Mór Jókai - Egy magyar nábob

— No! Menjen már közelebb! — riadt rá a konfidens hajdú. — Nem látja, hogy nyújtogatja az első lábát a nagyságos úr?

— Óh, kérem alássan — szólt kezeit félredugva az érdemes jószágigazgató —, nem vagyok én azon kitüntetésre érdemes.

És a nagy világért rá nem lehetett volna venni, hogy kezét odanyújtsa Jancsi úrnak, kinek a világon tán egyedül ő adta meg a valódi címet; azután meg azt nem lehetett vele megértetni, hogy ő a méltóságos úr mellé leüljön, hanem erővel kellett őt Pálnak lenyomni egy székre, de csak megint felkelt róla, s állva maradt földesura előtt.

Sajátságos három alak volt az együtt, a méltóságos úr, a jószágigazgató és a hajdú. Kárpáthy arca ez órában szokatlanul derült volt, nagy kopasz homloka fénylett, mint egy templom kúpja, ősz hajzatának gyér maradványai ezüst billengekben kondorultak tarkója és halántéki körül. Szépen meg volt borotválkozva simára, s a bajusza kétfelé simítva, szemeinek lázas veressége elmúlt, s képéről eltűntek a torzító ráncok.

Átellenben a derék tisztviselő, sárgabarna arcán a múlt században elsajátított modor, pontos alkalmazkodás és múlhatatlan tisztelet; bajusza kurtára van nyírva, hogy sok baja ne legyen vele, pedig több gondot ád annál a csodára meghagyott hajporos copf, mely tisztes emléket fekete szalag közé fonva ország-világ láttára viseli az emberséges ember, s köntösét maig is azon divatra szabatja, melyről nem lehete tudni, vajon frakk-e az vagy atilladolmány; elöl össze nem gombolható, alul hátrafelé húzódik, s látni engedi a csípőn alul érő ezüstgombos mellényt.

Mögötte áll Palkó, a vén hajdú zsinóros dolmányban.

Ez is oly ősz, mint ők; együtt nőttek fel, együtt vénültek meg mind a hárman, s Palkó most is csak úgy bánik a nagyságos úrral, mint mikor együtt labdáztak az udvaron.

Megőszült már a haja a legénynek, de egy szála sem hiányzik; hosszan, tömötten hátrafelé van az simítva, s lefogva görbe fésűvel, bajusza hegyesebb a csizmadiaárnál, s félelem gerjesztőn kétfelé van kenve; arcvonásai oly egyszerűek, hogy három húzással lerajzolhatná egy ügyesebb festő, csak a színével gyűlne meg a baja, kissé nehéz lévén festeni pirosba veressel.

— Méltóztatott kegyeskedni a méltóságos úrnak — szólt Péter úr az asztalhoz állva — becses személyében leereszkedni a számadások megvizsgálása végett; annak okáért bátorkodtam egész alázattal az egészet egy kis szisztémába szedni, hogy méltóságodra nézve annál könnyebb legyen az áttekintés.

Ezzel inte Pálnak, hogy tegye le az iratokat.

Ez nagy mérgesen odatálalta valamennyit az asztalra. S nem állhatta meg, hogy ennyit ne mondjon:

— De kár, hogy ez a sok szép papiros tele van firkálva.

— Ész nélkül beszél kend! — förmedt rá Jancsi úr.

— Hiszen mindegy volna a nagyságos úrnak, ha üres papirost mutatnának neki e helyett, úgysem hallgat reá. Nem elég azt tudni, hogy meglopták, még azt is tudni akarja, hogy mit loptak?

— Ejnye, beste lélek fia! Énvelem beszélsz így? Mármost csak azért is végignézem az egész számadást, s te azalatt itt fogsz állva maradni a hátam mögött.

— Megeszem én azt az írást mind, amit a nagyságos úr átnéz — dörmögé az öreg szolga.

— Fogja be kend a száját! — rivallá rá Jancsi úr; mire Palkó komikus szófogadással tevé markát bajuszos ajkára, s csak úgy azt öt ujja közül morogta:

— Befogtam már.

János úr erre példás elszántsággal nyújtá kezét a legfelyül fekvő csomag után, mely Kárlátó János tiszttartó számadásait foglalá magában, s elkezde benne keresgélni mindaddig, míg azon meggyőződésre nem jutott, hogy nem találja az elejét, mire odatolá azt Péter úr elé, ki is rögtön rátalált a keresett lajstromra.

