Ambrus Zoltan - Álomvilág - Elbeszélések

– Nem pipázik az urad? – kérdezte.

– De igen – felelt Inicza s megtöltötte a halász pipáját. A tengerész rágyujtott és pöfékelni kezdett.

– Hm. Egy kicsit szegényesen vagytok – szólt aztán, végig tekintve a szobán.

Inicza megint elpirult.

– Az ám – felelt. – Hanem beszéljünk másról. Mondd el, minő világ van túl a tengeren?

– Tudod mit? Nézd meg. Holnap indul a hajó.

– Az nem lehet – felelt Inicza. – Ápolnom kell a szegény kis vak fiut.

A tengerész nevetett. Ő tudta, hogy minden lehet, s tudta, hogy mit beszél.

– Ugyan ne tréfálj! Nem születtél te betegápolónak. Ej, nézz a tükörbe! A fejed szebb, mint azoké a lányoké, a kik előtt a kigyók szerelmi kínban hánykolódnak, és két szemed világit, mint az örök lángok Parsvanath templomában. Mire való a fosztott selyem, ha nem arra, hogy téged övezzen?! Mire való a napfény, ha nem arra, hogy te rád mosolyogjon?! És te daróczruhában jársz; fekete, csúf, hideg világban élsz; leányos karoddal másnak a porontyát emelgeted; és mig a hozzád hasonlókat éjjel zeneszó kelti fel boldog szenderükből, neked a szél fütyöl szerelmi éneket.

Inicza hallgatott. Nem értette egészen ezt a sok szó-beszédet, de a mit megértett belőle, az éppen elég volt neki.

– Hallgass rám – folytatta a tengerész. – A merre én megyek, ott az ég csak mosolyogni tud, s a levegő illatokkal teli. A nap melege lágy, mint lányka ölelése, s a szellő csak reggel játszik a szép asszonyok hajával, mert délre már meghal a sok gyönyörüségtől. Hajnali álmodban láthattad néha ezt a csoda-tájt. A virágok ott nagyobbak, mint magad, s biboros kelyhükben arany tollu madár csattog szerelmi dalt. Az édes vizek sima, mozdulatlan tükörén, óriási lótusz-oszlopok között, karcsu nimfeák fehér napernyői alatt, hattyu-kisasszonyok sétálnak, s a partról márvány-lépcsős, apró paloták kandikálnak a vizbe, hogy megláthassák benne magukat. Odább, a fehér paloták mögött, fügefa-liget árnyékában virit a Csampa nagy, sárga virága, a melyet félve kerül el a méh, mert méze oly édes, hogy meghalna tőle… Ott járnánk ketten palankinban. Fátyolba burkolnálak és selyembe, s elvinnélek Parsvanath templomába, megesküdni a mindenütt jelenvaló előtt, hogy örökkön foglak szeretni. Este pedig… de te nem tudod, milyen ott az este. Ó, nem ez a gyalázatos feketeség!.. A nap bengáli tűzben foszlik szét, s egyszerre a helyén egy roppant vörös hold úszik a szemhatáron; majd felszökik az égre s ezüstösre válik; világával elárasztja egész keletet, melynek halálra sáppasztja minden csillagát. Csak nyugaton reszket még fehér tűzben a szerelmesek csillaga… A tó zöld fényt kezd játszani, s ebben a pillanatban a parton kigyulnak a tarka kerti lámpások. Megszólal a sokszarvu duda, a csimpolya, s a csöngetős dob. És mi lemegyünk a kivilágitott romok közé, a guzerate-i fejedelmek kertjébe, tánczolni a holdfényen, íves lámpások között. Mondd, akarod?

Inicza megrettent. Mintha álmából riadt volna fel.

– Nem lehet – szólt. – Nekem a szegény kis vak fiut kell ápolnom.

– Bolond vagy! Itt akarsz megvénülni?! Ne tétovázzál sokat. A hajó holnap indul.

Letette a pipáját, felállt és körülkarolta a reszkető Iniczát.

– Ha nem jössz, viszlek – s belé lehellte a szót az asszony fülébe.

– Megyek – suttogta Inicza.

– Egy harapás bagó többet ér, mint minden asszony a világon – szólt a tengerész.

– Az ám – felelt a fűtő. – Egy asszony nehezebb teher, mint tiz rakomány rizskása.

– Hej, ha én most elmehetnék a Kolibrik szigetére! – sóhajtott a másik.

Felállt és ki akart nyujtózkodni. De magasabb volt, mint a lebuj fala. Hát csak visszaült szépen.

