Ambrus Zoltan - Álomvilág - Elbeszélések

– Buta szipirtyó, máskép kellett volna beszélned vele.

– Nem múlott rajtam semmi, drága tubarózsám. Elbeszéltem neki gazdagságaidat, biztattam, hogy tejben-vajban fogod füröszteni; nyomában voltam mindig, mint az árnyék, s elsuttogtam neki szépségeidet. Mondtam, hogy szavát megkedvelted, s hogy illatos kenőcsökkel fogod megfényesiteni poros, sáros szakállát. Aztán még közelebb hajoltam hozzá s a furulya lágy, hizelgő, alattomos hangján suttogtam a fülébe a tudós szerelem rejtelmes, mondhatatlan örömeiről. Azt mondta rá: »Az Ur azt rendelte, hogy vezekeljünk bűneinkért, s hirdessem Ninive pusztulását.« »Vén asszony vagy« – feleltem én. »Az Ur parancsol« – szólt ő. »Ez az utolsó szavad?« – »Ez.« Bizony mondom neked, szépséges tubarózsám, bolondabb bolond az, mint te gondolod, bolondabb, mint minden eszelős a világon.

– Majd meglássuk – válaszolt Lilith.

– Magad mészsz hozzá? – kérdezte Reczepicze elámulva.

– Magam megyek – szólt Lilith.

– Bocsáss meg ez egyszer – rimánkodott Reczepicze, utána csúszva.

– Ostoba vagy – szólt Lilith. – Nagyon megvénültél. Fogadj szót Jónásnak és tarts bűnbánatot.

Azzal ott hagyta a faképnél a szegény tudományos asszonyt s felment az alabastrom-szobába, a hol öltözködni szokott. Egy szolgálóasszony jelentette, hogy az urfiak már várnak rá odalent, az agát-oszlopos csarnokban.

– Mondd meg nekik, hogy kössék fel magukat.

Az urfiak nagyon különbözőkép fogadták ezt az üzenetet. Mikimóki oly keserves sirásra fakadt, hogy eltört, s megint össze kellett tapasztani; Dáthán káromkodott; a tudós Abiron ellenben mosolygott, szeliden, türelmesen.

De abban megegyeztek, hogy végre is elkotródtak szépen, mind a hárman.

Lilith ezalatt felöltözött; vagy, hogy helyesebben szóljak, levetkezett. Redős szoknyája helyett áttetsző fátyolruhát vett magára, mely szerelmesen tapadt a testéhez. Aztán bekeritette magát egy roppant fekete köpenyeggel, s előrendelte a Mikimóki kocsiját.

Kihajtatott a vásártérre, melynek elhagyott sátraira lanyha, édes éj borult. Egy falevél se rezdült; s az ég teli volt hintve csillaggal. Felpillantott a Gönczöl tájékára; a kis csillag bizalmaskodva nevetett odafenn.

Lilith leszállott a kocsiból, s az első embertől, a ki szembe jött vele, megkérdezte, hogy hol van a próféta hordója? Az ember leejtette az állát csodálkozásában, de azért Lilith megkapta a választ:

– Amott, közel a parthoz, három nagy lefektetett hordót találsz. Kettőben kátrány van, a harmadikban lakik a próféta.

Lilith oda sétált s megkoczogtatta a próféta hordóját.

– Kis Jónás, szép kis Jónás, aranyos kis Jónás, gyere ki.

– Nem megyek – szólt ki a hordóból Jónás.

– Én vagyok az az asszony, a ki érted küldött.

– Tudom – felelt Jónás.

De Lilithet nem lehetett könnyü szerrel visszariasztani.

– Gyere ki, kérlek – szólt alázatos hangon – gyere ki, kis Jónás. Meg akarok térni.

– Az már más – felelt a próféta.

Kibujt a hordóból, aztán feltápászkodott a földről s szemébe nézett az idegennek.

Lilith mosolygott. Árnyékban állottak, hanem a prófétának úgy tetszett, hogy a Lilith mosolya világit az éjben.

– Gyere velem – szólt Lilith.

– Ha meg akarsz térni, miért hívsz magadhoz? – kérdezte a próféta bizalmatlanul.

– Meg akarom mutatni mindazt, a mi elveszitett. Függő kertemet, selyem párnáimat, a szökőkutat, melynek moraja elaltatott, kincseimet, drágaságaimat…

És ismét mosolygott, édesen, odaadóan, a hogy’ csak Lilith tudott mosolyogni.

– Mért csücsörited össze az ajkadat? Mért nem sütöd le a szemed? – aggódott a próféta.

