Ambrus Zoltan - Álomvilág - Elbeszélések

Jónás nem is beszélt a dologról többet, de a hányszor egyedül maradt, mindig ugy bandukolt fel s alá, mintha az orra vére folynék. Koronkint felnézett a faltető festett és faragott lányaira. Azt nézte: vajjon nincs-e odafenn valaki, a ki megcserditene egy kis korbácsot, a mely akasztott emberek bőréből van fonva?!..

Egy este Lilith aggódva szólt hozzá:

– Jónás, te nem eszel, nem iszol. Mi bajod van, Jónás?

Jónás felkelt párnáiról, eldobálta gyűrűit, mintha félne tőlük, és igy felelt:

– Add vissza rongyaimat, megyek hirdetni a vezeklést. Az Ur parancsol.

Lilith álmélkodva nézett rá, aztán szomoruan szólt:

– Bolond vagy te, Jónás!

Egy kicsit habozott, hogy visszatartsa-e? De aztán odasündörgőzött hozzá, körüldorombolta, s a tündöklő szőkeséggel még egyszer eltakarta a próféta szemét.

Jónás maradt és lerészegedett. Lilith azt hitte, hogy diadalmaskodott a láthatatlan ellenséggel szemben.

Hanem reggel, mikor fölébredt, Jónást nem találta többé maga mellett. Felugrott s mezitláb szaladt ki a kamarába, hol az eszelős rongyait tartotta. Egy halom gyűrű, karperecz, saruk, meg egy drága ruha hevert a földön; a rongyoknak lába kelt.

A próféta megszökött.

Az urfiak igen megörültek a dolog ilyetén furdulatának. Mikimóki sietett megbocsátani s Abiron mosolygott, mint a ki már régen tudta, mi fog következni.

– Elhagyott a szeretőd, Lilith! – gúnyolódott Dáthán.

Lilith vállat vont és nevetett. Később pedig, vacsora közben, elénekelte nekik a ninivei csapszékek dalát, mely a bolondot csúfolta:

A tudós Abiron egy éjszaka nem tudott aludni. Rosszat álmodott s arra riadt fel, hogy a szive lázas sietséggel kopogtat a mellén, mintha ki akarna menekülni onnan belülről.

Fölkelt és szédelegve az ablakhoz támolygott. Alig birta kinyitni, de végre sikerült a dolog. Aztán kinézett a világba.

Fekete éjszaka volt. A vak, homályos égen sötét fellegek ültek s Abiron valami kénkő-szagot érzett a levegőben. A dombok felől egyik szélroham a másik után üvöltött be a városba, s közben, a messzeségből, tompa moraj és zúgás hallatszott.

Abiron meglomhult szempillával bámult ki a sötétbe. A lélekzete elfult, a torka kiszáradt, egész teste szorongott. Egyszerre roppant dördülés hangzott fel a hegyek közül, melyre sürü egymásutánban három-négy szörnyü csattanás ekhózott. Aztán mintha egy megbőszült, óriási vadállat bömbölt volna végig a világon.

Abiron becsukta az ablakot s visszabujt az ágyába. Fejére huzta a paplanát, hogy ne halljon semmit; de nem tudta megállani, megint felült, s lélekzetét visszafojtva, fülelt. Az utczákon őrült lótás-futás. Vajjon miért szaladgálnak? A moraj hol gyengült, hol erősbödött; aztán baljóslatu, komor csend.

Kezdett nyugodtabb lenni. Ekkor azonban egy második, még erősebb dördülés hallatszott, mely megreszkettette a ház falait, s ez a dördülés kidobta Abiront az ágyból.

Rémülten tápászkodott fel; a padló imbolygott a lába alatt. Odakinn, az ablakai alatt, zavart összevissza futkorászás, segitség-kiáltások, jajveszéklés. S mintha a bömbölő vadállat már a szomszéd-utczákban járt volna.

Feje nélkül rohant a lépcső felé, midőn egy uj dördülés ismét a földhöz teritette. A sivitozás közelebbről hallatszott:

– A földrengés!.. Meneküljünk!..

Megdermedve hallgatta, hogy’ nyihognak, nyeritenek a lovak istállóikba zárva, aztán egy utolsó erőfeszitéssel, négykézláb kapaszkodott le a lépcsőn. Mikor kibukott az utczára, vadul rohanó emberáradatba ütközött, mely magával söpörte. S fülébe süvitett a vészkiáltás:

– Jön a viz-ár!