– Miért is czipelted magaddal ezt az asszonyt? – kérdezte a fűtő.

– Magam sem tudom – felelt a tengerész. – Rám jött a bolond órám. Tudod, volt már nekem szeretőm mindenféle fajta. Fehér, fekete, rézbőrü, olajbarna. Őszi baraczk illatu és hajókenőcs szagu. Selymes haju, hattyunyaku és olyan, a melyiknek a méh utána ment, mintha virágnak hinné. De szomorú szeretőm nem volt még soha.

– Pajtás, én csak azt mondom neked, hogy gondold meg jól a dolgot.

A tengerész szót fogadott a fűtőnek, s az egész úton, míg hazafelé ment, azt mondogatta magában:

– Lássuk csak… lássuk csak…

Inicza kint várta a küszöbön. A többi utczaajtóban festett lányok állottak. De Inicza nem látta a festett lányokat; folyvást arra felé nézett, a honnan a tengerésznek kellett jönnie.

Lassan jött, mint egy terhet hordó bárka. Mikor a küszöbhöz ért, Inicza a nyakába borult, rá mosolygott, és azt kérdezte tőle:

– Nem ülünk ketten palankinba?

A tengerész nem felelt. Egyre azt hajtogatta magában:

– Lássuk csak… lássuk csak…

De Inicza nem hagyta abba.

– Mikor megyünk – kérdezte – a fügefaligetbe, a hol a Csampa nagy, sárga virága nyílik, melynek méze oly édes, hogy a méh meghal tőle?

A tengerész ránézett.

– Mondd, asszony – szólt aztán – hallottál-e valaha tengerészt káromkodni?

– Nem, nem hallottam – felelt Inicza. – Mondd, hogy’ káromkodik a tengerész?

– Igy ni – és megmutatta.

Inicza elpityeredett.

– És most azt mondom, asszony, hogy hagyj engem békében.

Aztán megint hozzáfogott, hogy gondolkodjék. Egész este mondogatta magában, hogy:

– Lássuk csak… lássuk csak…

Másnap nagy vigan indult utnak. Azt mondta Iniczának, hogy:

– Hozok neked aranyba foglalt páva-csontot, mert az szerencsét hoz.

Inicza egész nap várta, de csak nem jött haza.

– Majd hazajön éjjelre.

De csak nem jött az. Se éjjel, se reggel, se másnap, se harmadnap.

Inicza félt. Kiállott az utcza-ajtóba, s elkezdte kérdezgetni a járókelőket:

– Nem láttátok az uramat, a tengerészt?

Egy ember aztán megmondta neki:

– Hol van az már! Azóta közel jár a Kolibrik szigetéhez.

Inicza lerogyott a küszöbre és zokogásra fakadt. Mert az asszonyok az ölelés után mégis csak a siráshoz értenek legjobban.

Három nap, három éjszaka sirt. Egyszerre csak azt hallotta, hogy valaki igy szól a szobájában:

– Ó te szegény kis féreg!

Inicza felnézett. Egy festett leány állott előtte.

– Ki vagy, te festett leány? – kérdezte Inicza.

– Én Káma isten szolgálója vagyok.

– Mi a neved?

– Délignyitónak hivnak.

– Nagyon sajnálsz?

– Nagyon sajnállak.

A mire Inicza már megint sirni kezdett.

– Tudom én, hogy mi ez – szólt Délignyitó. – Engem is elhagyott az első szeretőm. Az katona volt. Már nem emlékszem, hogy szőke volt-e, vagy barna. De vörös zubbonya volt, fekete zsinórral.

– És nagyon szeretted?

– Az ember bolond, a mig fiatal – szólt Délignyitó.

– Az ember bolond, a mig fiatal – sóhajtott Inicza.

– Azért nem kell kétségbeesni – vigasztalta Délignyitó. – Szép vagy. Olyan szép, hogy ha hozzáérsz a lábujjaid hegyével, az Aszoka fának tüstént kinyílik minden virága. Tested oly puha, mint a selymes bőr egy három napos elefánt orrmányán, nyakadnak lótusz illata van, s arczocskád olyan szelid, mint a hold. Majd ki foglak festeni. Megtanitalak a hatvannégy művészetre, hogyan kell a férfiakat elcsábitani, megtanitalak a hatvannégy tudományra, hogyan kell őket szeretni, s megtanitalak a hatvannégy bölcseségre, hogyan kell őket kijátszani. Akarod?