Margit Kaffka - Csendes válságok

Az orvos kocsija épp akkor fordult be a park bejárója elé. A leány kihajolt, és hangosan, merészen lekiáltott:

– Winder, jöjjön fel, valamit mutatok!

Egy-két lézengő asszony észrevette, és összemosolyogtak, de hát senki sem törődött velük.

… A férfi pedig állott előtte nagyon tiszteletteljesen, nagyon komolyan és egy kicsit idegenül.

– Nem tudom, örülhetek-e magával, hiszen olyan rövid ideje, hogy a barátjának mond. Aztán meg mit is érne az én örömem. Magát ünnepelni fogják a szezonban híres, idegen emberek, és csupa véletlen, hogy csodásan szépnek láttam a képét én is. Szegény falusi ember! Maga el fog menni innét, és én nem akarom, hogy képeslapot küldjön nekem egy évben kétszer Olaszországból vagy máshonnét.

A kicsi kanapén ültek, és a leány zavartan nézegette a cipője orrát, amely idegesen bukkant ki néha a puha batisztfodrok közül. Aztán csend lett. Valami meg volt dermedve közöttük, valami küzdött, vívódott a levegőben, a csendben. Aztán egyszerre megragadta a leány kezét a férfiú.

– Klára! Én biztosan tudom, hogy elveszítettelek!

A leány egy darabig ült még egyenesen, mereven, és a szája szöglétében egyre erősebb remegés támadt. Valami szorította a torkát, aztán egyszerre ott zokogott, vonaglott a férfi vállán. Megeredt minden komoly és szelíd érzése, és előtört olyan édes, harmatos könnyekben, amilyeneket gyermekkorában sírt el utoljára az édesanyja szívén, és a becéző, vigasztaló, remegő szavak ellen úgy fuldokolta egyre:

– János, hát én nem tehetek róla…

Eljött az alkonyat, és leszállott halkan a hegyekre, és könnyű párák emelkedtek a folyó felől. Ott fenn pedig az erdő tollazatát egyre ingatta, borzolta, fodrozta a szél. Ők ketten még mindig együtt ültek.

– Klára – mondta halkan a férfi —, hisz nekünk nagy, komoly megbeszélni valóink is vannak.

– Nem, ne még! Most ne! – esengett a leány.

Aztán újra ültek szó nélkül soká. Egész sötétes volt, amikor Winder felállt.

– Klára! Azt akarom tudni, tekinthetem-e mától fogva igazán a menyasszonyomnak. Akar-e olyan nagy áldozatot hozni, hogy itt maradjon a hegyek közt, az én feleségem legyen?

Szép lelkes szemével a leány tekintetét kereste, de az talányosan rejtődzött az alkonyatban.

– Jól van! Hát ne feleljen most, de holnap elvárom a levelét. Igen? A leány bólintott, és szótlanul, mereven a falhoz támaszkodva állt még akkor is, mikor az orvos léptei halkan zörrentek odalenn a kavicsokon.

Feleségül kérte. A német ember alaposságával és mély érzelmességével mondotta el szép, alárendelt mondatokba formulázva, amit odalenn, valahol a pusztán két szóval, egy forró öleléssel adnának tudtul. Az enyim vagy, viszlek! És mégis olyan szent, olyan tisztes és nagy volt az ő naiv önzésében: “Hozzon áldozatot, maradjon nálam!” De lehet-e itt áldozatról szó? Nem azt jelentette-e az egész: “Én kárpótolni tudlak mindenért, szeretlek és te szeretsz, mi közöd egyébhez. Mi neked a művészet és a sok idegen ember, senkinek sem borulhatsz többé sírva a nyakába! Nem félsz egyedül maradni?”

De ezeket csak a leány izgatott lelke visszhangozta senki! Egyedül lesz. Divatba fog jönni, beszélni, írni fognak róla, dicsérik, bírálják, irigylik, és nem lesz egy őszinte, igaz embere, akinek mindenképp jó legyen ő, lekritizálva is, elfelejtve is, lehetetlenné téve is. És hátha csalódott magában, és csalódtak benne? Ha az első, agyondicsért, nagy reményekre jogosító próba után hasztalan fog küszködni, újra meg újra, silány, erőltetett dolgokat teremteni, az emberek akkor gúnyosan elfordulnak majd tőle, iszonyúan kegyetlenek lesznek – ó, annyi példa van erre —, és ő akkor is egyedül lesz. Ez az ember pedig, akit szeret, és aki megtalálta őt magának, szenvedni fog a távolban őmiatta, és nem lesz soha boldog. Pedig csak az ő két nyugodt, tiszta szemében találna mindig enyhülést.

