Margit Kaffka - Csendes válságok

Csaknem egy hete élt már így. Korán reggel magához vette a festékdobozait, egész nap kinn kószált, és ha elért valamelyik közeli, kicsi faluhoz, tejet meg vajat vásárolt a három szóig terjedő lengyel tudományával és tót idiotizmusokkal, a parasztasszonyoktól. Mindazáltal egy percig se gondolt arra, hogy ő most komolyan dolgozni fog, amíg egy napon valami sajátságos, nagyon rég nem ismert érzése támadt.

Egy erdei kis cserkészút közelébe ért, amely a sűrűből egyszerre bukkant fel, és valami különös kígyós távlatban fehéren iramlott neki a messze, titokzatos, zöld sötétségnek, a gótikus ívek összehajló vonalai, a fenyőerdő borús színei között. Mindegyik fa hallgatott, elmélyedve állt és komolyan, mint egy szent misztériumot, őrizte a létezése titkát. Az ösvény pedig halkan, elveszően surrant beljebb és újra beljebb, a legsűrűbbe, a rejtelmek közé, és a végtelenség érzését keltette megszűnni nem akaró szalagjával. Ahol már nem látta a szem, ott is érezni lehetett, hogy van még, csak a látásunk gyönge a végtelennel szemben.

A leány hirtelen megállt, visszafojtotta a lélegzetét, aztán leült egy kőre, és bontogatni kezdte a vásznait. Már rég idő óta hitte, hogy neki igazában a szépirodalommal kellett volna próbálkoznia, amikor most egy pillanat alatt igazi festőösztön fogta el. Nem gondolt semmit, nem próbálta szavakba foglalni, amit érez, nem disztingvált, és nem csinált hasonlatokat, hanem kifeszítette a vásznat, és vázolni kezdett. A keze reszketett, és elfogta a láz. Megint az a régi, semmihez sem hasonlító izgalma volt, mikor sajátos, éteri illatját érezte a színeknek a pesti utca ködös estéjében. A látásában mámor, érzéki csalódás, gyönyörűség és igazság volt, és érezni vélte az erdő rejtett életét, mohó, lüktető lélegzését. Íme, ez a szent hely, amit mindenki keres és ő megtalálta – hamar, hamar, vászonra lopni, amíg szét nem párázik, lekötni, amíg el nem illant lelkének ez a beidegzett, hullámos állapota.

Ha most hirtelen belopóznék egy józan, fehér fénysáv a fák közé, és egy tisztás halványzöldje bukkannék elő: megtörne, összezavarodna a hangulat. Klára nem mert egy lépést sem tenni, és önkéntelen behunyta a szemét, amíg ecsetet váltott, vagy terpentint keresett elő.

Ujjongó lelkében ott volt még a kétely. Hátha csalódik? Nos hát, most vagy soha! Áhítat rezgett a színeiben, nem gondolt, nem akart gondolni semmi teóriára. Lehunyta a szemét, és a hűs ezüst-tónusban kék csillámokat vélt látni, aztán gépiesen nyúlt a festékek után. És minél tovább haladt, annál inkább érezte, hogy most elevenre tapintott, most megérti a természetet és önmagát.

Mind jólesőbben, könnyebben szabadult fel a lelke feszültsége.

Egyelőre nem dolgozhatott tovább. Fölfogta az állványt, és nagy bajjal odáig vonszolta, ahol egyenletes, közvetett napsütés érje. Nem merte megnézni most, hanem a kezébe takarta az arcát, és sokáig mozdulatlanul várta, hogy lecsillapodjék.

A nap már túljárt a delelőn, a leány alig evett még aznap, és itt az erdőn kívül fullasztó volt a hőség meg a por. Lerántotta a cipőjét, és égő, fáradt lábát lassan becsúsztatta a hűvös, tiszta patakvízbe, míg a fejére ernyős, könnyű szalmakalapot tett.

Csinos lábam van! – gondolta szórakozottan, és lejjebb húzta a szoknyáit, egész ösztönszerűleg.

Abban a percben kocsi fordult be az országút kanyarodóján, és a bennülő két férfi egyike utánafordult, amíg nevetve köszöntötte. A doktor volt. Valamit kiáltott is az igazi nyaralásról, de azt már elnyelte a kocsi zaja.