Lilith engedelmesen nézett le a földre, s mikor köpenye, az áruló köpeny egy pillanatra szétvált, szendén, szemérmesen fogta össze ismét.

– Igazán meg akarsz térni? – kérdezte a próféta.

– Azt akarom, a mit te akarsz – szólt Lilith. – De gyere hozzám.

És felnyitotta a szempilláit. A két zafir vakitóan csillogott az éjben, s Jónásnak hirtelen kábitó, meleg szél csapta meg az arczát. A gáton tul, odaát, halkan susogott a viz.

– Asszony, te gonoszat akarsz velem.

– Igaz, hanem azért csak gyere – suttogott Lilith.

– Megyek – szólt Jónás.

Hajnal felé az üvegházi terem, mely a malakhit-palota kertjére nyilt, tele volt suttogással, sóhajjal és csókok neszével. A szökőkut vize szünettelenül, egyhangun locsogott; s az Égő Szerelem vérvörös virága nehéz, bóditó illatot árasztott a pálmasátor körül.

… – Hogy mondtad, édes kis Jónásom, te próféta vagy, ugy-e? – suttogott Lilith.

– Az volnék – sóhajtott Jónás bűnbánattal.

– Szeretem a prófétákat – szólt Lilith.

Dáthán éktelen dühbe gurult, Mikimóki pedig tele sirta a zsebbevalóját, mikor meghallották, hogy Lilith ezentul nem akar róluk tudni. A tudós Abiron azonban, a ki osztozkodott sorsukban, vigasztalta őket.

– Majd máskép lesz minden. Menjünk tovább.

– Meg van gárgyulva – vicsorgatta a fogait Dáthán.

– Csak a bolondját járja – vitatkozott Abiron. – El fog múlni ez is; minden elmúlik.

– Ó, mikor látom ismét?! – könnyezett Mikimóki.

– Talán már holnap. Légy nyugodt; látni fogod ismét. Minden ismétlődik.

És tudós előadást tartott nekik a dolgok körforgásáról. Dáthán és Mikimóki azt mondták rá, hogy: »Szamár!« Ez a szabad vélemény-nyilvánitás sokat enyhitett a fájdalmukon.

Lilith ezenközben mindenre gondolt, csak arra nem, hogy mit szólnak az urfiak a megváltozott állapotokhoz. Egész nap ott ült a Jónás lábánál és leste ajkáról a szót.

– Mondd el nekem – faggatta – nemzetségedet, és a fáradalmakat, a miket kiállottál.

Jónás nem fukarkodott a szóval; a próféták szeretnek beszélni.

Mikor elmondta, hogyan kezdte üldözni az Ur hangja a pusztában, Lilith remegett; mikor elmesélte, hová, merre bujdokolt a parancs elől, Lilith közelebb simult hozzá; mikor elbeszélte a tengeri vihar történetét s a hajósok haragját, Lilith felkiáltott: »De hát mért nem ölted meg őket?!« – s mikor végül elpanaszolta, mennyit szenvedett a hal gyomrában, Lilith elnevette magát.

– Bármerre induljunk – szólt a próféta – oda jutunk, a hova Ő rendel. De miért nevetsz?

– Azért nevetek – szólt Lilith – mert te csakugyan eszelős vagy, az én kis eszelősöm.

És megcsókolta a próféta haját.

Dél felé a vásárosok zaja fölkeltette a Jónás szundikáló lelkiismeretét.

– Mennem kell – szólt – hirdetni a vezeklést.

De meg volt irva, hogy soha se az történjék, a mit Jónás akart. Addig késlekedett, mig egyszerre nem ismert magára többé.

A porfir-medenczéből egy uj, eddig ismeretlen embert szedtek ki, a kin leginkább maga Jónás ámult. A haja csigákba volt sütve, szakálla drága olajkenőcsöktől fénylett, szálas alakját gazdag ruha fedte, s testéről finom illatszerek áradtak szerte. Ujjait drágaköves gyűrűk boritották; karjain arany pereczek fityegtek.

Hirtelen egy idegen került vele szembe, egy rózsakoszorus urfi, s mikor Lilith megmagyarázta neki, hogy ez ő maga egy álló tükörben, Jónás elvörösödött a haja gyökeréig.

– Mért vagy oly szomorú? – kérdezte Lilith.

– A saru szoritja a lábam – felelt Jónás. – Ahhoz vagyok szokva, hogy mezitláb járjak.

– Tenni fogunk róla – szólt Lilith.