Itt maradni! Elfelejteni mind a régi életet, a derekas küzdelmeket, a sikereket, a reményt, a változást, a jövőt is elfeledni. El! És nem kívánni többé a szabadságot, az erőt, az érvényesülést, nem örülni többé a sikernek, amely szárnyakat ad, és a pénznek, mely a szárnyakba lendülést, erőt. Nem várni semmit az élettől, hallgatni a fenyőzúgást, élni ma úgy, mint tíz év múlva, barátkozni az állomási asszonyokkal, babot főzni pénteken és szombaton lencsét.

Észrevette, hogy a közkeletű probléma előtt áll, amelyet százszor is megírtak már tendenciózus regényekben. A nő eltér “igazi hivatásától”, szobrot farag, regényt vagy képet ír, küzd, elfárad, szenved, aztán megtér a családi lámpa enyhe körébe, és harisnyát stoppol a többi csendes, téli estén. Ez ma még olyan törvény, mely csaknem a természeti erő kényszerével hat. A család, ez az igazi, mondja a nyájas olvasó, és minden egyéb csak retorika. Igen, igen! Oly könnyű, oly háládatos ezt megírni, de mikor az ember saját szíve vére hull a csatában, amit a kétféle lehetőségek vívnak, és egyik olyan gyötrelmes, mint a másik.

Miért nem lehet valahogy összeegyeztetni? Például, ha itt maradna, de egészen külön, a saját életét élné, feljárogatna valahogy a fővárosba, sokszor egyedül is, általában mindig egyedül lenne, amikor jólesik, és csak szerelmét adná az urának, nem a szabadságát. Ejh! Ez naiv gondolat volt. Napról napra megújuló küzdelem volna, és nem érne semmit. Erre pazarolná az összes lelkierejét, és boldogtalan volna. Vagy hátha most elmegy, de hiszen az orvos is feljár néha Pestre, meglátogatná, vagy együtt utaznának el valamerre! Pfuj! És eszébe jutott minden utálatos kényelmetlensége, nyomorultan alacsony volta egy szabad viszonynak: a pincérek, akik összemosolyognának a hátuk mögött, a nők szemüket forgatnák, s a férfiak csettintenének. Nem, sokkal normálisabb lélek volt ő azért, mintsem kiabáló rendellenességekkel beérje. És, mint a legtöbb nő, nem is a fizikai egyesülést látta fő célnak. Sőt, inkább valami nagy, finom, tartós és örökké megújhodó szerelmet, ha lehetne!

És elkezdte a levelet és újra kezdte, százszor összetépte, és zokogva, tanácstalanul borult az ágyára.

Ma, igen ma volt az, hogy a szíve verését számlálva marasztotta a perceket, és azt mondta önmagának: “Boldog vagyok, mindenem van!” Az ma volt, és még nincs éjfél, még tart ugyanaz a nap – és mintha minden elveszett volna.

Másnap pedig nagyon formásan, rendes betűkkel írta meg a levelét.

Hosszú távirata érkezett a tanártól. Azt üzeni benne, hogy a német nyolcezer forintot ígér a képért, és a tárlatra itt hagyná. Hogy jöjjön sürgősen, mert nem intézkedhetik nélküle, és majd folytassa a nyaralást inkább velük, ő augusztusban megy a családjával Skandináviába.

Klára pedig lassan, gondolkozva, és nagyon rendes betűkkel írta meg Winder Jánosnak a választ. Jó barátja akar maradni – úgymond —, kései dolog úgyis a szerelmük, és ő nem tudna már belehelyezkedni az itteni viszonyokba, hogy a házasságra nem úgy kell nevelődni, mint ő nevelődött, és nem akarja boldogtalanná tenni. Hanem azért fog írni mindig. Látogassa meg Pesten néha, majd később, ha elmúlt felettük egy kicsit az idő, vagy inkább ne látogassa, de ő hozzája tartozónak érzi magát mindig, és akarata ellenére is felkeresi a levelével az élet minden fontosabb dolgában, és soha, soha nem megy máshoz.

Sok hamis csengésű frázis volt a levélben, amellyel a maga lázongó nagy fájdalmát takarta, és sok igazi, erős argumentum is volt. De míg ezeket leírta, valahogy önkéntelen sóvárgással mind csak arra gondolt: ó, hátha nem veszik komolyan, ha megcáfolják… mivel is lehetne megcáfolni, amit ír? Ha azt felelné János, hogy elmegy vele a fővárosba, hisz ott nagyobb tér nyílna az ő tehetségeinek is. A leány a protekciós atyafiaira gondolt, ejh, egy kórházorvosi állás egyelőre, az könnyen menne. Nem, ezt nem tenné meg. De hátha biztosítaná őt, hogy itt kedve szerint fog élni, és soha nem gátolja a művészkedését vagy barangolását. Nem, ez sem, hisz gyermekeik lennének. Ejh, hátha semmit sem ígérne, nem tenne engedményeket, hanem eljönne, itt teremne, dacos villanással a kék szemében, kitárt karral megállna előtte és azt mondaná: “Enyim vagy, viszlek!” Ó, Istenem!