Ambrus Zoltan - Álomvilág - Elbeszélések

– Nem.

– Bolond vagy. A férfiak arra valók, hogy elcsábitsuk, szeressük és kijátszszuk őket. A férfiak gonoszak. Ha tudatlan vagy, kiszivják a mézet ajkadról és odább mennek. Hallgass rám. Én ismerem a férfiakat.

– Van egy férfi, túl a tengeren – szólt Inicza – a ki nem gonosz. Ahhoz akarok visszamenni.

– Miért hagytad el?

– Tánczolni akartam a holdvilágnál.

– És eljöttél a tengerészszel?

– Nem. Ő hozott el.

– És most vissza akarsz menni?

– Vissza.

– Fogadj szót. Maradj itt. Ez a táncz és a holdvilág országa. Majd találsz egy férfi helyett százat.

– Nekem ő kell. Mások nem kellenek.

– Hát szereted?

– Nem tudom. De vissza akarok menni hozzá. Ő megmondta, hogy visszamegyek hozzá.

– S hogy’ mészsz keresztül a tengeren?

– Addig könyörgök az utszélen, mig találok egy jó embert, a ki haza visz.

– Ó, te szegény kis féreg! Te még nem tudod, hogy nincsenek jó emberek… De talán vannak jó asszonyok – szólt aztán.

Mert látta, hogy Inicza arczán patakzott a könny.

A halász bárkáján ült és a fekete vizet nézte. A hová nézett, mindenütt egy-egy hullám született. A hol előbb még forgatag volt, a víz magasra szökkent; valami titokzatos erő utját kereste kifelé a mélyből. A hullám egy pillanatig dagadt, tornyosodott; neki indult, hogy eláraszsza az egész világot, aztán összeesett, hogy örökre megtörjön. A halász fáradt volt. Felhúzta a hálóját és elment haza.

A hogy’ benyitott a sötét szobába, a vak fiu megszólalt kis ágyából:

– Apám, itt van a forró kezü asszony.

– Álmodol, kicsi fiam – felelt a halász.

– Nem, nem álmodom. Ott ül a sarokban, a hol csöndesség van.

A halász oda nézett s meglátta Iniczát. Inicza térdeire könyökölve, a kecskelábu széken ült, s két tenyerébe támasztotta az arczát. Sirt.

– Apám, én félek – szólt a vak fiu.

– Ő nem bánt téged – felelt a halász.

– Tudom. Ő jó. De az arcza csupa viz, s én megfáztam, a mikor megcsókolt.

– Meg kell mondani a leánynak, hogy vessen neki ágyat a kis kamarában. Ha akar, egyék és igyék.

Aztán a hálója után látott s nem jött vissza sokáig.

Inicza bement kamrájába és kibontotta szép selyem haját.

– Vajon tudja-e még a Víg halász nótáját?! – kérdezte magában.

Másnap az egész part-vidék elindult czetfogásra. A halász hét nap, hét éjjel volt oda. Mikor haza tért, azt kérdezte a kis vak fiutól:

– Jól vagy, kicsi fiam?

– Ő inget szőtt nekem – felelt a vak fiu.

– Beszélget veled néha?

– Sokszor. Mikor megmosdat és megfésül, folyvást beszélgetünk.

– Mit beszéltek egymással?

– Azt mondta, hogy édes, kedves vagyok.

– Beszélj vele máskor is.

Hanem azért ő nem szólt Iniczához.

Egy éjszaka a vak fiu felriadt álmából.

– Mi bajod, kicsi fiam? – kérdezte a halász.

A fiu sirva fakadt.

– Add ide a kezed. Rosszat álmodtam.

– Mit álmodtál?

– Azt álmodtam, hogy ránk tört az ár. A viz nőttön nőtt a szobánkban; utóljára már a nyakamig ért. Felkaptál a karodba és magasra tartottál. Aztán lassankint leapadt az ár, de a forró kezü asszonyt magával vitte.

– Fordulj, kicsi fiam, a másik oldaladra. Ne félj, nem bánt bennünket a víz. A víz a mi legjobb barátunk.

– Miért nem beszélsz soha a forró kezü asszonynyal?

A halász nem felelt.

– A forró kezü asszony jó, és imádkozni tanitott engem – szólt a vak fiu.

A halász sokáig gondolkozott.

– Kérdezd meg tőle – szólt – hogy hol hagyta a gyűrűjét, a mit, négy esztendeje, Szent Bálintkor vettem neki?

