Ambrus Zoltan - Álomvilág - Elbeszélések

A vitéz Dáthán már egészen más fából volt faragva. A vitéz Dáthánt azért szerette Lilith, mert egyszer azt álmodta róla, hogy egy oroszlánnak szétszakitotta az állkapczáját. A vitéz Dáthán soha se mondta meg, hogy igaz volt-e ez az álom vagy sem?

Végre a tudós Abiront azért szerette, mert ez mindig okos dolgokról beszélt neki.

Abiron ismerte a csillagok járását, a füvek gyógyitó erejét, s tudta, hogy vannak más világok is a thuja-ligeten tul. Meglehet, a madarak beszédét is értette. Madarakkal beszélni ugyan senki se látta, de annál többet látták beszélgetni magában, s ezért nagy tiszteletben állott.

A tudományt nem lehet véka alá rejteni, s Abiron szeretett Lilithtel is tudós dolgokról beszélgetni. Nagyon komoly ember volt, s Lilith sokáig el tudta hallgatni.

Az igaz, hogy nem egyformán hallgatta. Néha, a legbölcsebb beszédek alatt, csak nevetett, s azt mondta, hogy mindez ostobaság; viszont, más dolgok hallatára, a száját is eltátotta, olyan szent félelemmel hallgatott. Ilyenkor közelebb könyökölt a tudós Abironhoz, s fülelt, mint a házi nyulak, mikor odakinn esik.

Abiron igen nagy tudós volt, de azt soha se tudta kitalálni: miért nevet Lilith az egyik tudós dolgon, s miért csodálkozik el úgy a másikon?

Ezt a három embert szerette Lilith, s ennek a három embernek engedte meg, hogy elkisérhessék, mikor estenden kihajtatott a thuja-ligetbe.

Ezek voltak kiséretében akkor is, mikor történetünk kezdődik.

Szép, kora nyári alkonyat volt; a felső város, mely átaludta a tikkasztó délutánt, kezdett megmozdulni. A szökőkutak vidámabban csobogtak; a szekér-hajsz megindult.

Még világos volt, de az alsó város fölött már csillagok ragyogtak. Orgona-illat árasztotta el a langyos levegőt, s a liget felől friss szellő kezdett lengedezni.

Lilith, rózsapárnáin, álmosan nézte a hátrafelé illanó czédrusokat. A leopardok vigan siklottak tova az alsó város felé; a négy fekete-pettyes szürke mén, mely az urfiakat vitte, alig tudott lépést tartani velök.

Az alsó városban már szünetelt a munka. Az iparüzők félretették szerszámjaikat, s kiültek a pitvarajtóba vagy a házak tetejére, minden rendü cselédjeikkel, a kik nagyokat hallgatva nézték a czédrusfasorban tovarebbenő fura fogatokat, a némberek ruháin elpocsékolt kincseket, meg az egész ember- és állatseregletet, mely mind e némberek körül sürgött, forgolódott.

Az irigység az egyetlen érzés, a melynek nincs zenéje. A környéken elhallgatott minden hang, hogy helyet adjon egy ismerős lármának, melyben a kocsidübörgés lassankint mindent elnyomott: ostorpattogtatást, kurjongatást s a sok mindenféle állat bőgését, nyihogását. Az alsó város néma tisztelettel hajolt meg a felsőnek a zsivaja előtt.

Csak a vásártér felől hallatszott egy különös, idegen zaj. Valami hosszas, vajlogató sirám, melyet mintha a tömeg bruhahája kisért volna.

S minél közelebb értek a thuja-ligethez, ez a hang annál inkább erősbödött. Lilithnek úgy tetszett, mintha egy megbőszült sakál orditását hallaná, vad röhejjel keverten, mely néha tulharsogta a panaszos hangokat. Nyilván a vásártérről jött a lárma.

Lilith pávatoll-legyezőjével megcsiklandozta a kis fekete kocsist; a négy leopárd megállott. Az urfiak ijedten ugráltak le elefántcsont-szekerükről; azt hitték, valami baj történt Lilith-tel.

– Micsoda lárma az? – kérdezte Lilith.

– Micsoda lárma az? – kérdezte Abiron, Dáthán és Mikimóki, háromfelé szaladva, hogy a föld alól is keritsenek valakit, a ki a vásártér felől jött.

Egyszeriben megtudták a dolgot, s egyszerre érkeztek Lilith-hez az ujsággal.

– Egy eszelős az, a ki azt jósolja, hogy vége lesz a világnak.

– Látni akarom az eszelőst – szólt Lilith.

