Mihail Bulgakov - A Mester és Margarita

Ha a moszkvaiak mostanában sózott rizikegombát vagy marinírozott sampinyont falatoznak, nem győzik magasztalni a minőségét, és szívből örvendeznek ennek az áthelyezésnek. Mindez már a múlté, elmondhatjuk, hogy Arkagyij Apollono-vicsnak akusztikai dolgokban nem volt szerencsés keze; akárhogyan buzgólkodott is megjavításán, az akusztika csak megmaradt olyannak, amilyen volt.

Arkagyij Apollonovicson kívül Nyikanor Ivanovics Boszojt is azok közé kell sorolnunk, akik örökre szakítottak a színházzal. Igaz, addig sem volt hozzá más köze, mint a rajongás meg a szabadjegyek. De azóta Nyikanor Ivanovics se pénzért, sem ingyen nem hajlandó elmenni egyetlen színházba sem, elsápad, ha csak beszélgetés közben a színházra terelődik a szó.

Nem kevésbé, sőt talán még jobban meggyűlölte Puskint, a költőt, valamint Szavva Potapovics Kuroleszovot, a kitűnő színészt. Ez utóbbit olyan mértékben, hogy amikor tavaly megpillantotta az újságban a fekete gyászjelentést, mely szerint Szavva Potapovicsot pályája delelőjén ragadta el a halál, gutaütés képében, Nyikanor Ivanovicsnak úgy a fejébe szállt a vér, hogy hajszálon múlt, hogy nem követte a halálba Szavva Potapovicsot.

– Úgy kell neki! — bődült el vérvörös ábrázattal. És ugyanaznap este, a nyomasztó emlékek hatására, amelyeket a népszerű színész halála benne fölidézett, egyes-egyedül a Szadovaját beragyogó telihold társaságában, a sárga földig leitta magát. És minden pohárral új meg új gyűlöletes emlékek bukkantak föl benne, hosszú sorban vonult el előtte Szergej Gerardovics Duncsil, a szépséges Ida Herkulanovna, a vörös lúdtenyésztő, a nyíltszívű Nyikolaj Kanavkin…

No, és ővelük vajon mi történt? Már engedelmet kérek! Ővelük az égegyvilágon semmi sem történt, és nem is történhet, mert a valóságban sohasem léteztek, mint ahogy nem létezett a megnyerő színész-konferanszié, sem a színház maga, sem Porohovnyikov fösvény nagynénikéje, aki a pincében rohasztotta a valutáját, no és természetesen aranyharsona sem volt, sem pimasz szakács. Mindezt csak álmodta Nyikanor Ivanovics annak a mihaszna Korovjovnak a szuggesztiójára. Az egyetlen igazi élőlény, aki befurakodott az álomba, éppenséggel Szavva Potapovics volt, a színész, ő is csak azért, mert sűrűn szerepelt a rádióban, és ezért Nyikanor emlékezetébe vésődött. Ő tehát volt, de a többiek nem voltak.

Ezek szerint talán Alojzij Mogarics sem volt a világon? De igen! Mogarics nemcsak élt, hanem ma is él, mégpedig éppen azt az állást tölti be, amelyről Rimszkij lemondott: ő a Varietészínház gazdasági igazgatója.

Mintegy huszonnégy órával a Wolandnál tett látogatás után ocsúdott fel a vonaton, valahol Vjatka alatt. Ekkor vette észre, hogy pillanatnyi elmezavar állapotában utazván el Moszkvából, elfelejtett nadrágot venni, ellenben érthetetlen okokból ellopta és magával vitte az építőmester lakónyilvántartó könyvét. A kalauztól mérhetetlen sok pénzért sikerült vásárolnia egy ócska, koszos pantallót, azt magára öltötte, és hazautazott Vjatkából. Az építőmester házikóját azonban, sajna, már nem lelte meg: az ócska vityillót elpusztította a tűz. Alojzij vállalkozó szellemét azonban nem törték meg a sors csapásai. Két héttel a történtek után már csinos szobában lakott a Brjuszov utcában, s néhány hónappal később elfoglalta Rimszkij íróasztalát. És ahogy régen Rimszkij szenvedett Sztyopa Lihogyejev miatt, most Varenuha gyötrődik Alojzij miatt. Csak arról álmodik, hogy Alojzijt az isten vagy az ördög akárhová tegye, mert — amint bizalmas baráti körben néha suttogva kimondja — olyan piszok fráterrel, mint az az Alojzij, még soha életében nem találkozott, és szerinte ettől az alaktól minden kitelik.

