Mór Jókai - Egy magyar nábob

— Feküdjél le, Tharaud — szólt hidegvérrel Jozefine. — Ez indulatoskodás neked nem használ. Beteg embertől senki sem fél. Ha egészséges volnál, sem védhetnél engem, mert férjem vagy. Ha szeretőm volnál, akkor tehetnél értem mindent; de gondolj rá, milyen nevetséges szerep volna az: egy színésznő férje, ki összevész azokkal, akik feleségének nem akarnak tapsolni!

Mainvielle mindkét kezével eltakarta arcát.

E percben az előszobaajtón csengettek. Jeanette sietett felnyitni.

— Ha felgyógyulok — hörgé heves zokogással Mainvielle —, kötéltáncos leszek! Cirkusz, ugrálni tanított kutyák, szemfényvesztők, orcátlan balettmeztelenség kell ide, nem művészet. Ha újra kezdem az életet, lovardát kormányzok, nem színházat. Farewell Othello! Bamboche-é a vásár!

Jozefine hasztalan kérlelé heveskedő férjét, ki szavaiban végerejét látszott kimeríteni, midőn visszatért Jeanette egy felbontott levelet tartva kezében.

— Bocsánat, madame, hogy e levelet bátor voltam felbontani, de miután átadója nevét éppen nem akará megmondani, azon gondolatra jöttem, hogy tán valami bosszantó irat, valami paszkvill; óh, az emberek mindenre képesek.

— Tehát mi az?

— Egészen ellenkezője annak, amit hittem. Elolvashatja ön.

— Névtelen levél? Ki írhatja azt?

— Nem lehet valami nagy úr, mert igen szépen van írva, egy egyszerűen öltözött férfi adta kezembe; olvassa ön, madame, olvassa úgy, hogy Mainvielle úr is hallja.

Jozefine kezébe vevé a levelet, s ezt olvasá belőle fennhangon:

“Halhatatlan művésznő! Ne lepje meg azon hír, hogy mai fölléptére bizonyos emberek, kiknek nincsen egyéb dolguk, oly előkészületeket tesznek, melyek önt megszomoríthatnák; én bizonyosan mondhatom önnek, hogy a közönségnek azon része, mely nem fecsegni, hanem hallgatni jár a színházba, mindazok, kik önben a művészetet és nem személyes kellemeit bámulták, most is forrón éreznek ön iránt, s ez érzelmöket a mai estén nemcsak szóval, de ha kell, bizonyomra tettel is be fogják bizonyítani. Azért lépjen ön oly bátorsággal a közönség elé, mint aki tudja, hogy őt szeretik. Megbocsásson ön kuszált soraimért; én, ki ezeket írtam, egyszerű kézműves vagyok, s minden érdekem, ami önhöz szólni késztet, az, hogy én is Magyarországban születtem, s önre, mint hazám leányára, büszke vagyok. N. N.”

Az egyszerű, cifrázatlan szavak oly jól estek az üldözött művésznőnek. Tehát ott, hol csak a művészet kéjeit élvezik, s nem követelnek a művésznőtől többet, mégsem hal meg a kegyelet egészen.

— Lásd — monda férjének —, e néhány szó engemet fölemel. E névtelen írás nagyobb diadal énnekem, mint egész halmazai az illatos leveleknek, miknek pecsétjei tízágú koronákat viselnek; ennek pecsétje egy méh, a szorgalom jelképe; óh, e napon erős fogok lenni!

Újra csöngettek.

Jeanette kétségeskedő arccal jött vissza.

— Az igazgató kihordója van itt valami izenettel. Nem tudom, bebocsássam-e?

— Jöhet! Bárminő izenettel — szólt Jozefine, erős szívvel. — Ma nem fog semmi megrendíteni.

S kiment elé a szalonba, nehogy férjét a netalán kellemetlen izenet újabb kedélyizgatottságba hozza.

Az igazgató egész tisztelettel jelenté kihordója által, miszerint bocsánatot kér a tisztelt művésznőtől, a mai estére hirdetett “Italiana in Algeri” helyett mást kénytelen helyettesíteni, mert a király őfensége éppen most parancsolá meg, hogy a tegnap érkezett Nemours hercegnő kívánatára, ki Mainviellenét Semiramide-ben akarná hallani, ez utóbbi dalmű vétessék elő. Azonban, ha a tisztelt művésznőt tán családi bajok tartóztatnák, az igazgató kegyeskedik elengedni a föllépést, s magára vállalandja, hogy a tisztelt művésznőt a hercegnő előtt kimentse.

