Mór Jókai - Egy magyar nábob

Ilyen affront azután ritkítja párját a társadalmi élet történetében.

A dologból nagy zaj lett, a kitett nevet minden magasabb körben jól ismerék, itt nevették, ott szörnyűködtek a furcsa hirdetmény felett, egypár elménc úr az ellenpárton a zöld asztal előtt gratulálni kezde Abellinónak a szenvedő emberiség nevében, az ifjú óriások tüzelték, lovalták, hogy ezt a bosszantást megtorlatlan hagyni nem lehet. Abellino egész nap járt alá s fel a városban, keresve, hogy kit hívjon ki párbajra, de senkit sem talált e célra alkalmasnak; végre abban állapodék meg az elegánsoknak Mayeréknél tartott konferenciáján, hogy magát a családapát kell párbajra kihívni.

Kit? Boltay uramat? Az asztalosmestert? Ez lesz csak a furcsa.

Hátha nem megy ki? Akkor addig inzultáltatni úton, útfélen, míg Pozsonyból megszökik.

Mi cél lesz azáltal elérve?

Az, hogy megijed a filiszter. Megtér, megjuhászodik, megszelídül. És azután nincsen kedvesebb ember egy megszelídült, megtért ellenségnél, mert az mindig azon iparkodik, hogy elébbi tetteit jóvátegye. És akkor — akkor prédára jutott a tündérkisasszony, kinek őriző sárkánya meghódíttatott.

Az élettapasztalás jogot ád hasonló összevetésekre. Számtalan eset van, hogy rakoncátlankodó ember, ki nem szűnt meg ellenfelét sértegetni, ha az egyszer keményen ráijesztett, nemcsak felhagyott a bántalmakkal, sőt ennek legengedelmesebb jó barátja támadt belőle.

Azon egy tekintet, hogy vajon convenant helyzet-e egy főrendű úrnak egy kézművessel párbajt víni, ki még tán nem is nemesember, de ha nemesember is, azáltal, hogy kézi munkára adta magát, azáltal, hogy szorgalma után él, minden megillető nemesi respektusról lemondott; ez, mondom, kérdésbe sem jöhetett, mert hiszen a jámbor filisztereket ismerjük már, mikor úrnapi díszmenetek alkalmával saját puskáikat el kell sütni, hogy megijednek tőle! Ez nem fog párbajt elfogadni, hanem inkább magyarázatokat ad, azazhogy bocsánatot kér, és megisszuk az áldomást, melynél a szép kis bujdosó lesz a “Hébé”, ki a poharakba bort s a szívekbe szerelmet töltöget.

Ez a legtermészetesebb perfolyama hasonló eljárásoknak.

Délután tehát elküldé segédeit Abellino az asztaloshoz.

Az egyik volt Livius; párbaji tekintély, kinek ítélete kánon volt a jobb társaságok ifjai előtt minden point ďhonneurt illető ügyekben, s ki Hugo Victorral együtt fáradozott a “Code du duel” kidolgozásában.

Másik volt Konrád (magyar főúr), roppant atlétai alkat, kit emiatt minden kihívó fél nagyon szerencsésen alkalmazott hasonló eljárásoknál, ahol attól lehetett tartani, hogy a kihívott durva visszautasításokra vetemedhetik. A bramarbasi termet imposant arccal volt ellátva, és hangja képes lett volna a medvéket is visszakergetni odúikba.

E két érdemes lovag tehát, pro superabundanti, megírva a kihívó levelet, ha netalán a filiszter eltagadná magát, vagy elbújt volna előlük, felkeresé Boltay uram lakát, s benyitott annak dolgozószobájába.

A mester nem volt honn. Korán reggel szekérre ült Terézzel és Fannyval, s úti készületeiből lehete gyanítani, hogy hosszabb időre távozik.

A szobában magánosan ült Sándor, s mintákat rajzolt táblára feszített papíron.

A két gentleman bon jourt kívánt, mint az ifjú hasonlóul viszonozva, eléjök járult, kérdezve, hogy mit parancsolnak.

— Hm, fiatalember! — kezdé dörgő hangon Konrád. — Ez Boltay mester háza?

— Ez — viszonza Sándor, magában gondolva, hogy azért nem szükség olyan nagyon morogni.

Konrád erősen fújtatva tekinte körül a szobában, mint a mesebeli sárkány, aki emberbűzt érez, s lenyomott gégével dörmögé:

— Elé kell híni a mestert.

— Nincs idehaza.

Konrád szemeivel inte Liviusnak, odadörmögé:

— Nem mondtam?

Azután letevé egyik öklét az asztalra, másikat háta mögé dugta, s meghajtva derekát szemébe néze az ifjúnak marcona tekintettel.

