Margit Kaffka - Csendes válságok

– És te? – kérdezte tőle Sára.

– Mit… én?

– Miért nem mentél férjhez ahhoz az okos képű kis professzorhoz, aki a nyáron akart?

– Az más! Nem akarom ráfogni, hogy a Mariska húgom miatt egészen – de azért is. A kisleánynak első szerelme – és boldoggá teszi —, olyan szerény kis gazdasszony. A nyáron még én is tudtam volna olyan lenni – de ahhoz másforma ember kellene mégis – hogy a kedvéért. És most már – nem is tudnánk mi többé úgy, derülten tenni-venni a mázos csuprok és bádogsütők közt, eseménytelen napokon át.

És Sára mondta:

– Megmérgez minket ez az élet, a sok elmélet, a betű. Hidd el, hogy éppúgy vadásszuk az élet finomságait, sűrített és izgalmas gyönyörűségeket, mint ez az egész bolond nagy város ott kinn. Csak épp hogy mi a könyveinkből, a mesterségünkből idézzük fel. Hisz látom, ti együtt éltek a világirodalom valamennyi hősével meg hősnőjével – mindent a magatok külön szemével néztek —, és ez árt. Ez a szegény Fánni hideglelést kap minden komolyabb esetnél a klinikán, és én nem alszom éjszakákon át, ha egy kicsit szokatlanul viselik magukat azok az átkozott, parányi férgek a zselatinon.

– És a fiúkollégáid nem így vannak?

– Ah, dehogy. Pompás gyerekek azok. Látnád, hogy átdőzsölt éjszakák után micsoda éber nyugalommal dolgoznak a boncolóasztalnál, és milyen biztos, erős a kezük. Mit ér a miénk finomsága – tudod-e, hogy még ügyesebbek se vagyunk?

Mária szólt közbe, komolyan, feddőn:

– Nekünk pedig mégsem szabad így beszélni, érted! Belefogtunk, mert jobb választásunk nem volt – és ugye, visszatérés nincs. Már hozzáformálódtunk ehhez az élethez, és nem kár értünk. Leányból van elég; és így talán valami hasznára is lehetünk valakinek. És mi volnánk a kezdet, az úttörő gárda, holmi reakció még korán volna, és nem egészséges. Mi nem térhetünk vissza – Bózsi talán…

– Semmi áron, kis anyó! Lásd, most szorgalmas vagyok. Az éjjel fenn olvastam, állva, az előszoba lámpája alatt. Úgy füstölt – és a szobaleánynak egy bársonyövet adtam, amiért el nem oltotta. Schillerről való kritikákat olvastam. “Es siedet, und brauset, und zischt” – és a vízvezeték csapját nem bírtam elzárni jól. Micsoda nedves hangulat, és hogy fáztam! Szegény Tamás! Úgy – csipkebatisztban.

– Jaj, Istenem – Istenkém, de mikor ott volt a nagy kendőm a szögön!

A szögletből hangzott ez az éles, sivalkodó panasz. Ott, a kályha melletti zugban, amit egy ócska köténnyel elfüggönyözött könyvespolc segítségével rekesztett magának, ott székelt Fánni, a sárga Fánni, a jó, az élhetetlen – az orvosnövendék Fánni. A kis ketrecében – épp olyan komikus, mint ő maga —, a többiek közt is mindig egyedül volt. Az íróasztalát a falnak fordította, a kendőjét – mert örökké fázott – a két fülére is felhúzta, azután se látva, se hallva körmölt napokon, estéken át – mert ahhoz lelkiismeretes volt —, hogy titokban, éjszaka fennmaradjon. Néha órák hosszáig úgy tanult, beszorított füllel, félhangon mormogva, mint a gyermekek. A csenevész kis alakját most valami óriás, bő ujjú, zöld bársonyruha tette ünnepélyesen éktelenné. “Szegény egyetlen nénémé volt” – szokta mondani sokszor. A két karjára könyökig érő ujjvédőt húzott, hogy írás közben a ruha ne kopjék, úgy szöszmötölt ott, mint valami boszorkánykonyhában, egy borszeszlámpa kék lángja körül.

– Mit csinálsz, Fánni? – kérdezték.

– Látod, hogy herbateát! Ha akarod…

– Kell az ördögnek – idegeskedett Rózsi —, inkább nagyon kérnélek, hogy itt az orrunk alatt ne rontsd a levegőt az ilyesmivel.

– De kérlek, tudod, ez már sok!

