán?

– Félek – súgta a leány. – A gyermekkorom estéire kell emlékeznem. Hétéves voltam – szomorú, vézna kisleány —, és mindent megértettem, amit a nagyok beszéltek. Emlékszem a nagyapám szigorú, kemény arcára – az ősz szakállára, és hallom, amint káromkodik a tornácon, és végigver az ostorával a kutyán. Mi benn összesimulunk az anyámmal, és nem merünk szólni, amikor bejön. Emlékszem a gyér világosságú tanyai szobára – a fuldokló csendre, amiben nyitott szemmel tépelődöm egy sarokban: “Hátha álom mindez – az anyám, én a – kutya is álom. De nem lehet felébredni!” Azt hiszem, beteg voltam, hogy ilyen gondolatok gyötörtek. Noha borús, szeles estéken szökve mentünk el anyámmal – a szérűkön át, a nádas felé. A vércsét hallottuk vijjogni fenn, vagy sűrű, pernyés füstöt dobált az arcunkba a szél – ha valami tanyaház vagy falu égett a távolban. Anyám úgy húzott magával. A láp szélén, a csárda mellett állt a kocsija annak, aki második férje lett. Mindig velük voltam, és értettem, amit mondtak. De milyen szomorú volt minden. Alig mosolyogtak. – nehéz, komoly szókat mondtak – a végzetről, a halálról, a szakításról. Úgy fáztam. Nagyapám még komorabb volt otthon, és az anyám sírt, mikor lefektetett. Lássa – ilyennek tudom én a szerelmet. És később is voltak esték, hosszúk, rémesek – mikor már férjnél volt az anyám megint – és mégis egyedül ült velem —, komoran, sápadtan öltögetett kicsi gyerekruhát, és felzokogott.