A kedves, engedékeny igazgató! Milyen jószívű lett egyszerre. Ah igen, mert Semiramide oly szerepe volt Jozefinenek, melyben a közönséget elbűvölé, s ha abban lép fel Zelmira után, könnyen kiragadja a pálmát Catalani kezéből. Ah, milyen keresztvonás volt ez az ifjú óriások számításain! Rémültökben ők adták azt a tanácsot a Deboureux-nek, hogy inkább mentse fel a játék alól Mainvielle-nét, ki úgyis félni fog e napon a végzetes föllépéstől.

Jozefine arca kigyulladt, ajkai remegtek, és keble hevült.

— Tisztelem Deboureux urat — szólt hirtelen elhatározva magát —, játszani fogok!

A kihordó sietett vissza az izenettel, mely tökéletes dühbe hozta az ifjú óriások seregét. Ez merész dac s nyílt kihívás volt ellenökben; ők tért nyitottak neki, hogy visszavonulhasson, és ő nem használta azt, hanem szembeállt velök; a kihordó jól hallá az ajtón keresztül, mint parancsolá emelt hangon Jozefine társalkodónéjának, hogy legszebb diadémját, legpompásabb öltözékeit készítse el számára.

Ah! Tehát harc életre-halálra!

Eljött a várt, a rettegett óra, a népség tódult az operaszínház felé. A fiatal óriások nem eléggé titkolt előkészületei a lehető legszélesebb kiterjedésben széleszték el a hírt, hogy ma nagy dolgok fognak történni a színháznál, nagy előadás lesz nemcsak a színpadon, hanem a parterre-en, a karzatokon és a loge infernale-ban (alvilági páholy). Így hívták a színpadhoz legközelebb levő páholyt, mely a fiatal óriások kedvenc barlangja volt, azon tulajdonságánál fogva, miszerint sokkal alább esett a színpadnál, a legkellemesebb kilátást nyújtván balettek alkalmával.

A fiatal merveilleux-k törik magokat a népen keresztül, mely a pénztárak- és előcsarnokokban tolong, iparkodva észrevétetni, hogy most foglalatosságban járnak; ha kettő összetalálkozik, nagy, gondos fontossággal kérdezik egymástól: “Minden rendiben van?” — A fiatal alispánffy azt a szerepet találta ki maga számára, hogy minden szembejövőtül megkérdezze: Nem látta ön monsieur Kárpáthyt? Nem látta ön az én barátomat, Iván herceget? Nem látta ön monsieur Fennimort? — Utoljára kifogyva a többiből, még azt is megkérdezi: — “Nem látták-e monsieur Oignont?” — aki után pedig civilizált ember nemigen szokott minden bolond helyen tudakozódni, levén az embereknek bizonyos osztálya, kikkel négy szem között szokás bizalmas lábon állani, de mások előtt nem szokás őket megismerni.

Monsieur Oignont nem is szükség keresni, ő a maga helyén van; embereit jól elrendezé földszinten és karzatokon; most az előőrsöket vizsgálni jár, ha vajon mindenki rendeltetése helyén áll-e. A tapsot a parterre-en kell kezdeni, mert ez adja a hitelt; minthogy az opera először adatik, az emberek nem tudhatják, mikor tapsoljanak; tehát arra kell vigyázniok, hogy a loge infernale-ban mikor áll fel Kárpáthy a tükör előtt. Ez azt jelenti, hogy most tapsoljatok. A koszorúvetők már be vannak tanítva s elhelyezve mind a három karzaton; a harmadik karzaton ott van már az az ember, akinek a kalapját le kell ejteni, mikor Semiramide áriája jön, átellenben pedig a másik, ki ásítani fog a legcsendesebb fioritúrák alatt.

A fiatal óriások beavatottabbjai ezalatt a foyer-ben lengetik szárnyaikat Catalani körül csoportozva. Mainvielle-né még nincs felöltözve, ő csak két felvonás múlva jön, s addig öltözőszobájában marad.

Catalani ma csupa kedély, elmés, néha csípős ötletei mindenkit jókedvre hangolnak; nagyon jól tudva van előtte az ifjú gentlemanek ez esti fáradozása, s igyekszik érte háladatos lenni.

Öltözete a legigézőbb. Hosszú, fekete haja félig lebontva omlatag fürtökké szoríttatik össze a keresztülfont gyöngyfüzérek által, a habkönnyű tunika, mely termete igéző bájait leplezi, frígiai kelméből készült, melynek szövetéből nagy munkával minden második selyemszálat kihúztak, hogy annál árulóbb legyen; a gazdagon hímzett piros öv úgy van kötve karcsú derekára, hogy sorsát irigylésre méltóvá tegye azok előtt, kik örömest változnának kasmírrá, hogy a szépasszony derekát átfűzhessék.