— Hát hol van a mester?

— E bizalmával nem tisztelt meg — felelt Sándor, ki oly hidegvérrel bírt, hogy még a kifejezésekben is bírt válogatni.

— Jól van — monda Konrád, előhúzva belső zsebéből a pecsételt levelet. — Kinek híják önt, fiatalember?

Sándor csodálkozva és boszonkodva kezde a kérdezőre nézni.

— No, no, ne ijedjen meg — biztatá Konrád —, nem akarom önt bántani; csak van önnek valami neve?

— Igen. Barna Sándor.

Konrád feljegyzé azt tárcájába, s azzal ünnepélyesen fogá a levél szélét.

— Tehát hallja ön, édesem, Barna Sándor úr... (az “úr” szót erősen megnyomva, hogy a fickó észrevehesse, mennyire meg van ő ezáltal tisztelve) ezen levél az ön mesterének szól...

— Bátran átadhatja uraságod. Engem Boltay úr megbízott távollétében minden előforduló ügyeit saját nevében elintézhetni.

— No tehát fogja ön ezen levelet — szólt mennydörgő hangon Konrád, s még sok imposant dolgot elmondott volna, mikből azonban teljesen kizavarta Sándornak azon indiszkrét cselekedete, miszerint a mestere nevére címzett levelet feltöré, s az ablakhoz lépett vele, hogy azt elolvashassa.

— Mit cselekszik ön? — kiálta rá egyszerre mind a két tanú.

— Én meg vagyok bízva Boltay úr által, hogy távollétében minden hozzá érkező levelet elolvashassak, s idegen követeléseket, tartozásokat kifizessek.

— De ez nem olyan követelés, amilyet ön gondol! Ez magánügy, személyes ügy, amit ön nem ért.

Sándor ezalatt keresztülfutotta a levelet, s azzal a két tanú elé lépett.

— Szolgálatjokra állok, uraim.

— Micsoda? Mit ért ön ez alatt?

— Engem Boltay úr minden ellene intézett követelés kielégítésére megbízott.

— Nos? Hát aztán?

— Tehát — szólt Sándor a kitárt levelet lesimítva kezével — én e számadást kész vagyok bárhol és bármikor kielégíteni.

Konrád Liviusra nézett.

— Ez a fickó velünk tréfálni látszik.

— Nem tréfálok uraim, én tegnap óta címtársa vagyok Boltay úrnak, s akármely követelés éri firmánkat, egymás helyett tartozunk fizetni, ezt kívánja a kölcsönös hitel.

Konrád kételkedni kezdett a legény józan eszében vagy olvasási tehetségében. Rárivallt:

— Olvasta ön, mi van azon levélben?

— Igen. Ez kihívás párbajra.

— No, és mi jogon akar ön egy más valaki ellen intézett kihívást elfogadni?

— Mert az nekem címtársam, mert az fogadott apám, és nincsen jelen, s minden jó és balszerencse, bukás vagy botrány, ami őt éri, ér engemet is. Ha maga jelen volna, felelne magáért; úgy, de eltávozott, s nekem okaim vannak meg nem mondani sem azt, hogy hová, sem azt, hogy mennyi időre — és így nincs uraságtoknak mit tenni egyéb, mint vagy visszavonni a kihívást, vagy tőlem fogadni el annak kielégítését.

Konrád félrevoná Liviust, megtudandó tőle, ha szokásos dolog-e ez párbaji rendszabályok szerint. Livius emlékezett hasonló esetekre, de csak nemesemberek között.

— Hallja ön, Barna Sándor — szólt Konrád —, amit ön ajánl, csak nemesemberek közt szokásos.

— Hisz uram, nem én vagyok a kihívó, hanem önök.

Erre nem lehetett mit felelni.

Konrád összefoná nagy mellén rettentő karjait, s az ifjú elé állva, csaknem a szájába kiáltott.

— Tud ön víni?

— Voltam Waterloo alatt, és kaptam érdemrendet.

Konrád megcsóválta a fejét.

— Ez dühös bolond.

Pedig Sándor igenis nyugodtan viselte magát.

— Tehát csakugyan meg akar ön verekedni mestere helyett? Ön nekem valami hetvenkedő, kötekedő, vakmerő cimborának látszik. Gondolja meg ön, hogy a párbaj nem háború, ahol messziről lövöldöznek az emberre, s le lehet a golyó elől hasalni, félrebukni, meg aztán két-három gléda áll előttünk, s minket hátul semmi baj sem ér, hanem meg kell állani szem-szembe, pisztoly pisztoly ellen, födetlen mellel egy arasznyira a kard hegye előtt, és az ember senkit sem hívhat segítségül, egyedül magára van hagyva. — Hán?