Mór Jókai - Egy magyar nábob

Jól hallá, az udvaron mint jönnek-mennek az emberek, ki-ki készületeket tesz, aminők csak esztendőben egyszer szoktak előfordulni; a kertben, a parkban erősen kopácsolnak, mind ünnepélyes előkészület az. Nemsokára jönni fognak az üdvözlő jobbágyok, tisztviselők, azután a várva várt ismerősök, távol és közel rokonok, talán maga Béla is. — Ez volt legutolsó gondolatja mindig. Egy szerelmes ifjú nem várja oly vak hittel kedvesét, mint ő unokaöccsét. Úgy tetszett neki, hogy békülő kezet nyújta neki, s bár alig volt hihető, hogy ő a hozzá küldött levelet ez ideig kaphatta volna, de mintha valami mégis azt mondaná belül, hogy öccse, egyetlen vérrokona, vagyonainak leendő örököse, idestova a Kárpáthy név egyedüli fenntartója, még ma este őnála fog lenni. Hogy találkoznak? Hogy békülnek ki? Mit fognak egymásnak mondani?

Még egy kicsinyt lefeküdt aludni, a hajnali álom a legédesebb; akkor is azzal álmodott, hogy Bélával beszélt, mellette ült, vele barátságos poharat ivott, s már jól fenn volt a nap az égen, midőn Pál felrángatá álmábul, fülébe kiabálva:

— No keljen fel, itt a csizma!

Jancsi úr virgonc erővel ugrott ki ágyából, mint akinek rögtön eszébe jut a jövő nap öröme vagy terhe. Ilyenkor, midőn úgy vár az ember valamire, a kitűzött óra ütésére is felébred.

— Van itt már valaki? — ez volt első kérdése a szolgához.

— Annyi, mint a szemét — szólt ez, ugyancsak megbecsülve az illetőket.

— Itt van-e Kiss Miska? — tudakozódék csizmáit felhúzva Jancsi úr.

— Ő volt a legelső. Az apja sem volt annak nemesember, mert már két órakor talpon van.

— Hát még ki van itt?

— Itt van Horhi Miska. A kapuban jutott eszébe, hogy a dohányzsacskóját Szabadkán felejtette a vendéglőben, ha a kocsiról erővel le nem húzom, visszamegy.

— A bolondos! Hát még kik érkeztek?

— Az úri rendben lévő jómadarak mind kompareáltak. Kalotai Frici is itt van; tulajdon szekerén jött. Vajon hol lophatta?

— De nagy bolond vagy te, Palkó. Hát más senki sincs itt?

— Más? Más? Hogyne volna más? De nem káptalan a fejem, hogy valamennyinek a nevét a fejemben tartsam; majd meglátja őket, még meg is unhatja.

Eközben fölöltözteté urát a bizalmas hajdú, szépen lesimogatva, körültörülgetve, ha mi ráncot talált öltözetén.

— Hát valaki, valami különös, nemigen szokott vendég nincs jelen, valami olyan ember, aki nemigen szokott engem látogatni. Mi?

Palkó egy ideig eltátotta a szemét-száját, nem tudva, mit feleljen.

— De bizony itt van a *-i szuplikáns; ez még sohasem volt itt.

— Ejnye Pál, be simplex ember kend!

— Hát mit tudom én, kit vár a nagyságos úr! — felelt Pál durcásan, s úgy feladta urára a dolmányt, hogy majd kitörte vele a kezét.

— Az akarom megtudni — monda Kárpáthy komoly hangon —, ha nincs-e még itt Béla öcsém?

Pál csúnya képet meresztett erre a szóra, s letette kezéből a bársonykefét, mellyel éppen a mentegallért készült végigsimítani.

— Kicsoda? Az a szélkergető...

— Nos? Mi az? Tanulja meg kend, hogy egy Kárpáthyról mindig tisztelettel kell beszélni!

— Mit? — szólt Pál hátratéve kezeit. — Tán éppen ki akar vele békülni a nagyságos úr? Aki a nagyságos urat úgy megbántotta.

— S mi gondja arra kendnek?

— Óh, nekem egy csepp gondom sincs rá; dehogy van egy szikra is, hisz én csak egy kótyomfitty hajdú vagyok, mi dolgom nekem a nagy urak ügyeibe beleavatkozni. Csak tessék kibékülni vele! Mit bánom én. Ölelgessék egymást! Ha egymásnak móringolnak, sem bánom én. Engemet nem bántott a jámbor, a nagyságos urat bántotta, s ha a nagyságos úrnak az kedvére van, hát csak tessék!

