Mór Jókai - Egy magyar nábob

Catalani megállt az ének közepén, s látható bosszúsággal végigvárta, míg a taps elnémul, s csak akkor folytatá a románcot.

Ismét alig ment a legközelebbi ruládig, megint rákezdték a tapsot és a brávókiáltást.

— Megőrült ez az Oignon? — kiálta Kárpáthy elég hallhatólag, kihajolva páholyából. — Csitt! Csendesség!

Az egész loge infernale felállt, hogy elcsitítsa a mal à propos zajt; márpedig semmi sem nehezebb, mint egy tapsoló közönséget megkérlelni, hogy ne tapsoljon. Zelmira kezdett kijönni a szerepéből, s a fejét csóválta.

Azzal újra hozzáfogott a dalhoz, a taps megint félbeszakasztá, ami végre annyira dühbe hozta a művésznőt, hogy magáról egészen elfeledkezve, bosszúsan toppantott.

Abellino dühösen rohant erre ki a páholyból, fel a második karzatra, ott sápadtan szembejövő Oignont torkon ragadta.

— Ember! Mit cselekszel? Meg akarsz ölni bennünket?

— Uram — szabódék a sápadt tapskereskedő —, bukott ember vagyok, itt idegen kezek működnek, ezek nem az én tapsaim, ez ármány, amely túljár az eszemen. Én e tapsolók közül egy lelket sem ismerek.

— El kell őket csitítani.

— Oda ne menjen ön uram, mert ezek valami részeg ouvrier-k, akik hamar megmarkolásszák az embert.

Abellino kétségbeesve tépte haját.

Végre Zelmira látva, hogy a merő taps miatt ezt a csendes áriát el nem énekelheti, hirtelen feltalálta magát, s egy másik operából, mely a közönség kedvence volt, hirtelen kikapott egy finálét, s azt énekelte el Zelmira románca helyett. A taps irtózatos lőn. Oly művésznőnek, ki a közönség kegyence, minden szabad, minden jól illik.

Az ifjú óriások magukon kívül voltak a siker nagyszerűsége felett, s midőn a függöny legördült, felrohantak a színpadra, melyről a koszorúkat éppen akkor gereblyélte össze két színházszolga, hogy saját bokrétáikból egy levelet megkaphassanak; a művésznőt Zelmira jelmezében ülteték hintajába, s nagy lelkesedésben kifogták lovait a rúd mellől, s maguk vonták diadalmi menettel egész szállásaig, hol ismét átöltözködött, hogy imádói seregével együtt a színházba visszatérhessen, páholyában élvezendő diadala másik részét, vetélytársnéja megbukását.

Ezalatt a második darabhoz szükségelt előkészületek rendbe hozattak, a nyitány megkezdetett. Mindenki helyére ült, szeméhez igazítá lornyettjeit, s kíváncsian várta a függöny fellebbentét, mert hiszen ma nevezetes rendkívüliségnek kell történni; a színház első művésznőjét, ki annyi éven keresztül a közönség kedvence volt, fogják ma kipisszegni, s a közönség némi elégtételt lát abban, hogy akinek oly sok ideig tiszteletével adózott, végre valahára megalázva, összetörve lássa. Utoljára is töredékeny játékszer volt csupán.

A nyitány végződött — a színpadon hallatszott az ügyelő csengetése —, egy páholyban nagy zajjal csapták be az ajtót, s elkezdtek fennhangon beszélni, nevetni; az Catalani páholya volt, ki igen jól látszott mulatni több fiatal óriás társaságában, mi annyival hallhatóbb volt, minthogy az egész közönség az utolsó dobütés elhangoztával a legmélyebb hallgatásba merült.

A függöny lassan felgördült. A színpad hátteréből magas fönséges alak lépett elő. — Arca, termete, magatartása igazán királynői. Maga Semiramis nem lehetett szebb, nem magasztosabb, midőn bírái, midőn ellenei elé lépett birodalmát visszanyerni vagy elveszteni. — Óh, itt is egy birodalomrul volt szó!

Mély csend honolt mindenütt, csak egy páholyban fecsegtek hangosan. Még egy szisszenés sem hallatszott; ezt csak akkor volt szokás megkezdeni, midőn az illető a lámpák elé lépett.

Jozefine jól tudta azt, hogy ez ama veszélyes helynél szokott kezdődni, s arcán egy vonása sem látszott a félelemnek, a tétovázásnak. Odalépett bátran.