Már hallani lehetett a megbőszült elem borzasztó harsogását. A tömeg vadul taposta az előtte menekülőket s Abiron alig birta magát a lábán tartani. Leomlott és düledező házak közt taszitották, lökdösték előre, s az üvöltözés, jajveszéklés egyre erősebb lett körülötte. A lehullott faltömegek alatt haldoklók nyöszörögtek, s egy asszonyt, a ki férje holtteste mellett jajongott, eltiportak. Odább, kőhalmok közé zárva, kis gyermek siránkozott.

Senki se hallgatott rá. Abiront előre rugták. A betegek házának ablakaiból a benn felejtett nyomorultak kétségbeesve könyörögtek le az utczára, hogy szabaditsák ki őket. Nem kaptak más feleletet, csak azt, hogy:

– Jön a viz-ár! Jön a viz-ár!

Majd egy őrült rivalgás. A hullám-tömeg, mely megkerülte a várost, szemben támadt rá a menekülők seregére s a legelül rohanók félig őrülten fordultak vissza, nekik esve a mögöttük küzdőknek. »Vissza! Jobbra!« – hangzott a rémület orditása. A menekülők fojtogatták egymást.

Végre még egy rettentő dördülés, a legerősebb valamennyi közül, s a szomszéd kőfalak is megingottak. Abiron hanyatt vágódott; egy téglatömeg zuhant a lábára. Félre ugrott előle, s egy másik kőroncs majdnem agyonzúzta. A feje érintetlen maradt, de a karjai ott maradtak a tégla alatt.

Elkábult. Még hallotta a bődületet, s látta, hogy az ég vörös fénybe borul, aztán elvesztette az eszméletét.

A hol előbb Ninive pompázott, ott nem volt egyéb, csak egy nagy temető. A paloták helyén kő-romok és viz-ár; a függőkertek s thuja-liget helyén füstölgő fák és büzhödt pocsolya. Szerte, szanaszét és mindenütt: emberek és állatok hullái.

Betelt a jövendölés. Az Ur haragja elsöpörte a mi ismerőseinket. A kis öreg Reczepiczét úgy elmosta a viz ár, mint egy kis szemetet; Mikimóki rémületében eltört, és senki se ragasztotta össze. Dáthánt kardostul eltemette egy sziklatömeg.

A tudós Abiron, sántán és bénán, egyedül vánszorgott ki élve a roppant pusztulásból. Nehéz sora volt a tudós Abironnak. Kéz és láb nélkül nem sokat ér az élet, különösen, ha az ember nem lát maga körül egyetlen élő lelket se, a ki megitassa s kenyeret adjon neki.

Három napi vergődés után felvonszolta magát egy magaslatra, s végre talált egy embert, a ki élt.

Az ember egy sziklán ült és zokogott.

Abiron megismerte, s láttára elfogta a düh. Elfelejtette éhségét és szomjuságát, nem érzett egyebet, csak kimondhatatlan haragot. Elfelejtette minden nyomoruságát, csak az volt az eszében, hogy ez az ember az, a ki megjósolta Ninive pusztulását, s hogy ez az ember most itt, előtte, jajgat.

– Te átkozott kuvik! – kiáltott fel – te szörnyü halálmadár, hát te élsz?! Te, a ki ezt a kárhozatot hoztad városunkra, élsz és pityeregsz?! De hisz tánczolnod kellene s vigadnod, hogy ennyi szerencséd volt, s hogy alávaló jóslatod ilyen szépen betelt! De hát miért pityeregsz, átkozott sirásó, miért sírsz, halál fattya, mondd?!

– Azért sírok – szólt Jónás, – mert olyan nagyon szőke volt.

A kis pásztor a fűben feküdt és nádsípját fujta. Egyszerre észrevette, hogy’ messziről, a Fellegvár felől, három kis pillangó száll le a rétre. Egy vörös, egy sárga és egy fehér. A hogy közelebb értek hozzá, látta, hogy nem pillangók azok, hanem három kicsi grófkisasszony.

A kis pásztor leeresztette a nádsipot s eltátotta a száját. Nem mert lélekzeni a fűben; csak nézte őket.

A kicsi grófkisasszonyok vigan ugrándoztak a harmatos gyepen. A legnagyobb, a vörös ruhás, megfogta a szoknyácskája szélét s danolászva tánczolt. A középső, a kin sárga ruha volt, virágokért szaladgált s szőke hajába egy csunya pipacsot dugott. A legkisebbik, a fehér ruhás, ugy futkosott körülöttük, mint egy édes kicsi nyul.