Mór Jókai - Egy magyar nábob

Teréz és Fanny ezalatt egy utcára nyíló ablakban ültek kézimunkával foglalkozva, szótlanul, mint egy idő óta szokták.

Egyszerre díszes úri hintó jött be az utcába, s éppen Boltay háza előtt állt meg.

Fanny fiatal leányok szokásakint kitekintett az ablakon; a hintóban ülő éppen akkor szállt ki. Ijedten, összerezzenve kapta vissza fejét, arca elsápadt, szemei elhidegültek, kezei leestek ölébe.

Mindez nem kerülé ki Teréz figyelmét. Őt látta! Ő van itt! Legelső gondolatja ez volt. Reszketett. Ha ez ember bejő, ha szemei elé merészel lépni, nem tudta, mit fog cselekedni akkor, de a düh, a szégyen, a kétségbeesés járta keresztül lelkét. Egészen elfeledkezett róla, hogy hiszen férfi is van a háznál, komoly, tréfát nem értő ember, úgy érzé, mintha az egész támadással neki kellene megküzdenie.

Az érkező léptei végighangzottak a lépcsőn, kívül valami arrogáns hang tudakozódása hallatszék, s a bejövő már az előterembe lépett. Vajon be fog-e a szobába is jönni?

Fanny felugrott székéről, s kétségbeesve rohant nagynénjéhez, arcát annak ölébe rejtve, lábaihoz omolva, és zokogott fuldokolva.

— Ne félj, ne félj! — rebegé Teréz, és minden íze reszketett. — Én itt vagyok.

De már ekkorra nyílt a túlsó ajtó is, melyen Boltay uram jött az előterembe az érkezett vendéget elfogadni. Műhelyéből hítták elő, honnan még most is fülébe hangzott, amit a gyaluk és fűrészek pokolbeli, kísértetes hangja egyre szakadatlanul beszél: “Kárpáthy, Kárpáthy...”

— Ah, jó napot! — szólt az érkezett úr fidélis leereszkedéssel, a mestert meglátva. — Ön az, Boltay mester? Ah, derék mester. Nagy híre van mindenfelé. A munkáit széltire magasztalják; derék, becsületes ember. Most is műhelyéből jön; ezt szeretem, a munkás polgárokat én nagyra becsülöm.

Boltay uram nem volt az az ember, aki mindenkitől dicsérni engedi magát, s nagy röviden félbeszakasztá a magasztalást.

— Kihez legyen szerencsém? Mit parancsol uraságod?

— Én Kárpáthy Abellino vagyok — monda az idegen.

Boltay uramat csak az almáriom tartotta, hogy hanyatt nem esett.

Erre a meglepetésre csakugyan nem számolt.

A magas úr nem méltóztatott észrevenni a kézműves arckifejezését, miután úgy gondolom, hogy egy kézműves arcán nem is volna szabad kifejezésnek lenni, hanem folytatá amint következik:

— Én önhöz egy egész établissement megrendelése végett jöttem, azért jöttem pedig személyesen, mivel hallám, hogy igen szép remek bútormintákat rajzol...

— Nem én rajzolom uram, az első legényem, ki Párizsban lakott.

— Azt én nem bánom. Tehát azért jöttem magam, hogy azon mintákból válasszak, mert szeretnék valami különösen csinos és amellett egyszerű polgári kiállítást, tudja ön, polgári ízlésben. Megmondom, hogy miért. Mert nősülni fogok, s egy fiatal polgárleánykát veszek nőül; ne csodálkozzék ön rajta, én polgárleányt veszek valóságos, törvényes nőül. Miért teszem pedig azt? Arra nekem különös okaim vannak. Lássa, én különc vagyok. Ez rendkívüli valami, ami a közrendűek között nem fordul elő. Nekem az apám is különc volt, és minden tagja családomnak különc; én egyszer meg akartam házasodni, mátkám valóságos szatócs leánya volt, gyönyörűen tudott énekelni a templomban.

Ahán, a régi mese!

— Én elvettem volna — folytatá a bőbeszédű dandy olyan éles hangon, hogy minden szobán keresztülhangzott —, de meghalt szegény. És én akkor megfogadtam, hogy addig nem nősülök, amíg nem lelek egy másik polgárleányt, ki éppoly erényes, oly szép legyen, mint ő volt, és oly szépen énekelje a “Stabat mater”-t. És már nyolc év óta járok a világban, és nem találtam, akit kerestem sehol, mert vagy énekelt valaki szépen, de nem volt szép, vagy szép volt, de nem volt erényes, vagy volt erényes, de nem énekelt; egyszóval nem lehetett enyim. És most uram, ebben a kicsiny városban találtam, akit régen keresek, egy lyánkát, ki szép, erényes és énekel, és én azt el fogom venni, mármost adjon tanácsot, hogy milyen bútorzatot vegyek neki menyasszonyajándokul?

