Benedek Elek - Édes anyaföldem! - Egy nép s egy ember története (2. kötet)

Kiegyezem hiveimmel: szabadelvü programmal lépek föl, de minden községben hangsulyozom, hogy – kikötéssel. Meggyőződésem ellen nem szavazok, ha megválasztanak. Hogy megválasztanak-e? A többség – „több, mint bizonyos“. „Mindössze 3000 forint“ az alkotmányos költség. Csudálatosképpen, majd minden jelöltet ezzel a summával biztatják a kortesei: csak 3000 forint, csak… A Székely Tündérország szétosztását mosolyogva fujják le. Első pillanatban látják, hogy naiv ember került a karmaik közé – s jól látják. Általában, az intelligenciának, ha romlott is a lelke, a szeme igen jó. Az ellenjelölt szélsőbali, maga is székely fiu, piros pozsgás arcu, megtermett legény, különösen a fejérnépek körében igen népszerü. Az asszonyokat táncoltatja, a maszatos gyermekeket tisztára csókolja – erre is, arra is képtelen vagyok. De mellettem a hivatalos hatalom. A főszolgabiró, rettegett, gyülölt ember: oldalán járom be a kerületet. Ugy érzem, hogy szégyenpadon ülök reggeltől estelig. Alig járunk be két-három falut, a három ezer forint ugy eltünik, mintha föld nyelte volna el. Senki sem kérdi: akarom-e, nem-e, minden falu kocsmája az enyém, ott szabadon ehetnek, ihatnak az emberek: választó, nem választó, mindegy. Kinek jutott eszébe, kinek nem, valakinek eszébe jutott, hogy de szép volna, ha a székely falukban is zenekarok alakulnának a nép fiaiból. Nosza, mint a ragadós betegség, terjed faluról-falura a rezesbanda nyavalyája: minden faluban éktelen, össze-vissza játszó rezes bandák fogadnak, két hétig éjjel-nappal nem fogyok ki a müélvezetből – ezek majd mind beadják a számlát a választás előtt és – után. Félénken célozgatok szegénységemre, de a kortesek szemem közé nevetnek.

– Ugyan, ugyan, lájbizsebből is kifizeti az apósa ezt a kicsi költséget!

Az apósom, aki a Duna hullámsirjába temetkezett a – szegénység szégyene elől!

– Sohasem, volt ugy, hogy valahogy ne lett volna, próbálom megnyugtatni magamat. Voltaképpen azt kellett volna mondanom: Szégyen a futás, de hasznos, ám szégyellek megfutni s ha már benne vagyok, végig harcolom a szégyenletes harcot. Ime, búsultam népem romlásán, s magam is a rontók közé állok. „De ha itt kell kezdenem, hogy majd üdvén, javán munkálhassak?“

Benézek a megye székvárosába: nevemet hirdető plakátok a falakon. Ki rendelte? Tudom is én. Nem is kérdezem. A város urai ebédet adnak tiszteletemre, holott nem vagyok a jelőltjük. Pohárköszöntő után pohárköszöntő, mind engem magasztal. Könnyekig meg vagyok hatva, búcsuzáskor a cigánynak egy marék bankót dobok – a választás után átadott számlában ez az ebéd is ott ragyog.

Dombháza is a kerületemhez tartozik, ama Dombháza, ahol éppen tiz esztendeje „kicsi legátus“ valék. Áll még János ur háza, most már nagyságos ur, nem tekintetes, mert három esztendeig ő is hüségesen szavazott az országházában. Huszezer forint volt a mandátuma. Még áll, a ház, még él egyik öreg kisasszony, de már nem kérdi: wie viel Uhr ist es? – holott most már csakugyan nem lát a faliórára fel. Igen kedvesen fogad, aszott kezét nem kapja el kézcsókom elől. És áll a pálinka-masina is, sőt dupla erővel dolgozik, mert minden reggel hordják a választóim a szeszt: minden választó egy kupát. Senki sem kéri hozzájárulásomat: a választás után megkapom a számlát. De már ez sem segit János uron, még egy-két esztendő s a postán találkozom vele: ceruza a füle tövén. Kicsiny kis hivatal: im ez a jutalom, hogy három esztendeig igennel szavazott.

Szegény édesanyám éjjel-nappal süti a kenyeret, szekérszámra hordják be a választás székhelyére: – Istenem, istenem, sóhajtoz az öregasszony – elevenen megnyuzzák a fiamat!

A nép, az Istenadta nép, két álló hétig nem dolgozik, eszik, iszik, fejenkint 5 pengő forintot kap, – nem is volna sok, hisz ötszáz szavazat már nagy többséget jelent. A nagy summák láthatatlan kezeken tünnek el. „Romlott intelligencia, tudatlan nép!“… S im, enyém a többség: markos legények vállukra emelve hordoznak meg a szolgabiró udvarán, végre letesznek s – tartják markukat. Ketten vittek, s tizen is jelentkeznek: – én is vittem, én is! Jaj de szivembe nyilallik vérem elfajulása! De ugy kell nekem, minek akartam a hon atyja lenni.

