Mór Jókai - Egy magyar nábob

A komornyik azt felelé, hogy a főrendi táblánál a holnapi közülésen, ott szokott ülni az ötödik oszloppal szemben.

Ah! Tehát főfő úr ő is. Egyike a haza atyjainak, ki éjjel-nappal azon gondolkozik, mint lehetne országát és népét boldogabbá tenni? Ez még nagyobb bizalmat gerjeszte szívében. Akire az ország sorsa van bízva, az bizonyára nem lehet könnyelmű ember.

Hajh, sokan nagyuraink közül, ha ismernék azon kegyeletet, mellyel a köznép irántuk viseltetik, büszkék lennének arra, és iparkodnának azt — megérdemelni.

Krammné tudtára adá Fannynak, hogy ismeretlen jóltevőjét megláthatja holnap az országgyűlésen, ahol a nagy sokaság közt úgy el lehet vegyülni, hogy ki sem veendi őket észre, s az egész csak nehány percig tartand.

Így jutott Fanny az országgyűlési terem karzatára, hol Krammné megmutatá neki titkos jóltevőjét.

Fanny egéből hullott alá, ő egészen mást vélt ott látni. Azt most fel sem találta a többiek között. Az arc, melyet Krammné mutatott neki, semmi vonzerővel sem bírt reá, sőt bizalmatlan, félelemidéző befolyást gerjesztett szívében. Sietteté Krammnét a karzatról, és csalódott szívvel tért haza.

Otthon mindent kivallott nagynénjének; ábrándjait, nagyravágyó céljait és csalódását. Megvallá, hogy most is szeret, szeret egy embert, aki ideálja, de kinek nevét sem ismeri, s kérte, hogy védje őt saját maga ellen, mert érzi, hogy szédül, és nem bír saját szívével többé.

Másnap, midőn Krammné Fannyért ment, őt az énekmesterhez viendő, üresnek találta Teréz szállását. Ajtók, ablakok tárva nyitva, a bútorok elhordva. Senki sem tudta, hová ment, éjszaka jutott eszébe elhurcolkodni, a házbért letette a házmesternél, s ismeretlen hordárokkal vitetett el mindent. Senkinek sem mondta meg, hogy ezentúl hol keressék.

Hová tűnt el Fanny oly rögtön, oly nyomtalan, nagynénjével együtt?

Teréz kétségbeesve hallá a leány vallomásait.

A leány elmondá neki őszintén, hogy szeret, lelkének, szívének minden hevével szeret egy ideált, kit jóltevőjével ugyanazon alaknak hitt, kinek jósága, magas, emberfölötti nemes jelleméről hónapok óta ábrándozik, kinek jótéteményeiért egykor szerelme hálaérzetével tudott volna fizetni, és most megtudva, hogy titkos pártfogója nem az, akit képzelt, akit egyszer látott, s azóta nem tud feledni; rettentő borzalom támadt szívében. Érzi, hogy helytelenül cselekvék, midőn amaz embertől pénzt fogadott el, bármily ürügy alatt; eladva, lekötelezve látja magát iránta, és fél, retteg tőle, nem mer az utcán megjelenni, nehogy vele találkozzék, arca bizalmatlanságot költ szívében, és irtózik az eszmétől, hogy azon ember őreá gondol. Ámde azért a tövis benn van a lélekben! Ama másik, amaz ideálkép, bár nincs oka többé róla gondolkozni, benne jóltevőjét sejteni, többé ki nem törülhető szívéből; nem ismeri őt, még csak nevét sem tudja, de szeretni fogja holtig; elvész, elhal bele, de meg nem válik emlékétől.

Szegény Sándor...

Teréz annyi évek fáradalmainak romjain látta magát.

Tehát még itt is elérik az ártatlan gyermekszívet, tehát még a templomban sincs előlük biztosítva senki.

Kétségbeesett keservében oly lépésre határozta el magát, melyre a legnagyobb nyomor sem vehette egykor rá, elment Boltayhoz, elmondott neki mindent, és kérte, hogy védje, oltalmazza a leányt, mert asszonyvédelem itt többé nem elég.

Boltay örömmel ajánlkozott a pártfogásra. A durva tenyerű kézműves nagy képe sötétvörös lett a haragtól, aznap feléje sem ment a gyárnak, nehogy valakivel összevesszen, csak aziránt tett parancsokat, hogy Teréz holmiját szállítsák át még azon az éjjel az ő saját lakóházába, tulajdon szállása egyik szárnyába. Itt férjen azután hozzájok valaki.

Sándor megtudott mindent, nagyon szomorú lett, de azóta kétszeres figyelemmel viseltetett Fanny iránt. Hisz az is reménytelenül szeretett — ő a leányt, a leány egy mást, és mind a ketten boldogtalanok.