— Íme itt a kakadi jószágról kelt évi kiadások és bevételek lajstroma.

Hallgassuk meg mi is. Kissé unalmas, de jobban tanulságos fog lenni annak megtudása, hogyan gazdálkodtak a nábob jószágán.

Péter úr, dacára hajlott korának, pápaszem nélkül olvasott.

... “Az 1824—25-ik esztendőben valónak a kakadi uradalomban bevételek, ut sub stria bizonyíttatnak, e következők:”

Itt elébb félbeszakítá az olvasást Péter.

— Méltóságodnak kegyes engedelmével, ide a márgóra bátorkodtam egynéhány észrevételt tenni az illető pozíciókra nézve, ha kegyeskednék azokat meghallgatni.

Jancsi úr inte, hogy felajánlja rá magát.

— Tehát; ez évben tett a kakadi uradalom gabonatermelése 12 ezer köböl tiszta búzát. Eszerint alig adta meg a magot, amit belevetettek — a leggazdagabb földön.

— Rossz esztendő volt az idén — menté a tiszttartót Jancsi úr. — Megdűlt a gabona, a nyáron elverte a jég, a sok eső miatt kicsírázott az asztagban.

— Így mondá a tiszttartó maga is — viszonza Péter úr —, de télen rá kellett volna ereszteni a birkákat a vetésre, néhol lekaszáltatni a sását, s majd nem dűlt volna meg; jégeső ellen Pozsonyban lehetett volna kármentesíteni, s ott van az irtóztató nagy csűr, ha behordták volna, nem csírádzik ki, és megvan.

— Jól van, Péter uram, tovább. Majd máskor másképp lesz. Csak bízza kegyelmed azt reám.

— Eladódott a tizenkétezer mérő élet, köblét nyolc forinttal véve — ennyit adott érte egy győri kereskedő váltócédulában — összesen kilencvenhatezer forintért, holott én az újságokban olvasám, hogy Pesten tizenegy forinttal kelt a sikeres búza, s könnyen el lehetett volna szállítani, mert az árvíz miatt az ökröknek úgysem volt semmi dolguk.

— Igenis, de éppen ezen árvíz okozta, hogy elvivén a hidat, nem lehetett átkelni a Tiszán.

— Baj ugyan, hogy a víz elvitte a hidat, de nem kellett volna el hagyni romlani a gátot, akkor nem vitte volna el.

— No csak bízza azt kegyelmed rám! Menjünk tovább!

— A repce megdohosodott a vevő utáni várakozásban, úgyhogy nem folyt be érte több nyolcezer forintnál. Ez hibás állapot, mert ahogy én tudom, akkor nem járt eső, hanem a tiszttartó keresztelője miatt a boglyákban fülledt a betakart repce, s attól lett fekete és savanyodott meg.

— No bizony. Hát keresztyén ember kegyelmed, hogy a tiszttartótól azt kívánja, miszerint fiának keresztelését hátrább való dolognak tekintse holmi világi repcénél? Csak hagyja azt kegyelmed énrám.

— A szénát elvitte a víz, mert éppen takarodás idején hajtóvadászatra rendelt a méltóságos úr minden villafogható embert. Máskor e rovat alatt szép sommák szoktak megnevezve lenni.

— No annak hát egyenesen magam vagyok az oka; szegények nem tehetnek róla; csak bízza azt kegyelmed rám.

— Emiatt azonban a bevételek egy új tétellel szaporodtak, mely származik a juhok és igásbarmok dögbőreiből, melyek takarmány hiánya miatt rakásra hullottak.

— Lám, a kár haszonba ment.

— Fogyott ellenben a bevétel a gyapjú rovatával, mely máskor nevezetes volt.

— Úgyis rossz volt ez idén az ára, alig keresték.

— Továbbá...

— Hagyjuk el ezt már Péter. Ezt látjuk, hogy derék becsületes ember; minden rendén van. Mi az a másik csomó ottan?

— Ez Kajaput Taddé számadása, a nyilasi uradalom kasznárjáé.

— Ah, ez érdekes szokott lenni, nincsenek most új találmányai?

Ez említett férfiú egy vállalkozó szellem volt, ki példánygazdászatot állíta a kezeire bízott uradalomban, hanem ez a példánygazdászat példátlanul többe került, mint amennyit behozott.

Állított ő cukorgyárat, de a kotyvadékot sohasem vitte odább a szörpnél, s a tarthatatlan madárlép alakú cukor miden fontja tíz forintba került.