Lehet különben, hogy az adminisztrátor elfogult. Eddigelé még semmiféle gyanús üzelmen nem kapták Alojzijt, igaz, egyéb üzelmen sem, hacsak ide nem számítjuk, hogy Andrej Fokics Szokov helyébe másik büfést nevezett ki a színházhoz. Andrej Fokics pedig májrákban halt meg a moszkvai egyes számú klinikán, tíz hónappal Woland feltűnése után…

Bizony, elmúlt jó néhány esztendő, e hiteles krónikában följegyzett események elmosódtak, elhalványultak az emberek emlékezetében. De azért nem mindenkié-ben, ó, korántsem mindenkiében!

Minden évben, tavaszi holdtölte közeledtével, estefelé, harminc-harminckét esztendős férfi jelenik meg a Patriarsije Prudi hársai alatt. Ez a hirtelenszőke, zöld szemű, szerényen öltözött fiatalember nem más, mint Ivan Nyikolajevics Ponirjov professzor, a Történeti és Filozófiai Intézet tudományos munkatársa.

A hársak alatt leül ugyanarra a padra, amelyen azon az estén ült, mikor a réges-rég elfeledett Berlioz életében utoljára látta a darabokra szakadó holdat. A hold most egészben van, az est elején fehér, később aranyszínűvé válik, sötét sárkány vagy táltos lovacska rajzolódik benne, úgy úszik a volt költő, Ivan Nyikolajevics feje fölött — haladni látszik, mégis egy helyben áll az ég magasán.

Ivan Nyikolajevics mindent tud, mindenre emlékszik. Tudja, hogy ifjúkorában gaz hipnotizőrök áldozata lett, azután a klinikán kezelték, és kigyógyították. De azt is tudja, hogy bizonyos dolgokat nem bír elviselni. Nem bírja például ezt a tavaszi holdtöltét. Amint közeledni érzi, amint növekedni és bearanyozódni látja az égitestet, mely egykor a két ötágú gyertyatartó felett tündökölt, nyugtalankodni, idegeskedni kezd, elveszíti álmát és étvágyát, csak azt várja, hogy megteljék a hold.

És amikor elérkezik a holdtölte, nincs az az erő, amely otthon tudná tartani Ivan Nyikolajevicset. Estefelé elindul, és kimegy a Patriarsije Prudira.

Ott a padon ülve már gátlástalanul beszél magában, cigarettázik, s hol a holdra pislog, hol az emlékezetes forgókerékre.

Egy-két óra múlik el így. Aztán Ivan Nyikolajevics feláll, és elindul, mindig ugyanazon az útvonalon, a Szpiridovkán végig; az Arbat mellékutcái felé baktat, és szeme üresen, vakon mered maga elé.

Elmegy a petróleumbutik előtt, befordul a megdőlt öreg gázlámpás mellett, és odalopódzik egy vaskerítéshez, mely mögött még kopár, de fákkal, bokrokkal teleültetett kert sejlik, és a kertben gót stílusban épült csinos magánpalota; egyik oldala sötét, a másik, az, ahol háromablakos, kerek kis tornyos erkély ugrik ki, fehérlik a holdfényben.

A professzor nem tudja, mi vonzza őt ahhoz a kerítéshez, ki lakik a villában, de annyit tud, hogy telihold idején hasztalan küzdene önmaga ellen. Tudja azt is, hogy a vasrácsos kertben mindig egy és ugyanaz a látvány fogadja.

Komoly, szakállas, cvikkeres, kissé malacképű öregember ül a kerti padon, mindig ugyanabban a helyzetben, tekintetét a holdra fordítva. Azt is tudja Ivan Nyikolajevics, hogy a ház e lakója, miután egy ideig gyönyörködött a teliholdban, tekintetét a kiugró erkély ablaka felé fordítja, és merően nézi, mintha azt várná, mindjárt kitárul, és az ablakpárkányon valami rendkívüli jelenik meg.

A továbbiakat is pontosan tudja előre Ivan Nyikolajevics. Jobban el kell bújni a kerítés mögé, mert a padon ülő most nyugtalanul ide-oda forgatja fejét, tétova tekintete mintha valamit követne a levegőben, elbűvölten mosolyog, édesdeden epekedve összecsapja kezét, végül tisztán hallhatóan ezt motyogja: — Vénusz! Vénusz!… Ó, én bolond!…

— Istenek, isteneim — suttogja Ivan Nyikolajevics, megbúvik a kerítés mögött, és le nem veszi égő szemét a rejtélyes magaviseletű ismeretlenről. — Ő is a hold áldozata, akárcsak én…