Ambrus Zoltan - Álomvilág - Elbeszélések

– Ez a világ öröktől fogva való – felelt a tudós Abiron – s a mi megvan, nem vész el soha. Csak mi halunk meg, korábban vagy későbben, és mi is csak átváltozunk. Az okos embernek azonban sehogy sem tetszik ez az átváltozás, s addig élvezi az életet, a mig teheti. Bizony mondom, Jónás, csaló vagy te és nem próféta.

– Hordd el magad innen! – kiáltott rá Dáthán.

– Te nagyon piszkos vagy – szólt hozzá Mikimóki.

– Engem az Ur küldött – ismételte Jónás.

Dáthán, haragjában, ki akarta rántani a kardját, de ebben a pillanatban Lilith megszólalt:

– Elég volt. Bolondotok unalmas. Menjünk tovább.

A kis fekete majom ijedten kapott a leopardok gyeplőjéhez; az urfiak pedig sietve penderedtek fel a szekerükre.

Aztán hajrá. Megkerülték a Kincses Tornyot s egy vargabetüt irva, kinn voltak a thuja-ligetben.

Az est megérkezett. A nagy nyárfasor mélye komor volt a szürkület páráitól, s a tó mentén sorra gyultak ki a szinekben pompázó kerti lámpások. A szemközt jövő fogatok mind ritkábban és ritkábban következtek egymásra, s az urfiak háromszor is hallották ezt a mellettük elröppenő megjegyzést:

– Nini, Lilith csak most jön rózsaszekerén.

De a levegő most is oly édes meleg volt, mint akár az Egymást Kereső Szeretők éjszakáján. Egy-egy kövér, bársonyos szellő elhozta utánuk az alsó város orgonaillatát, s néha, két kocsidübörgés lármája közt, hallani lehetett a távolból az utolsó fülemilék nász-énekét. A tó ezüst mezején hattyupárok lebbentek tova s a bokrok között szerelmes fénybogarak kergetőztek.

Lilith egy királynő leereszkedésével engedte át magát a szellő ölelésének, s álmos szemmel nézte, hogyan üldözi a fénybogár-kisasszonyt sötét gavallérja. A lárma egyre beljebb költözködött a város felé, s egy-egy elkésett kocsi nagy sebbel-lobbal suhant el mellettük. A csend, sejtelmes zümmögéseivel, kezdte elfoglalni éji birodalmát.

Hanem egyszerre a kis szigeten kigyultak a Vaspalota összes ablakai, s alant, a jázmin-bokrok közt, megszólalt a zene. Lilith oda nézett. Eszébe jutott, hogy egyszer, régen, ő is ott tánczolt a gyepen, mezitláb, részeg katonákkal, a kik akkor érkeztek Babylonból.

És révedezve hallgatta a fúvók meg a trombiták lármáját. A harántsip metsző, éles hangja mintha csak az urfiakat csúfolta volna. Lilith arra gondolt, hogy az első szeretője egy muzsikus volt, a ki a harántsipot fútta. Az emberre már nem emlékezett; de a füle most is kikereste a harántsipot minden zenekarból.

Aztán a zene is elhallgatott, s az előbb elriasztott csend, zizegő kiséretével, ismét végig vonult a fasoron. A nyárfák össze-összedugták a fejöket, s temérdek dolgot tudtak elsusogni egymásnak; az úton tücskök serege czirpelt. És Lilith a párával teli levegőben mintha látta volna az éjszaka fekete szárnyainak rebbenését.

Ekkor, valahonnan messziről, tompán, fojtottan, valami panaszos sirám hallatszott, mint egy átható jajkiáltás. Lilithen végig futott a libabőr.

– Milyen furcsa volna – suttogta, bele nézve az éji homályba – ha csakugyan vége lenne a világnak!..

Hátra vetette fejét rózsáira, s felnézett a fályoltalan, csillagos égboltra. A gönczöltől nem messze egy picziny, nyugodt fényü égi test ragyogott: az ő csillaga volt az.

– Kis csillagom, aranyszemü kis csillagom, mondd, ugy-e, hogy nem igaz?

A kis csillag oly békésen, oly szeliden nézett arany szemével… Lilith mosolygott.

Másnap reggel Lilith, mihelyt fölébredt, átvitette magát porfir-fürdejébe. Aztán azt mondta a szolgáló asszonyainak:

– Most pedig keritsétek elő Reczepiczét.

Ez a Reczepicze nagyon tudós öreg asszonyság volt, a ki mindenféle mesterséghez értett. Hogy micsoda mesterséghez értett legjobban, az mindjárt kitudódik.

