Mór Jókai - Egy magyar nábob

A szép asszony egy évvel sem fiatalabb Mainvielle-nénél, de a játszi vidámság, a gyakran túlcsapongó kacér kedély s valami bámulatosan hódító merészség, mely egész lényegén elömlik, azon hódolatot biztosítják számára, mely az örök fiatalságé. Emellett ő minden szerepében csak magát, csak Catalanit játssza, a kedves, a vidám, a hódító asszonyt; nem sokat törődik vele, hogy öltözete jellemző legyen, mint inkább, hogy kellemeit emelje; megőrül a kulisszák közé mosolyogva, s meghal az alvilági páholy felé vetve hódító tekintetét. Ez ugyan kevés annak, ki a művészetet imádja, de annak, ki a művésznőt , elég.

Catalaninak nincsenek azon gyöngéi, amik más művésznőknek, akik szeretik azt hitetni el a világgal, hogy ők vetélytársnéik ellen nem áskálódnak, s ha valaki előttük rosszul beszél azokról, megfeddik, hogy minek cselekszi azt. Óh, madame Valabregue még a színpadon sem szereti a színlést. Ő egyenesen buzdítja arra imádóit, hogy előtte a többi énekesnőket megszólják, s ha kifogytak azok, szolgáltat ő maga anyagot. Egy időben e rendkívülisége által, midőn az opera igazgatónéja volt, annyira vitte a dolgot, hogy társaságának valamennyi nőnemen levő tagja otthagyta, s ő egyes-egyedül maradt.

Ma rendkívüli vásárja volt a kedveskedésnek; e frakkszárnyú pillangók nagy titokban megsúgák a szépasszonynak, hogy ma reá nagyszerű meglepetés vár; később azután azt is kifecsegték, hogy miből álland e meglepetés; koszorúk és gyémántos diadém a művésznő számára, pisszegés és talán fütty a vetélytársnénak.

— Úgy kell neki! — monda a szép asszony nem rejtegetett örömmel, kicsi, gömbölyű ökleit egymáshoz ütögetve. Később azt is elmondák a jelenlevők, hogy mindezek kinek a művei. Természetesen, aki jelen nem volt, arra nem háromlott semmi.

A szép asszony gyönyörű mosolygással jutalmazá a fáradozókat, s maga szólítá fel Abellinót, hogy mint a szépészetnek legavatottabb tanítványa, a kis fekete szépségflastromot ragassza fel korallpiros ajkai fölé. E kitüntetést növelte az is, hogy a pompás gyémántokkal kirakott órát , melyet Abellino ma reggel ajándékozott a szép asszonynak, keblére tűzte. Hogy Zelmira idejében viseltek-e a dámák szépségflastromot és zsebórákat, az nem ide tartozó kérdés.

Végre jön a rendező, s egész alázattal jelenti, hogy a darabot már kezdeni kellene, mert Nemours és Berry hercegnők már páholyaikban vannak.

— Mit nekem Nemours és Berry hercegnők? — kiálta büszkén a szép asszony, ki nem tudta elfelejteni, miszerint ők az okai, hogy ma Mainvielle-né nem Italianát, hanem Semiramide-et énekli. — Várjanak! Itt én vagyok a királyné.

A fiatal óriások azonban nem szándékoztak örökké abban a birodalomban élni, ahol a szép asszony a királyné, s nagy courtoisie-val kértek bocsánatot, hogy a művésznőt idáig tartóztatták, midőn az éppen azt szerette volna, ha még tovább is tartóztatják.

Sietett mindenki páholyaiba. Abellino még egyszer végigfutotta a szövetségesek páholyait intve, serkentve és buzdítva őket; egy páholyban a három ifjú magyar mágnás ült, István, Rudolf és Miklós. Hozzájok is benyitott Kárpáthy.

— Ah, ti is megjelentetek? Nagyon szép. Csak kérlek, a mi páholyunkra vigyázzatok.

— Úgy látszik — szólt Rudolf —, mintha ma ti fognátok debütírozni, nem azok ott a színpadon. Sok szerencsét!

Lassankint helyére vergődött mindenki. A nyitány elkezdődött, ezalatt a loge infernale kiszegezé távcső-battériáit megostromolva a páholyok sorait, a világszépségek eleven műtárlatát, onnan sorba vették a földszint, a karzatokat, mindenütt akadt ismerős.

