“Az isten éltesse nagyságod sokáig,
Amihez hozzányúl, mind arannyá válik,
Csűstül szálljon reá az isten áldása,
Kinek nincsen mása.
Ahány harapást tett e tulok a fűben,
Járván ez ideig éppen ötödfűben,
Annyi esztendeig terjedjen élete;
Ne legyen fekete.
Bor, búza, pecsenye mindig elég legyen,
Ápetitussa is hozzá elég legyen,
Sohse költsön annyi pénzt a patikára,
Mint a Katikára.
Ő úri hírének ne legyen csorbája,
Mindennap új meg új örömét találja,
Nemzetségének nagy legyen dicsősége,
Sose legyen vége.
Ha pediglen meghal, angyali karokban
Üljön fel az égbe, ott sem a sarokban,
S ha mi is itt hagyjuk e földön fogunkat,
Fogja ott pártunkat.”
“Az isten éltesse a nagyságos urat, kívánom tiszta szívből!” — mondá utána a jámbor ember, mintha maga sem hinné, hogy a fentebbi verseknek valami foganatja lehessen az égben.
Jancsi úr, mint rendesen szoká, készen tartva ötven aranyat, azt a tulkot átadó öregeknek nyújtá, magát a kövér barmot pedig parancsolá az egybegyűlt parasztság számára megsüttetni.
Ezek után jött a városbeli fiatalság, egy tízakós hordót hengerítve elő, tele hegyaljai borral; ott a nábob előtt talpra állíták a hordót, s felállíták reá Marcit, a hajdani levetett pünkösdi királyt, mint akinek legjobban fel volt vágva a nyelve. Ez aztán fogá a poharat, s megtöltvén, elköszönté a nagyságos úrra, elmondván a körmönfont cifra mondókát, amit szerteszét hallani az országban, ahol akad valaki, aki könyv nélkül be tudja tanulni, s ki-ki told, fold hozzá, amit illendőnek talál.
— “Isten jóvoltából kívánom én kegyelmednek, a nagyságos úrnak, hogy minekutána e mai arannyal foldozott, bársonnyal behúzott, ezüst patkószegekkel kivert napra épkézláb fel hagyta kegyelmedet virradni a mennyei felség, tegye azt, hogy ne számlálgassa a kegyelmed hajszálait, hanem annyi áldással öntse kegyelmedet nyakon, amennyi szál már lehullott fejéről; ahányan csak vannak a mennyei cselédségből, egyéb dolguk ne legyen, mint hogy a kegyelmed útjából sepergessék a földi gondokat, hogy boldogságának aranysarkantyús csizmái a bajok pocsétájában be nem sározódván, jókedvének kulacsa mindig tele legyen piros egri borral, s valahányszor egyet iszik belőle, mindannyiszor prószitot kiáltson valamennyi selyembocskorban járó angyali nemzetség, s ha netalántán csúz vagy hideglelés, köszvény, guta és más nemszeretem vendég kerülgetné úri személye táját, két-két paradicsombeli hajdú álljon ott kétfelül mogyorófa pálcával, s kergesse azokat, ahonnan eljöttek, magát pedig úgy mártogassa minden boldogságban, mint Fáraó népét a Verestengerben, s ha pedig végtére eljön az a kegyetlen kaszás, aki minden embert szénának néz, s lekaszálja a nagyságos urat, ne hagyják ama mennyei szekeresek sokáig forspont után járni a nagyságos úr lelkét, hanem jöjjenek hamar érte hat másvilági lóval, s úgy vigyék be nagy trombitaszóval ama mennyei pitvarba, ahol Ábrahám, Izsák és a többi zsidó pátriárkák, harmincháromezer vörös nadrágos cigány égbe repült hegedűszója mellett járják bársonybugyogóban a kállai kettőst. — Az isten éltesse! Kívánom tiszta szívből!”
Jancsi úr megajándékozá a legényt, ki egy szó vétség nélkül elmondá a furcsa megköszöntést. Ezúttal mindazt nem találta ő olyan mulatságosnak, mint egyébkor.
Most szép fiatal lyánka közeledék, a legszebb hajadon, akit hét falu határában találni lehetett. Ez fehér báránykát hozott névnapi ajándékba, mondott is hozzá valami beszédet, de abból egy szót sem hallott senki, olyan halkan mondta.