Azon percben Barry hercegnő, ki Nemours hercegnő mellett ült, kihajolt páholyából, s erős, csengő hangon e szókat kiáltá:

— Au nom de la reine! (A királynő nevében!)

S a közönség egy immortelle koszorút látott repülni a művésznő elé.

A következő pillanatban egy férfihang kiálta az első karzatról:

— Au nom du peuple! (A nép nevében!)

S a művésznő lábaihoz egyszerű babérkoszorú hullt alá.

E percben, mintha rögtön kicserélték volna a közönséget, oly óriási általános taps zendült meg, hogy Catalani ijedten kapta vissza a fejét, mintha valami explózió történt volna.

A közönségnél a méltatlanságot a nagylelkűségtől csak egy hártya választja el, s amilyen könnyen hajlik az elsőre, éppoly kitörő a másodikban.

Mainvielle-né mindenre készen volt, csak erre nem; két koszorú hullott elé, két oly nagy név jelkiáltása mellett, mely előtt tisztelettel hajol meg mindenki, mely egy varázsütéssel képes volt megnyerni számára a közönséget, úgyhogy midőn lehajolt e két koszorút felemelni, mely egész özönével felért a fizetett bokrétáknak, elfeledkezék Semiramisról, és térdre roskadt. Azt hiszik sokan, hogy a színésznő nem tud igazán sírni a színpadon; óh, ezek valódi könnyek voltak, a véghetetlen, a határtalan hála könnyei.

A közönség nem bírt magához térni a tapsolásból, s ez valóban jól történt Jozefine-re nézve, mert ha e percben énekelnie kellett volna, egy hangnak sem leendett birtokában.

De végre kisírta magát, ereje visszatért, egy színházszolga eljött a színpadra a két koszorút ezüsttálcára teendő. Jozefine annyit mondott neki súgva, hogy siessen beteg férjét a látottakról tudósítani — s azzal ismét Semiramis lett, a szíveket, országokat hódító királyné...

Sohasem hallották őt így énekelni! Hangja csengett, mint az üvegharmonika zenéje, versenyt sírt a fuvolával, úgyhogy nem lehetett megismerni, melyik az ének, melyik a zene hangja; majd lement mélyen harmadfél oktáván keresztül, s mint a megütött harang zúgott tiszta érchangja a szíveken keresztiül. Nem volt az mesterséges, de művészi; nem volt az csáb, nem varázslat; de ideál, de költészet!

A közönség, mintha megbánását akarná benne kifejezni, hogy egykori kedvencét oly könnyen felcserélte, kétszeresen el volt ragadtatva.

Van valami bizonyos önkénytelen zúgás, valami névtelen hangja az elragadtatásnak, mely olyan, mint az arany: nem lehet mondva csinálni, s éppen azért oly becses, mint ama nemes érc, s többet jelent minden tapsviharnál; e sóhajból, biztatásból, elégültségből vegyült hang kíséré végig Jozefine első énekét, melyben nem lehete egy foltot, egy leheletét a gyöngeségnek találni.

A loge infernale népessége meg volt némulva; ha valaki, aki egy véletlenül szétpattant gőzös roncsában egyszerre a tenger fenekére süllyedt, leírhatná azon érzést, mely által meglepetett, az valamennyire megközelítené az ifjú merveilleux-k belső mivoltát.

— Mi ez? Ez ármány! Ez komplott! Összeesküvés! Kinek a műve? Áruló volna tán közöttünk? Ah, ez a taps botrány! Ez fizetett dolog. Bizonyosan ez az újonnan érkezett két magyar mágnás rendezte az egészet. Nem, nem, azok sokkal takarékosabbak. Ez kétségbeejtő!

Ilyen és hasonló aposztrófok tölték be az alvilági páholyt, míg Abellino nem állhatva tovább a nyugtalanságot, ígérkezék, hogy felszalad Rudolfhoz, és kiveszi belőle, nincs-e e botránynak valami összeköttetése az ő szeparatizmusokkal.

— Ah — szólt lerohanva a páholyba —, tehát a büszke Mainvielle-nének is vannak gazdag imádói!

Rudolf vállat vonított, mintegy mutatva, hogy ezt a szillogizmust, melynek sem eleje, sem hátulja nincsen, nem értheti.