Elég az hozzá, Reczepicze esze nélkül rohant a rengeteg csarnokba, mely a nagy porfir-medenczét övezte. Lilithet éppen akkor pólyálták ki a meleg lepedőkből. Alacsony, kerek ágyon feküdt, s cselédei három napos liba-fiókákkal törölgették a testét.

Reczepicze a kezét is összecsapta bámulatában.

– Ó, gyönyörüséges virágszálom – sipogott – be szép is vagy, csókolom a lábod!

Nem mondom meg, mit látott.

Lilith, mikor mondták neki, hogy Reczepicze itt van, felkönyökölt a párnára, melyet legkedvesebb vadmacskájából csináltatott, s oda intette magához a tudományos asszonyt. Aztán igy szólt hozzá:

– A vásártéren van egy ember, a ki mindig ordit. Jónásnak hivják. Én akarom ezt a Jónást. Eredj és hozd el.

– A bolond Jónást akarod? – kérdezte Reczepicze álmélkodva.

– Azt akarom – szólt Lilith. – Hanem szedd a lábadat s ne mondasd még egyszer, hogy mit parancsoltam.

– Ugy lesz, mint rendeled – nyafogott Reczepicze. – De ne felejtsd, szépséges paradicsom-madaram, hogy az öreg Mikimóki mindjárt itt lesz, s hozza az arany kulcsot, az arany kulcsot az arany várhoz, cserébe egy aranyos hajszálért.

Lilith fölnézett. A két zafirság elsötétedett, mint a hogy’ a tengerszemek sötétednek el a hirtelen viharban.

– Siket vagy?! – vijjogott. – Vagy elaludtál állva?! Mégis itt vagy?!

S hogy meggyőződjék róla, vajjon hihet-e a szemének, kikapta egyik cselédje kezéből az illatszeres korsót s utána hajitotta Reczepiczének. A korsó egyet koppant, aztán darabokban hullott alá a márvány pádimentomra, s Reczepicze ugy menekült a palotából, mint egy kis öntött ürge.

Lilith még utána szalasztotta a legkisebb cselédjét:

– Kiáltsatok rá, hogy jaj neki, ha egyedül jön vissza.

De biz az csak egyedül jött vissza. Már alkonyodni kezdett, a mikor előkerült, s Lilith éppen lent volt a kertjében. A hogy’ fel s alá járt a gyertyánfa-ligetben, a sötétség manói csúszva-mászva sompolyogtak fehér ruhája után.

A kis öreg Reczepicze reszketve kereste utját a zizegő bokrok között. Egyszerre, a liget alján, szemben találta magát Lilith-tel. Ijedtében térdre bukott, összekulcsolta karjait a mellén, s lehuzta a fejét a nyakába.

Lilith éktelen haragra gyult, mikor megpillantotta.

– Te szemét! – sikoltott. – Ilyenkor botorkálsz elő, s még egyedül mersz jönni?!

Reczepicze lebujt a fejével a földre, abban a hitben, hogy ugyis oda fog kerülni. Szerencséjére semmi sem koppant a fejéhez; csak a szitkok árja szállongott körülötte.

Végre Lilith kidühöngte magát s a vén asszony föl merte emelni a fejét.

– Mondd hát, mi történt, gyalázatos?!

– Nem jön – suttogta Reczepicze.

– Tudta, hogy hova hívod?

– Tudta. Ó, szép, fehér galambom, sokkal bolondabb bolond az, mint gondolod; bolondabb, minden eszelősnél a világon! Földi gyökérből él, a vizet a tenyerével meri, s dohos hordóban lakik. Igy beszélgettem hozzá: »Te féreg, te szennyes ingű, te sáros lábu koldus, a ki földi gyökérből élsz, a ki a vizet a tenyereddel mered, a ki az eső elől dohos hordóba menekülsz, te ocsmány csavargó, a kin az egész világ nevet, a kire kutyákat uszitnak, a kit a viz is utál: te nem akarod szeretni a világ legszebb asszonyát, a ki frissebb, mint a harmat, ragyogóbb, mint a verőfény, és szőkébb, mint a csurgatott méz?!.. Te bolhák vacsorája, te világ csúfja, te ész nélkül való bőgőmajom: te mered azt mondani, hogy nem jössz, a mikor a felső város fehér csillaga hív, a zafirszemü lány, a kinek egy tekintetéért a szudrák meghalnak, a kinek egy mosolyáért a fejedelmek naphosszant térdepelnek, a kinek egy csókjáért királyok és népek öldöklik egymást?!«… Csak azt mondta, hogy: »Eredj, rossz szagú vagy.«