– Elmulasztod a tűzijátékot – vetette ellen Dáthán.

– Az eszelős beszédét nem érdemes hallgatni – jegyezte meg Abiron.

– Fegyver lehet nála – aggódott Mikimóki.

– Akarom – szólt Lilith.

Az urfiak visszaültek a kocsijokra, a négy leopárd a rózsa-szekérrel kitért a czédrus-fasorból, s a menet megindult a vásártér felé.

Utközben suhanczokkal találkoztak, a kik ugyancsak szedték a lábukat.

– Hová szaladtok? – kérdezte Mikimóki.

– Megyünk a bolondot hallgatni – felelt az egyik suhancz.

– Miért akarjátok a bolondot hallgatni? – kérdezte Abiron. – Bolond elég van a világon, mindennap hallgathattok akárhányat.

– Szeretünk nevetni – válaszolt a fiu.

Mikor épp be akartak fordulni a vásártérre, egy csoport élemedett ember jött velök szembe.

– Miféle bolond az? – kérdezte Dáthán.

– Nagyon fura bolond – felelt az egyik öreg. – Sir és könyörög, hogy tartsunk bűnbánatot. A szakállát tépi, és azt mondja, hogy kő nem marad kövön Ninivében. Vagy három napja jár ide, s most már nem hederit rá senki.

A hogy’ bekanyarodtak a térre, meggyőződtek róla, hogy az öreg igazat mondott.

Az eszelőst már messziről láthatták. Egy dombon állott, s meztelen, sovány karjait az égnek meresztgette, miközben hosszan siránkozott, mint egy éhes szamár. Csak egy kis csoport állott körülötte, a kik gúnynyal és szitokkal illették. A többiek a dolguk után láttak. A. vásárosok, napnyugta közeledvén, a portékáikat rendezgették, a nép alkudt és vett; s a kik jó vásárt csaptak, nem igen törődtek a bolonddal.

A tömeg tisztelettel nyitott utat az úri fogatoknak, s a mint közelebb értek, tisztán hallották az eszelős szavát:

– Térjetek Istenhez! Tartsatok bűnbánatot! Öltözzetek fehérbe s tépjétek meg ruhátokat! Sirjatok és könyörögjetek, mert jaj Ninivének! Jaj az anyáknak, és jaj azoknak is, a kik még meg se születtek!

Nagyon sovány volt, és vastag könnycseppek folytak végig az arczán.

– Nini, föld van a szakállában! – vigadott Mikimóki.

– Az ám, szép fekete szakálla van – szólt Lilith.

– Milyen nagy kamasz! – káromkodott Dáthán – és a helyett, hogy dolgoznék, óbégat!

– Az már igaz, hogy jól meg van teremve – válaszolt rá Lilith.

Ezalatt a tudós Abiron odalépett az eszelőshöz és azt kérdezte tőle:

– Miért ütsz ilyen lármát? Mit akarsz? Ki vagy?

A bolond mindjárt fölismerte a tudós embert aranyos ruhájáról és szóba állott vele:

– Én próféta vagyok – szólott.

– A nevedet kérdeztem és a nemzetséged.

– Jónásnak hivnak, a nemzetségemet nem ismertem.

– Honnan jössz?

– A köves országból.

– Térj oda vissza és élj ezentul békességben. Láthatod, hogy itt hiába üvöltesz. Az okos emberek megbotránkoznak a beszédeiden, a léhütők pedig vigadnak rajtad.

– Engem az Ur küldött! – felelte Jónás.

– A kit te uradnak nevezesz, az nem létezik.

– Én hallottam az ő hangját.

– Álmodtad azt, Jónás.

– Láttam őt a pusztaságban s mikor vihar volt a tengeren. Menekülni akartam a parancsa elől, de ő kényszeritett rá, hogy engedelmeskedjem neki. Ő hatalmas és igazságos. Bánjátok meg bűneiteket.

– A bűneinket? Nincsen bűn, Jónás. Azért születtünk, hogy élvezzünk.

– Jaj neked, a ki káromlod őt és neveted parancsait! Látni fogod e világ pusztulását. Mert bizony mondom neked, ha meg nem tértek, az Ur egy lehelletére vége lesz Ninivének! Meg fog indulni a föld; halomra fognak dőlni kupolás palotáitok; kerteiteket, mezőtöket kénköves lángok fogják megaszalni; kincseiteket mint fövényt hordja el a vizözön, és Ninivéből nem lesz egyéb, mint egy szörnyüséges iszaptemető. Térjetek Istenhez, mert vége lesz a világnak!