– A gyűrűjét?

– Igen, a gyűrűjét.

Inicza másnap ablakánál ült s kinézett a végtelen tengerre. A kakukk-óra egyhanguan kopogta:

– Kinn van, kinn van.

– Vajon tudja-e még a Víg halász nótáját? – kérdezte magában Inicza.

Egyszerre az ágyból megszólalt a kis vak:

– Azt kérdezte, hogy hol hagytad a gyűrűt, a mit, négy esztendeje, Szent Bálintkor vett neked?

Inicza olyan fehér lett, mint maga a lótusz-virág.

– A tengerbe ejtettem – szólt. – De meg fogom keresni.

A vak fiu egyedül volt a házban.

Eleinte nem akarta hinni, hogy magára hagyták. És egy párszor megszólalt:

– Kis anyám!.. Kis anyám!..

De senki se felelt neki. Szepegett és bebujt a dunyhája alá.

Egyszerre nagy járás-kelés támadt a szobában. Mintha valami nehéz dolgot hoztak volna a házba.

Megint elkezdett siránkozni, de rákiáltottak:

– Hallgass, ne költsd fel!

Később az apja szavát hallotta:

– Ó Dsin! Miért is hallgattam rád?!

Utóljára megtudta, hogy a forró kezü asszony nem mosdatja, nem fésüli meg többet, s hogy az a kéz most már hideg.

– Apám – kérdezte nagysokára, mikor a halász ujra szóba állott vele – kis anyám nem volt beteg, mért kellett kis anyámnak meghalnia?!

– Gyerek nem tud ahhoz – felelt a halász. – A nagyok se értik azt egészen.

Élt Ninivében, Jérib király uralkodása idején, egy szőke leányzó, a kit úgy hivtak, hogy Lilith.

Lilith a felső városban lakott, malakhit-kőből épült, hűvös palotában.

De azért ismerték őt az alsó városban is. És mikor, estenden, rózsa-szekerén, melyet négy fehér leopard húzott, kihajtatott a thuja-ligetbe: a mezitlábosok kiállottak az utcza-ajtóba és így beszéltek róla:

– Ez Lilith, a ki közülünk való.

Az öreg asszonyok pedig, a kéklő és pirosló házak tetőzetén üldögélve, sokáig követték a tekintetükkel, s így emlegették:

– Nemrég rongyoska volt s piszkos, mint a szegény ember malacza; most mindennap új rózsaszekér kell neki. Hét kertész, hét bognár sürög érte folyvást, hogy a harmat meg ne rontsa lába fehérségét.

Az öreg emberek okosabbak voltak s nem szóltak semmit. Csak ennyit gondoltak magukban:

– A Lilith lába nem arra való, hogy járjon vele. A Lilith lába arra való, hogy játszszék vele az ember.

Csak gondolták ezt, mondom; szólni nem szóltak semmit. De azért ők is utána néztek a rózsaszekérnek.

A gazdag emberek mindig többet szoktak tudni, mint a szegények; tudományosabbak voltak a régi időkben is. S ha az alsó városban csak annyit tudtak Lilithről, hogy rózsa-szekéren jár, a gazdagok tudták azt is, hogy miért jár rózsa-szekéren.

Lilith azért járt rózsa-szekéren, mert Lilithnek nagyon szép szeme volt.

A legöregebb niniveiek sem emlékeztek tündöklőbb szempárra. Olyan volt az, mint két meleg fényű, mély tüzű zafirkő; a ki bele nézett a rejtelmeibe, lehunyta a szemét, s aztán zafirkéknek látta az egész világot.

Az emberek bolondok voltak már az ó-korban is. A felső városban, a ki csak kezét-lábát birta, veszkődött ennek a kék fénynek a sugaraiért.

De Lilith csak három embert szeretett: a tudós Abiront, a vitéz Dáthánt és a kis Mikimókit.

Mikimókit azért szerette, mert a Mikimóki apjának négy tornyocska volt a házán, mint a fővezérén. Lilith nagyon szeretett volna ebbe a házba bele költözködni, de különben is kedvelte Mikimókit, mert Mikimókinak soha se volt egyéb gondja, mint hogy neki a kedvében járjon.

Nagyon derék gyerek volt ez a Mikimóki, csak egy hibája volt. Ha nagyon megharagudott valamiért, vagy nagyon megnézett valami fehérszemélyt, egyszerre csak összeesett s eltört. Úgy kellett aztán nagynehezen összeragasztgatni.