A családnál mindenki tudta e titkot, de senki sem beszélt felőle. A két öreg sokat tanácskozott egymással, mely családi gyűlésekbe néha Sándort is meghívták, kinek ez idő óta sok helyen kelle járni, ahol azelőtt meg nem fordult.

A jó öregek abban fáradoztak, hogy az ismeretlen nagy úr nevét kitudhassák. Minek volt az nekik? Vissza akarták neki küldeni a Fannyra költött összeget. Óh, az ilyen tartozásokkal adósnak maradni nem szabad! Le kell fizetni mentül elébb, ugyanazon pénzben, forintot forintért, három húszast számítva darabjára, nehogy azt mondhassa valaki, hogy mást kapott, mint amit adott.

Úgy, de hogy lehetett e nevet kitudni? Fanny maga sem ismeré azt, s ő rá nem fog mutatni az utcán, ha meg kellene is halnia. Boltay mindenfelé eljárt a kávéházakba, a kereskedők gyülekezeteibe, fülelt, hallgatózott, ha nem beszélnek-e valahol egy polgárlyánról, ki foglalót vett fel erényei árában egy gazdag úrtól. Nem beszéltek semmit. Ez ugyan egyrészről megnyugtató volt, hogy még senki sem tud felőle semmit, tehát a baj még nem olyan nagy. De a név, a név?

Végre Abellino maga segített a kutatókon.

Sándor minden vasárnap meg szokott jelenni a templomban, hova Krammné járt, s egy oszlop mellől vigyázott rá, hogy kivel fog az asszonyság beszélni.

Harmadik vasárnap maga jött oda Abellino.

A jámbor asszonyság elmondá neki a csoda történetet, hogy Fanny nagynénjével egy éjszakán véletlenül eltűnt, neki sem szóltak semmit, hogy hova mennek, ami elég nem szép tőlük, hanem ő gyanítja, hogy Boltay uramhoz hurcolkodtak el, s Teréz bizonyosan azt titkolja, mert valami viszony volt közte és Boltay között fiatal korukban, vagy talán azért ment oda, mert Boltay uram fogadott fiával akarja elvétetni Fannyt. Ő bizony nem törődik velök többet.

Abellino vérig harapta ajkait bosszúságában; ezek a filiszterek aligha meg nem szagoltak valamit.

— Miféle mesterember az a Boltay? — kérdezé Krammnétól.

— Asztalos — lőn a felelet.

Asztalos?... Egy perc alatt kész volt Abellino fejében a terv.

— No, isten velünk madame — monda. Többé nem volt Krammnéra szüksége, sietett ki a csarnokból.

Sándor utána. Tehát végtére meglelé a templomi kísértőt! Abellino sietve ment az utcaszegletig, Sándor mindenütt nyomában. Ott amaz várakozó hintajába hágott, Sándor egy bérkocsiba veté magát, s vágtatott utána. A Mihály-kapunál utolérte, itt kiszállt a főúr, hintaja berobogott az udvarra. Nagy medvebőrös kapus állt a bejárás alatt.

— Ki ezen úr, ki most itt bement? — kérdé Sándor a kapustól.

— Kárpáthi Kárpáthy Abellino őnagysága.

— Köszönöm.

Menten följegyzé azt tárcájába; pedig fölösleges volt azt odajegyezni. Évek, évtizedek múlva is lelkében maradandott e név, mint amelyet a fák kérgébe véstek.

Tehát Kárpáthy Abellinónak hívják!

Azt hiszik, hogy ezek a tizenkét órakor ebédelő emberek nem tudnak gyűlölni?

Sándor sietett haza felfedezésével.

Ezen a napon az egész háznál oly harapós kinézésű volt minden ember, hogy aki látogatóba jött, megijedt tőlök.

Másnap ismét munkanap volt. Mindenki dolgai után látott. Boltay uram felgyürkőzve versenyt dolgozott legényeivel, de hiába vegyült a lárma közé, minden eszköz egy nevet látszott ismételni fülébe. Ő sohasem gondolkozott azon, hogy a gyaluk, a fűrészek mondanak-e valamit dolgozás közben; s most ráhallgatott, hogy az mind Kárpáthy nevét mondja, különösen volt egy-két, ember taszigálta fűrész, mellyel a furnírozásokat volt szokás metszeni, ez minden vonásnál oly tisztán ismétlé: “Kárpáthy, Kárpáthy!”, hogy Boltay uram utoljára rákiáltott a legényekre, “Ne húzzátok olyan csúnyául azt a fűrészt!” A legények elcsodálkoztak rajta; a mester tán azt akarja, hogy a fűrész úgy szóljon, mint a hegedű?