— No, ne bolondulj, te Palkó! — szólt tréfásabb akkordbul Jancsi úr. — Mondd csak, ki van még itt!

— A csőcselékbül itt van a pukkancsi tiszttartó, hozott egy nagy menkő sajtot; aztán a dudai esperes, az, akit én ki nem állhatok.

— No ugyan sokat is törődik az vele.

— Hát iszen ne is törődjék vele; elég az hozzá, hogy én ki nem állhatom.

— Hát miért nem állhatod ki, te vén golyhó?

— Mert valahányszor találkozom vele, mindig a nagyságos úr egészsége felől tudakozódik. Hát mi gondja neki a nagyságos úr egészségére? Hisz nem doktor ő.

— De rossz kedvedben vagy ma te Palkó; hát az aprószentek itt vannak-e?

— Ohohohühühü? — mosolyga Pál —, itt ám; az egész debreceni kántus a kontrával együtt; négy banda cigány jött; Bihari is itt van, a rektor is felállította a parasztfattyúkat az udvaron; meg ne ijedjen a nagyságos úr, mert nagyot fognak kiáltani, amikor meglátják: itt van a tűzi mester is. Ott fúr-farag a fák között; azt mondja, hogy valami meglepetést készít estefelé, csak aztán megint fel ne gyújtsa az asztagot, mint tavaly.

— Hát komédiások nem jöttek?

— Dehogynem jöttek, hiszen éppen azon nevettem. Megint itt van az a Lokodi ötödmagával: ő maga, aki vitézeket játszik, egy vékony borbélylegény, aki játszik öregapákat és egy éltes asszonyság, aki a fiatal kisasszonyokat játssza. Már ki is csinálták, hogy estére mit fognak előadni. Mikor a nagyságos urak a nagy teremben ebédelnek, ők azalatt az előszobában Dobozyt játszák el feleségestül, tizenkét képes ábrázolatban — görögtűz mellett.

— Hát miért az előszobámban és nem a színházamban?

— Kicsiny az nekik.

— Hiszen csak öten vannak.

— Igen, de valamennyi hajdú mind ott lesz ám, ki töröknek, ki magyarnak; a régiségtárbul elő is hordtunk már minden hozzá való fegyvert és öltözetet, a diákok meg azalatt énekelni fogják Dobozy történetét, Gyárfás most készíti hozzá a verset, a kántus prézes meg a nótát. Be derék lesz!

A vén golyhó úgy örült a komédiának, mint egy gyerek.

Ezalatt felöltözteté Jancsi urat, megfésülé, megmosdatta, elvagdalta a körmeit, megborotválá, felköté nyakravalóját, és begombolá, amint illett.

— No már most kimehet emberek elejbe.

— Merre a pipám?

— Csitt! Micsoda pipa? Nem tudja, hogy elébb templomba kell menni, imádkozni, addig nem pipázik senki.

— Úgy! Biz igazad van. Hát miért nem harangoznak még?

— Várjon! Elébb meg kell izenni a papnak, hogy felkelt a nagyságos úr.

— Még egyet kell neki megizenni, hogy: “Hosszú kolbász, rövid prédikáció!”

— Tudom — monda Pál és lódult a paphoz, kinél tulajdonképpen nem az volt a fő baj, hogy hosszú prédikációkat tartott, mint inkább az, hogy esztendőben egyszer színe elé kaphatván Jancsi urat, az isten nevében úgy megdorgálá mindannyiszor, hogy az összegyűlt vendégeknek volt miről tréfálni egész ebéd idejéig. Ez alkalommal azonban a különös véletlen felmenté Jancsi urat e keserves mulatság alól, mert a tisztelendő úr hirtelen megbetegedett, nem végezhette kötelességét.

— Hisz itt van az esperes! — monda a gyászhírrel érkező Palkó.

— Ki ne ereszd a szádon többet! — kiálta rá Jancsi úr, — Ha az befog bennünket, vacsora lesz az ebédből, s úgy összevissza talál dícsérni Isten fülei hallatára, hogy magam is elszégyenlem magamat. Végezze az istentiszteletet a szuplikáns.

A szuplikáns öt esztendős (nem születését, hanem a tanfolyamot számítva) tógátus diák volt, ki amióta a kollégiumba zárták, sohasem látott ennyi urat egy rakáson; képzelhetni a jámbor ijedelmét, midőn tudtára adák, hogy egy negyedóra múlva ő fog prédikálni ennyi istentől elvetemült ember lelki épületére.