Hiába mondták neki, hogy ne tartsa a kötényét a szája elé, mert nem értik a szót.
Az a jó szokás volt Jancsi úr névnapján, hogy a köszöntő lyánkát fel szokták vinni a vendégségbe, ott ült Jancsi úr mellett az asztalnál, s más nő nem volt jelen a lakomán. Még gonoszabbakat is beszélnek, midőn a vendégség vége felé a bor a fejekbe szállt, s az ismeretlen mámor megzavará a lyánka agyát; hanem azért mindig férjhez ment az, mert Jancsi úr gazdagon kiházasítá, s az apjából hatökrös gazda lett; amiért is a jámbor parasztok nemigen ijedtek vissza azon gondolattól, hogy leányaikat ide hozzák.
A leány elvégezte beszédét, amit abból lehete megtudni, hogy hirtelen lekuporodott a báránykához, s annak nyakát átölelte.
— Ni, hogy bújik egymáshoz! — monda egyik eredeti fiú.
— Fél a vágóhídtól — felelt rá kétértelműen Horhi Miska.
Jancsi úr atyai leereszkedéssel lépett a lyánkához, megveregeté pofácskáját, megsimogatá fejét; s nyájasan kérdezé:
— Mi a neved leánykám?
— Zsuzsi — mondá alig hallhatólag.
— Van-e már szeretőd?
— Nincs nekem — monda a lyány lesütve szemeit.
— No hát válassz magadnak ezek közül a hozzád való legények közül, mert ebben az órában férjhez adlak.
(Jancsi úrnak az esze tisztul — mondanák itt-amott —, máskor el szokta ezt halasztani másnap délutánig.)
— No legények, kinek van kedve mindjárt hazavinni feleségül ezt a hajadon leányzót?
Tizen is ugrottak, Marci is köztük volt, tréfából Horhi Miska is odavegyíté magát, de Jancsi úr félrehajtá őt botjával.
— Ki innen, kecske, a bárányok közül! Nem a te fogadra szántam. No leányom, válassz ízibe ennyi derék legény közül.
— Az édesapám... — rebegé a lyánka fel sem pislantva.
— Hogy az édesapád válasszon közülök számodra? — kérdé magyarázó hangon Jancsi úr. — Hol van ennek a lyánnak az apja?
Egy félig őszült ember kullogott elé levett kalappal.
— No válasszon kend a leányának férjet, szaporán.
A paraszt gondolkozni akart.
— Egy, kettő, három! Ne sokat hányja-vesse kend.
Végre talált a paraszt kedvére való vőt, egy kurta suhancot, de kinek jómódú gazda volt az apja.
— No hát megelégszel vele? — kérdé Jancsi úr a lyánkától.
Zsuzsi fülig pirult, s eléggé érthető hangon válaszolá:
— Már akkor csak mégis inkább a Marcihoz állok.
Az egész társaság hangosan felkacagott rá.
— Minek hívtad hát ide az apádat?
Marcinak sem kellett gondolkodási határidő, menten odaszökött, kezén fogá a lyánt; Jancsi úr adott nekik áldást és ötven aranyat, s rábízta Marcira, hogy jó gondját viselje a feleségének.
— De már én megőrzöm! — monda Marci hetykén, szemeivel az úrfiak felé vágott.
(— Mi lelhette az öregurat? — dörmögé a jó társaság —, hogy olyan erkölcsös kezd lenni egyszerre?)
Erre ismét megharsantak a trombiták, az úri vendégek felmentek a palotába, a parasztok láttak a maguk vigalmai után, ifjak, leányok játszották a Lengyel László révészeit, a gyűrűhajtást s más ártatlan mulatságot, az öregek számára volt bor és égett szesz, s az asszonyoknak volt mit megszólani ifjakon és öregeken.
Feljutva a palotába, újabb öröm várt Jancsi úrra. Kutyfalvi Bandi, kiről azt hivé, hogy már el sem fog jönni, éppen akkor ugrott le a lováról. Nemsokára agyba-főbe ölelgeték egymást.
— No, csakhogy te is itt vagy! — monda a jámbor öreg, önkénytelen könnyet törölve szét szemében.
— Pedig ugyan kicsinyben múlt, hogy még más valaki is el nem jött, akit legkevésbé vártál!
— Ki az? — kérdé Jancsi úr örömtől ragyogó arccal.
Читать дальше