Monsieur Oignon, a taps karmestere, az első karzaton emelkedék magasra egy pad végére állva fel, kivel Abellino a páholyban levő nagy velencei tükörből váltogatá titkos jeladásait.

Végre dob- és trombita-szakadtából befejeződött a nyitány, s a várva várt függöny fellebbent.

Minden szem, minden látcső oda volt fordulva, minden tenyér készen állt már, a koszorúk és versek repülőfélben, úgy, hogy midőn a megnyílt színpad félsötét hátteréből előlépett a bíborpalástos, arannyal hímzett nőalak, egész vihara a tombolásnak zendült meg felette, s hogy vihar ne legyen szemét és eső nélkül, repülő koszorúk és kavargó versek kezdtek aláözönleni a színpadra.

— Barmok! Mit csináltok? Hisz ez még nem Catalani, hanem signora Brussi, ki a prológot fogja elmondani! Csendesüljetek el!

A megrettent signora észrevevé, hogy a vihar nem az ő kedveért támadt, s sietett elkotródni a maga prológjával, helyet adva Zelmirának, ki dühösen jött a színpadra pokolnak ajánlva Rossinit, ostoba librettóírójával együtt, ki prológokat készít az operák elé, s másnak szóratja a koszorút. Hiába, nem lehet első előadásnál azokat a tudatlan embereket mindenre jól betanítani. Nincs más mód a hibát helyrehozni, mint signora Brussit skiccírozni, s rögtön belekapni a jelenésbe.

E jelenetre kétszer akkora lett a taps. Ha más színésznő, feledkezik így el magáról és a közönség iránti tiszteletről, bizonyos lehet felőle, hogy azon színpadról eltiltatik; ah, de a közönség kegyencétől ez zsenialitás és bámulatos lélekjelenlét.

E jelenésre a még elkésett koszorúk is útnak eredtek, úgyhogy Catalani a szó teljes értelmében térdig járt a versben és bokrétában, ami a tisztelt művésznőnek nem csekély akadályára szolgált a súgólyukhoz közeledésben; azon különös tulajdonsága levén, miszerint partitúrája szövegét rendesen fölöslegesnek tartá megtanulni, s ez amint egyrészről nagyszerű bátorságát bizonyítja, másfelől annak tanúságára szolgál, mennyire nem szükség énekes darabokban a szereplőknek a mű beltartalmával ismeretségben lenni.

Hanem azt meg kell engedni, hogy szép asszony volt; — itt a lámpafény mellett gyermekded leánykának tetszett, minden pillanata ölt és elevenített, minden mozdulata elbűvölt, elragadott; nem iparkodott ő szerepének keresztülgondolt összhangot adni, hanem az egy változatos láncolata volt mindennek, ami varázsló, bűvölő, csábító; maga az ének is messze esett attól, ami szerepében volt írva, annyira átfűzé azt tetszése szerint csodálatos hajlékonyságú hangja virágaival, elővette mindazon mesterfogásokat, mik a közönséget meghódítják, s teleszórta csillagokkal úgy az egész darabot, hogy maga Rossini, ki a színfalak közül hallgatá saját művét, tapsolni kezde, a körülállóktól kérdezve: “Nagyon szép mű ez, nem tudják, ki szerzette?”

A közönség is igen jól játszott, monsieur Oignon emberei jól viselték magukat, egy kézmozdulatára Kárpáthynak száz meg száz tenyér visszhangzott, s ha ő letette kezét, elhallgattak ismét, hogy egyetlen drága fioritúra el ne vesszen a közönségre nézve holmi idétlen tapsolás miatt.

Most következett Zelmira románca; a mű legszebb fénypontja, hol a mélabús áriát csak egy fuvola, egy hegedű pizzicato s egy oboe koronkinti kísérete mellett énekli.

— Csitt! chut! pszt — hangzék jó eleve; a loge infernaleból integettek, hogy csendesen legyen a közönség, mert most jön a java.

Catalani egész a színpad elejére lépett, hogy annál jobban megérthessék, s olvadékony, lágy hangon elkezdé a románcot énekelni.

Alig haladt egypár taktust, midőn a legelső trillánál valami harsány hang “brávó”-t kiált, s arra elkezd számtalan tenyér tapsolni.

Kárpáthy ijedten tekinte fel: “Micsoda ügyetlen bolond ez az Oignon! Ilyenkor tapsoltat, mikor a piano van.”