Otthon nem nézte meg a vásznát, és kora hajnallal kinn volt újra. Az értelme tisztább volt és a keze nyugodtabb. Világosan látta, hogy a talaj kettős lejtése adja a vonalak sajátos rajzát, érezte, hogy mit akar, és el tudta volna szóról szóra mondani az egyes ismertebb kritikusok megjegyzéseit a képről. Most már beosztotta magának a munkát, és érezte, hogy erőt és frisseséget ad a kis lakoma, amit a konyhafiúval maga után hozatott minden délben. A nyaralóvendégeket alig ismerte, azok valószínűleg gyűlölték vagy gúnyolták a különc, idegen leányt, de ő nem tudott róla, és nem törődött vele.

Egyszer, egy ilyen delelő idején lepte meg újra Winder. Fegyver volt a vállán és rajta könnyű, zölden szegett, szürke vadászruha.

– Őzlesre? – kérdezte a leány.

A férfi elmosolyodott, és hirtelen bevallotta:

– Tulajdonképpen magát kerestem.

– Engem? Hogyhogy?

– Kell, hogy megmagyarázzam? Hát a telep végre is az én körömhöz tartozik, és magáért is felelős vagyok. Ott teli vannak pletykával, hogy a magyar “gnädige” folyton az erdőt bújja, egyedül, és én még azt sem kérdeztem meg, hogy nem nagyon ideges-e maga?

– Egy cseppet sem! – nevetett a leány.

Az orvos fürkészve nézte az arcát.

– Lehet, hogy indiszkrét vagyok, de ki fogom vallatni. Mondja, miben fáradt idáig, mert ugye jól láttam, hogy dolgos leány maga?

– Mostanig abból éltem, hogy kiforgattam az emberek lelkét, mint az üres zsákokat, de nem ártottam nekik igazában, csak elcsavartam kicsit, hogy kiütközzék a szeg a zsákból.

– Rébuszokat mond?

– Bocsásson meg, ízléstelen voltam.

– Színésznő?

– Nem. Rajzolgattam idáig.

– Ezután nem fog?

– Nem tudom.

Klára később mégis gondolt egyet, és egyszerűen elmondta, hogy ki ő és mit művelt eddig. A keservesen nehéz időkről egy kicsit szomorú gúnnyal, de azért mosolyogva beszélt, olyan ember módjára, aki röstellne nagyobb kázust csapni a saját dolgából. És valami önmaga előtt is érthetetlen asszonyi ösztönnel hallgatott az öröksége felől.

A csalitos erdőszélen, csenevész lombfák alkotta ligetben lassan nőni kezdett a délutáni árnyék, a bokorrá törpült hegyi juhar ágán rigó szólalt, és halkan, ijedten az ő rekedt, vészjelző szavával cseregni kezdett egy szarka. Kip-kop! hangzott távolabbról, és ott benn a fenyvesnek, az igazi erdőnek komoly kis pozitivistája kopácsolt, kutatott a szegény férgek után.

Később a férfi beszélt. A bizalmaskodás heves ösztöne fogta el, amilyent olyanok iránt érzünk, akiket magunkhoz akarunk fűzni érdekkel vagy rokonszenvvel a további életre. Ők pedig alig néhányszor találkoztak még. De a férfinak asszonyra van szüksége ahhoz is, hogy a lelke megnyilatkozzék; és az itteni asszonyok, az állomáson vagy a Kornyitzky-telepen? Szóval így esett jól. Időrendben, pontosan beszámolt az eddigi életével, évről évre haladva sorra az elemi osztályokon. Ki kényeztette, kit szeretett, milyen volt egy kedves tanítója, miképp hagyott fel egy prédikáció hatása alatt a káromkodással, aztán a gimnáziumi csínyek, az első szerelmei, a pályája. Erdész akart lenni mindig a szíve szerint, de nagyvárosba is vágyott, és ez eltérítette. Aztán a húsz év előtti Bécs, a magyar cigánybanda, amelybe feketére mázolt bajusszal és úgy-amúgy maszkírozott arccal műkedvelőnek állott, és pénzt keresett a hegedűjével éjjelente, aztán a katonáéknál töltött esztendők, és végre – Lavocsne!

Két egyszerű élettörténet volt az övék, és köztük mégis a leányé nehezebb, mozgalmasabb. A természetük, a jellemük csodálatosan összesimult, és az ízlésük mindenben megegyezett. Egyikük sem szerette a feltűnő, hatásos dolgokat, a szertelenkedő és nagyhangú emberi lényeket, és az iskolás ízű, önállótlan lelkesedéseket bizonyos nagy szellemekért és műalkotásokért. Egymást és önmagukat élvezve, szívesen és sokat beszéltek együtt emberekről, és csodálkoztak egymáson.