Mind e szavakat jól hallhatták a mellékszobában. Teréz öntudatlanul takarta el Fanny fejét, mely ölébe volt rejtve, mintha attól féltené, hogy ez együgyű mese hitelre talál előtte, s elkábítja fiatal lelkét. Hisz a fiatal leányok olyan könnyen hivők; még a virágtól is megkérdezik: “Szeret-e, nem szeret-e?” Hát még ha valaki szemökbe mondja.

Boltay uram e beszéd alatt lassankint összeszedte magát, s minden válasz nélkül írószekrényéhez lépett, ott keresgélt valamit, és azután írt nagy sebesen.

— Bizonyosan a mintákat keresi, s számvevést ír — gondolá magában Abellino, s azalatt szétnézegetett: — Vajon sok szobája lehet-e ennek a filiszternek, s melyikben tartja fogva a szép kis cukorfalatot? Hallotta-e a lyány, amit ő beszélt?

A mester ezalatt készen volt az írással és keresgéléssel, odainté Kárpáthyt az asztalhoz, s egy csomó százas bankjegy közől leszámlált eléje hat darabot, mellé még négy forintot ezüst húszasban és harminc krajcárt kongó vörös pénzben.

— Tessék ide vigyázni: ez egy, két, három, négy, öt, hatszáz forint és négy forint meg harminc krajcár — szólt ujjával megböködve mindenik összeget.

Mi a patvart akar ez a filiszter a maga piszkos garasaival?

— Így ni. Mármost tessék leülni s aláírni ezt a nyugtatványt.

Azzal egy kész nyugtatót adott a chevalier kezébe hatszáz forintról és ennek kiszámított négy forint harminc krajcár kamatjáról, mint amely összeget alólírott Mayer Fanny kisasszonynak kölcsönadván, ez alulírt napon hiányosság nélkül visszakapta.

Abellino végtelenül meg volt lepetve. Arra nem volt készen, hogy ezek az ostoba filiszterek azokkal a vastag húsos pofákkal így keresztüllássanak minden tervén. Legjobb ily alkalommal mindenesetre a megsértettet játszani.

Némán, grandseigneuri félvállal végignézte az asztalosmestert, s lovagkorbácsával egyet füttyentett, mintegy annak kifejezéseül, hogy ily haszontalan emberre nem érdemes vesztegetni a szót, s azzal megfordult, hogy menjen kifelé.

Ez idő alatt mély csendesség volt a teremben, a mellékszobában levő hölgyek szívdobogva, remegve figyeltek e csendre, melyben annyi indulat zivatarja volt rejtve.

Boltay, látva, hogy a dandy távozni készül, mély, erőszakosan lenyomott hangon még egyszer megszólítá.

— Vigye el ön uram a pénzét, és írja alá a nyugtát, mert bizonyomra, meg fogja bánni, ha ezt nem teszi.

Kárpáthy megvetően elfordult, s becsapva maga után az ajtót eltávozott. Csak midőn hintajában ült, akkor jutott neki eszébe, hogy miért nem ütötte ő pofon azt az embert. Ezúttal azonban nagy köszönettel tartozik feledékenységének.

De ki is várhatta volna ettől a kérges tenyerű asztalosmestertől azt a ritka önmérsékletet, hogy dühös, szangvinikus természete ellenére, legkisebb kifakadás nélkül, ily egyszerű módon adja tudtára a meglepett udvarlónak ellenséges indulatát?

Abellino nem merte e jelentést elmondani társai előtt, annyira érzé, hogy bárminő verzió szerint is, a kézműves magaviselete diadalmasnak fog látszani.

Pedig még nem itt volt vége a visszautasításnak.

Boltay mester vissza sem tevé többé fiókjába az asztalon hagyott pénzt, hanem összesepré, elvitte a “Pressburger Zeitung” érdemes szerkesztőjéhez, s másnap a fenntisztelt lap hasábjain következő hirdetmény volt olvasható:

“Egy helybeli családapa hatszáznégy forint és harminc krajcárt adott által a polgári kóroda számára, mely összeget nagyságos Kárpáthy Béla úr kegyeskedett az átadó fogadott leányának ajándékozni, mit azonban ez célszerűnek talált kegyesebb célokra fordítani.”