Lassan előrefordult, és ránézett a többire, a szemében azzal a sztereotip mártírtekintettel, ami (Rózsi mondta) – a boldogságos szűz Máriát is kihozná a béketűrésből. Ilyenkor mind, ezek az alapjában jó és eszes teremtések valahogy belső szükségből kegyetlenek és gyerekesen szeszélyesek voltak ezzel a lelki nyomorékkal – és nem tehettek róla. Pedig ez a szegény lélek igazán jó volt, csak tolerancia, béketűrés nélkül való – afféle erőszakos, provokáló és megbotránkoztató jóság —, azonkívül a végletekig nevetséges.

– Hát tudod, ez sok – mondta még egyszer. – Ti egész estéken nem hagytok tanulni, éjszaka is fecsegtek, és nekem ennyi sem szabad. Ha tudná szegény, egyetlen, jó nénikém.

A Bózsi hegyes ujjacskái belemarkoltak a Mária kezébe, az ajka reszketett a türelmetlenségtől, mint egy fiatal, ideges leánytigris, úgy szökött fel:

– Fánni! Utálatos vagy! A szemed akkorára mereszted, mint egy kávésbögre, és olyan pókhálósan nézel. Hát mi bajod? Jaj, te hüllő! Vajon nincs úszóhártya az ujjadon?

– Most hallgasson, Bózsi! – parancsolt rá Mária, és a cicaleány azonnal engedelmeskedett. Mária komolyan haragudni kezdett, amikor magázta őt.

– Igazán – mondogatták halkan a filozopterek (furcsa, hogy itt ezen a különbek) —, jobban kellene bánni szegénnyel.

Ezt már sokszor elhatározták ők együtt. Ez a Fánni árvaleány volt, szegény és törekvő. Tele volt valami csodatevő, szívós energiával, elpusztíthatatlan önbizalommal. V a l a m i akart lenni, és fölnevelni a két öccsét. – Ez az a dolog – mondta néha Mária —, amiért mégis ő a legboldogabb mindnyájunk közt. Ő tudja, miért él, és nem fogják el ilyen modern kétségek.

Bózsival az elfojtott harag még felboríttatott egy széket – a csodafinom lábacskájával tette, valamelyik mosolyogva nyúlt érte, azután csend lett. A teafőző sistergett, zümmögött, és mintha valami ismerős hétköznapi nesz hangzanék, tollpercegés. Bózsi hátrarezzent:

– Ki ír most itt? Ah, már itthon van, Lóna?

– A kis fehér boszorkány! Észre se vettük.

Mindenki arrafelé fordult, ahol, az ablakfülkében, az írása fölé hajolt a másik remeteleány, Lóna.

Szép, stílszerű kicsi íróasztalnál, amit a préseltbőr karosszékével együtt hazulról hozott, csupa igazán szép és összeválogatott apróságok közt ült Lóna. Finom, érdekes arca volt, és olyan színű, mint a valódi csipkék a lila posztópongyoláján. A könyv is, amit a kezében tartott, lilaszínű volt, rajt ezüst betűkkel a cím: “Mémoire.” Valamivel odébb a mottó: “Nem éget már a könny, csupán ragyog.” Ebbe írt most is lázas gyorsasággal, közben néha olyanformán, mint Duse szokta, a tenyerét kifelé fordítva, simított végig a szemén. Lehet, hogy csakugyan könnyet morzsolt el, de ha nem is úgy volt, ő maga hitte bizonnyal, és ez elég.

– Bernátéknál volt ma, Lóna? – kérdezték.

– Igen! – felelte halkan, és tovább lapozott, de látszott rajta, hogy fog még beszélni, és hallgatva várták mindannyian.

Hallgatag megegyezésből egyikük sem tegezte. Ez a finom, leheletszerű leány tele a test arisztokráciájának tudásával, s valami fejedelemnői szerénységgel, amely vitás ügyekben mindig elhallgatta a véleményét – és a jó ügy védelme helyett az előkelő passzivitást választotta —, mégiscsak imponált nekik. – Bolond dolog – szokta volt mondani Bózsi —, de olyan következetesen pózol. A hajához éjszakára is hozzákötötte az idegen tincset lila szalaggal, és ezért minden este hamarább ment a többinél a közös hálóterembe. Mindegyik tudta ezt, de úgy voltunk vele, mint a férfiak szoktak ilyen esetekben. Hálásan vették, hogy valaki annyit fáradt az illúzióikért.

És Bernáték? A háziúr – Józsi bácsi – távoli rokona Lónának, a felesége révén. Olyan negyvenesbe járó ember lehetett, családapa és akadémiai tag. Írói körökben pénzügyi notabilitásnak tartották, a banknál pedig, amelynek igazgatója volt, jeles politikai írónak. Az asszonyok imádták mind – Lóna legkivált —, és egyszer, a tárlaton kiállított képét ibolyacsokrokkal tűzték körül a kollégium leányai. A Lóna kedvéért.