Este vacsora. Szemem-szájam eláll: templomnál tágasabb deszkaépületbe vezetnek, végtelen hosszu asztalok, három-négy sorban férfiak, nők, gyermekek az asztal körül, a földön: ezek mind az én zsebemre vacsoráznak. Ki épittette ezt a szörnyü nagy alkotmányt? Csupa uj deszka. Nem tudom, de én fogom fizetni. Ki rendelte a vége-hossza-nincs vacsorát? Nem tudom, de én fogom fizetni. Hány székely Tündérországot kell majd irnom, hogy csak ezt az éktelen alkotmányt s ezt a vacsorát kifizessem?

…Fő, hogy a szabadelvü-párt óriási diadalt arat Háromszék vármegyében. Mind a hét kerület szabadelvüpárti képviselőt küld az országházába. Köztük van Mikszáth, a „nagy palóc“, Beksics Gusztáv, aki a Nemzet-ben és a Neues Pester Journal-ban hirdeti a szabadelvü-párt örökéletét. Aki egyszer a Kammon-kávéházban zajos derültség közt fogadkozott, hogy egy éven belül megsemmisiti a dzsentrit a – Neues Pester Journal-ban. Akit én a Budapesti Hirlap-ban igy jellemeztem: futva ir és irva fut. És a hetek közt van egy már ismerős nevü pesti ügyvéd is, a félrecsapott képü, igen jámbor Neumann Ármin, akit Komócsy József, a lirai költő kisér le – Bereckre, ágyuöntő Gábor Áron szülőfalujába. Mindössze százhusz választója van Berecknek: ebből hetvenet Neumann Ármin megvesz szabott áron – máig is rejtély előttem, mi szüksége volt Komócsyra.

Mikszáth és Beksics alkotmányos költségeit a pártkassza fizeti, a Neumann Árminét valószinüleg – Komócsy. Az enyémet a „döglesztő“ fizeti: erre a névre kereszteli el a 12 százalékra dolgozó takarékpénztárakat romlásnak indult népem keserü humora. Idáig három esztendős volt az országgyülési ciklus, mostantól, 1887-től kezdve öt esztendős. Még napidijat fizetnek a honatyának: 5 forint 25 krajcár a napidij. Amely hónapban nincs országgyülés, nincs napidij. Öt esztendő napidija sem elég, hogy az alkotmányos költség megtérüljön: kerek tizenötezer pengő forint ez – egy krajcárral sem kevesebb. A választási harc izzó napjaiban egyik kortes felszalad Pestre, s kikönyörög a pártkasszából 3000 forintot. Mire költik, hová költik, nem tudom, de világosság gyul agyamban: imé, hát ez az a bizonyos csak 3000 forint!

A legképtelenebb számlákat szónélkül fizetem, mert, öreg szüléimről, testvéreimről nem beszélve, minden faluban van vérbeli atyámfia; nem szabad engednem, hogy utána kiabálják szüleimnek: szép fiatok van! A testvéreimnek: szép testvéretek van! Az atyámfiainak: szép atyátokfia van! Nekem e földben a gyökerem, nem téphetem ki, nem bucsuzhatom el sohaviszontnemlátásra, mint messziről jött honatya-társaim, akik ma itt, holnap ott vesznek meg egy kerületet. S mert a számolás volt mindég leggyengébb oldalam, „pontosan“ kiszámitom, hogy öt esztendő alatt „ledöglesztem“ a 12 ezer pengő forintot a napidijakból. A „véremből való vér, a csontomból való csont, a husomból való hus“ véreim hadd maradjanak abban a boldog hitben, hogy ezt a kis költséget lájbija zsebéből fizeti ki az apósom, nekem pedig maradjon meg a büszke tudat: önzetlenül szolgálom a hazát.

Zsong az óriás méhkas, a szabadelvü párt klubjának nagyterme: egymás hegyén-hátán a kopaszodó, az egészen kopasz s a gondosan fésült fejü honatyák. Feltünik a sok gyerekember: 24-től 30 évesig husz-harminc főnyi csapat. Az öregek örvendeznek: ime, fiatalodik a szabadelvüpárt, holott voltaképpen – öregedik. Nem látják (vagy nem akarják látni?), hogy száz meg száz öreg hazafi vérzett el az idők során. Hogy még az unokák unokái is siratni fogják ősük honatyaságát. Öt gyermek-képviselő összeverődik, köztük vagyok én is, velünk egy idősebb: lessük a pillanatot, amikor a generális körül egy kissé tisztul a tér. Sokáig lessük a nagy pillanatot, végre a generális szine előtt állunk. Vezetőnk sorra mondja a nevünket, a generális csontos, hideg kezével alig érinti meg a miénket. Várjuk a szavát. Egy jó szót, egy meleg szót. Egy pillanatig hallgat, elnéz a fejünk fölött s fanyar mosollyal mondja: – No, majd megismerkedünk a szavazásnál! Ezt mondja, szórul-szóra ezt. Sem többet, sem kevesebbet. Öten vagyunk, mindeniknek jut – egy szó. Azzal tovább megy, ingadozón járó, sovány alakja eltünik a sokadalomban, mi meg állunk, elképedten, mint megannyi sóbálvány.